Régmúlt karácsonyok

Tamási József atya

Levél a Jézuskának

Hogy felismerte, az biztos! Hogy kicsoda és micsodát? – ezt kérdezed? Röviden annyit mondhatok, hogy a Jézuska a zoknimat. De érzem, ez neked nem elég. Hát elmesélem ezt a csodát.

Történt, hogy nálunk karácsonykor az angyalkák sokat segítettek Jézuskának. Először is, hogy kutakodjanak afelől, hogy az egyes emberek, például én mit szeretnék karácsonyra kapni. A legbiztosabb az volt, ha le is írtam a listát. Ehhez persze senkinek semmi köze nem volt, ez a kettőnk titka kellett, hogy legyen. Az angyalé és az enyém. Azon a bizonyos karácsonyon már a nővérem segítségét sem kellett kérnem, mert már elég jól és elég szépen tudtam írni. Ezért is kellett külön füzetben minden nap 3, azaz három sort írnom, Margit tanító nénim kérésére, s ő le is ellenőrizte annak rendje módja szerint, piros ceruzával.

Most azonban nem a füzetbe, hanem egy tiszta papírra írtam meg a Jézuskának szánt sorokat. Karácsonyfát és sok szaloncukrot is kértem, mert bár azt eddig is hozott minden évben, de biztos ami biztos… Aztán jöttek volna a játékok, de azt rábíztam a Jézuskára. Csak nem hozza ugyanazt mint tavaly! Könyvet is kértem, s máris megjegyzem, nem hiába. „Hol ebédel a veréb?” volt a címe és jó kemény lapokból állt. Talán te is ismered. Ha nem, csak ajánlom, szerezd be mert nagyon tanulságos. Vagy karácsonykor te is kérd Jézuskától! Hátha ő még be tudja szerezni.

Szó, ami szó, jöhettek a ruhadarabok. Mivel karácsony általában téli időre esik, hát annak megfelelően vettem sorra: Egy darab meleg sapka, csak remélni tudtam, hogy „pilóta sapka” lesz, amit a nyaknál a kabát alá lehetett gyűrni és csak egy kis nyíláson nézhettem ki belőle. Senki másnak az osztályban ilyen nem volt. Persze ennek nem mertem örülni, mert akkor nem hozott volna a Jézuska, hacsak meg nem gyónom. De akkor még nem is tudtam gyónni. Hát nagyon kellett vigyáznom! A tavalyi sálam, egy igazán szép, kötött barna sál még egészen jó volt, ráadásul egyet meg Bandi bátyámtól örököltem, s mivel ő mindenre mindig nagyon vigyáz, ugyancsak hibátlan volt még. A tavalyi kesztyűmet viszont rendesen kinőttem, pedig kétujjas volt csak. Tudod, csak a hüvelykujjamnak volt külön helye, a többi egymás mellett belefért. Jöhet tehát esetleg egy kesztyű. Ha jónak látja a Jézuska, lehet ötujjas, de én nem erőltetem. S végül de nem utolsó sorban jól jönne egy zokni. Nem tudom hogy is történt, de az mindig kilyukadt. Anyu vagy a nagymama alig győzte bestoppolni.

Szépen, sarkosan összehajtogattam a papírt és körülnézve a szobában kerestem egy jó helyet ahol csak az angyal veszi észre. Először a barna szekrény alá terveztem eldugni, de még éppen időben jutott eszembe, hogy ha véletlenül beljebb csúszik, nem éri el az angyalka, a kis kezével. Ekkor láttam meg a kokszos kályhát, s alatta a talán éppen ezért kialakított rést. S már benn is volt a helyén. Jöhet érte az égi postás.

A gond akkor jelentkezett, amikor másnap óvatosan benyúltam a kályha alá, még ott volt a levél. Aztán másnap ugyanígy. Már majdnem kétségbe vontam az angyalok mindentudását és persze jóságát, amikor ráadásul nővérkém megkérdezte: Józsika! Még mindig nem írtál levelet a Jézuskának? Kicsit megemelve a hangomat válaszoltam: „Dehogy nem. Majd biztosan jön érte valamelyik nap.” – mondtam, s reméltem is, hisz már túl voltunk a Mikuláson, bármikor karácsony lehet. Aztán két nap múlva nővérkém megint kezdte: Írtál már? Ha igen, hova tetted? Ehhez neked semmi közöd! válaszoltan, aztán közel hajoltam a füléhez, hogy szinte ő maga se hallja, s bele súgtam: Hát a kályha alá.

És most jött a csoda! Másnap már nem volt megszokott helyén a levelem, pedig jól benyúltam érte, hátha becsúszott. Most azt hiszed, a nővérem vitte el? Óriási tévedés. Háromszor is megkérdeztem tőle, s mindig nemet mondott.

És eljött a Szenteste! Mindig elég későn volt a vacsora ilyenkor. Még jó, hogy így édesapánk is hazaért a munkájából. Mindnyájan a konyhában voltunk és ettünk. Borleves csak ilyenkor volt minden évben, aztán hal. De nem ám a szálkákra figyeltem, hanem a csengőszóra, ami jelezte, hogy megjött a Jézuska! Érted? Megjött! Mintha kergettek volna bennünket, úgy rohantunk a konyhából a verandán és az előszobán keresztül. Bandi vagy Atti egyszer még majdnem látták is az éppen elrepülő angyalt.

Ami várt ránk, arról azt hiheted, hogy mese. Pedig valóság volt. A zongorán állt a karácsonyfa, tele szaloncukorral, alatta a tavalyi aranyos kis betlehem a térdeplő pásztorokkal, s ott egy könyv, emitt színes ceruzák, az meg egy társasjáték és itt van egy szép csomag. Miután egy pillantással megkaptam az engedélyt, felszakítottam. Kesztyű! Ötujjú! És amikor már fejemre húztam az acélkék, kötött pilóta sapkát, talán már nem is láttam a könnyeimtől, csak tapogattam tovább. Egy csíkos, meleg zokni. Nahát! Gyorsan elénekeltünk két versszakot a Mennyből az angyalból, hogy minél hamarabb hozzájussunk a szaloncukrokhoz.

Akár hiszed, akár nem, apuval együtt a szőnyegen játszottuk az első Ki nevet a végén?-t, aztán a másodikat és talán még a harmadikat is, amikor nagymama csendesen megszólalt: „Na és mi lesz az éjféli misével? Vegyétek fel az új ruhadarabokat és uccu neki, fél óra alatt ott vagytok. Köszönjétek meg a Jézuskának, amit hozott!”

Ugrás kesztyűbe, sapkába és nem utolsó sorban a zokniba és már ott ültünk sorban mindnyájan a templom hetedik padjában. Az egyik végén mindig én ültem, így hát jól ki tudtam dugni a lábamat a padból és odasúgtam a valahol elöl lévő Jézuskának: Megjött! Látod? Köszi! Láttam, hogy mosolyogva rábólintott. És felcsendült itt is, hogy Mennyből az angyal lejött hozzátok… Naná, hogy lejött!

Nagymamám és a szaloncukor

Azt hiszem, nem meséltem még igazán a nagymamámról. Pontosabban arról a nagymamámról, aki velünk élt gyermekkori otthonunkban, a Széchenyi utca 14-ben. Megjegyzem ez a cím volt az első, amit megtanultam. És az volt az első év, amikor kiszámítottam, hogy Anyu 43 éves, Apu pedig 47. Talán ennél fiatalabbak nem is voltak soha. Legalábbis nem emlékszem. De maradjunk a nagymamánál, mert hogy most elsősorban Ő lesz a történet főszereplője. Hogy pozitív vagy negatív hős-e majd fejtsd meg Te! Anyu, vagy ahogy mi hívtuk őt, Anyus édesanyja volt. A konyhaasztal egyik végén, Apussal szemben ült minden ebédnél. Ez akkor még véletlenül sem juttatta eszembe, hogy netán „szemben állt” Apussal, mert nálunk mindenki mindenkit szeretett.

A történetben, amit most neked elmondok, nincs fontossága, mégis ide firkantom a teljes asztal rendet, hogy magad elé tudd képzelni ezt a sokszor megismétlődő és nagyon kedves képet. Szóval a hosszúkás asztal két végéről, már mondtam kié volt. A két hosszú oldalán még öten ültünk. A veranda felé nyíló ajtóhoz közel középen én, balomon Anyus, jobbomon az Ili. Az időben előttem született, de több mint öt évvel öregebb nővérem. Szemben velünk pedig két bátyánk, az idősebb Bandi és a fiatalabb, Atti. Ők 9 illetve 11 évvel voltak nálam öregebbek.

Úgy érzem nem voltam elkényeztetve, bár ki tudja. Az biztos, hogy ha szabad még egy kicsit az asztal mellett maradni, előfordult, hogy betelve mindazzal, ami az aznapi ebéd volt, de nem óhajtottam, s talán nem is szabadott még fölkelni az asztaltól, egy kicsit Anyu ölébe hajtottam a fejemet. Ha pedig neki fel kellett állni, hogy valamit leszedjen az asztalról, vagy még rátegyen, máris a másik irányba dőltem. Mintha vízszintes helyzetben élvezetesebb lett volna, a jóízű beszélgetést hallgatni.

Most arra kérlek, képzeletben kelj fel Te is ettől a mese asztaltól, s legyen mindjárt este, mert különben soha nem érek a végére ennek a napnak. Ráadásul legyen mondjuk december 22. vagy 23., tehát tudtam, hogy már csak egyet vagy kettőt kell aludni és jön a Jézuska! Bizony, nem a karácsony, nem is valamiféle ajándék, hanem a templomi Jézuska.

És akkor, egy ilyen nyugodtnak indult estén történt, ami addig még soha. Két, egymásba nyíló szobánk egyikében voltunk esténként, már megkezdődött a karácsonyi szünet, testvéreimnek sem kellett tanulni másnapra, nekem még kevésbé. Aztán elérkezett a pillanat: „Józsika! Irány az ágy és alvás!” Általában különösebb noszogatás nélkül el is köszöntem mindenkitől és irány a másik szoba. Az ajtót becsukták, hogy ne zavarják álmomat. Igen ám, csak hogy ezek szép nagy üvegezett ajtók voltak, a fény nem lett kizárva.

Ezen az estén azonban valami másképp történt, mint máskor. Vagy sokat vacsoráztam, vagy ki tudja miért, de úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Mit csinálnak a többiek odaát? A kis horgolt függönyt ha valamelyest félrehúzom, kiderül. Talán kártyáznak? Vagy Anyus leül egy kicsit zongorázni? Kimennek még a konyhába valamit bekapni? S ahogy ezek közül reméltem, hogy valamit meglesek fél szemmel a függöny mellett, nem hiszed el ugye, hogy mit látok? A nagymama behoz az előszobából egy hosszú partvist. „Na ez meg minek?” – gondoltam, s talán még kíváncsibb lettem.

Két széket felállított egymástól jó messze és a partvist ráfektette a két háttámlára. Aztán valahonnan előkerült egy doboz és most kapaszkodj meg, benne rengeteg szaloncukor. Különböző színű papírokban ott a sok finom szaloncukor. Rózsaszín, kék, piros, meg még ki tudja milyen. Hát már meghozta a Jézuska és nekem nem szóltak? De hozott hozzá sok-sok rövid cérnaszálat is és a nagymama kettesével összekötötte a cukorkákat. Kezdtem megérteni. Nagymama varrónő volt fiatal korában, hát megkérte őt Jézuska, hogy ennyivel segítsen neki. Előbb utóbb ott fityegtek párosával a szaloncukrok a partvison.

Csak néztem, néztem, aztán Szentestén már átvándoroltak a fára, amit az angyalkák hoztak. Amikor az elsőt levettem és bekaptam, ránéztem a nagymamára. Ő meg rám nézett. Soha nem mondtam el neki, hogy megtudtam, hogy ő azért is van velünk, mert a Jézuskának szüksége van nagymamákra.

Most valamitől viszketni kezdett a szemem. Ne haragudj, muszáj megtörölnöm.

Szundikálunk, Tamási honvéd?

Nem szoktam vele dicsekedni, talán neked sem mondtam még, hogy voltam katona. Talán azért jut ritkán az eszembe, mert csak egy hónapig tartott az én honvédelmem a pécsi Petőfi Sándor Laktanyában, de talán azért is, mert egyetlen fényképpel sem tudom bizonyítani.

Mire a gyönyörű, keki színű egyenruhában fényképezésre került a sor, már éppen kórházban voltam. Kivizsgáláson. Képes vagyok-e ezzel a roncs alkatommal a fent említett hazát védeni. Bár bicikliversenyeket nyertem, távolba 520 cm-t ugrottam, úszni még víz alatt is képes voltam a medence egyik végétől a másikig, pingpongoztam és kosaraztam, a hír hallatára, hogy ilyen nagy dolgot akarnak rám bízni, mint ezt a gyönyörű Magyarországot, valahogy felújult bennem egy gyerekkori balesetem, s éreztem, ezt közkinccsé kell tennem, még akkor is, ha ezért az apróságért esetleg leszerelnek.

November 28-án kellett bevonulnom, s pár nap múlva már ott voltam, ahová való is voltam, a Honvéd Kórházban. Rövid időn belül meg is született az ítélet fölöttem, amely így szólt: Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas! Talán illett volna elpirulnom, bocsánatot kérnem a hazától, kérvényezni, hogy valahogy mégis ott maradhassak a laktanyában, erősítgetve, hogy ott milyen jó és a teljes felgyó­gyulásomhoz éppen ez hiányozhat ha haza küldenek, valahogy egyik sem jött szóba. Ámbár, és itt jött a bökkenő, meg kellett várni a papíron megfogalmazott végleges döntést a felsőbb hatóságoktól.

Apropó „felsőbb hatóság”: Buzgón részt vettem az oktatásokon, ami elengedhetetlen egy ilyen speciális közösségben. Akkor tanultam meg, hogy hány és milyen csillaga van teszem fel a tizedesnek, az őrmesternek, az ezredes elvtársnak vagy isten ments magának Czinege Lajos honvédelmi miniszternek. Mármint a vállapján, vagyis a parolinján. Ha találkozunk, akár ki is kérdezhetsz. Valamelyest még 54 év távlatéból is tudom.

És közeledett karácsony szép – legalábbis eddig mindig szép – ünnepe. Megpróbáltam sürgetni az adminisztrációt, de lám, éppen ez az, azt még nem tudtam,hogy ilyen gondolattal nem is szabad foglalkozni egy rendes honvédnak. De talán még ezt is el lehetett volna kesergés, némi szipogás nélkül viselni, csakhogy ez a karácsony családunkban nagyon nagy esemény volt. Legidősebb testvérem Bandi éppen ez év karácsonyára tűzte ki esküvőjét a drága Gabikával. Együtt ismertük meg a nagy Őt egy tengerparti nemzetközi ifjúsági táborban. Akár én is elvehettem volna, de akkor nekem már másfelé járt az eszem. No meg Bandi volt a korelnök, kezdje ő az elköteleződést. Szóval ki volt tűzve a hely, Veszprém s az idő, december 23., sőt az is, hogy én leszek a tanúja. Ficánkoltam örömömben, s akkor jött ez a fránya honvédelem.

Mivel már nem vettek szinte emberszámba, vagy inkább honvéd számba, még csak nem is kérhettem, hogy elutazhassak Pécsről Veszprémbe. Nehogy valahol a Bakonyban eltévedjek, vagy elraboljanak a bakonyi betyárok és akkor ki védi meg a hazát? Ültem hát a körlet közepén, egy stokin, és álmodoztam. Igyekeztem feleleveníteni magamban a karácsonyi hangokat. Igen, ilyen a szaloncukor papírjának zizegése. Ez pedig a konyhából hallik, édesanyám kloppfolja a húst, ez a csengő pedig a Kisjézuska csengője.
Szaladhatunk a szobába a karácsonyfához. Rázendítünk a Mennyből az angyalra. Atti dörmögő hangja uralja a dallamot. Csorda pásztorok… Kicsit elnyomott az álom. Bandi bátyám katona ruhában, jobbján a gyönyörű Gabival… „Szundikálunk? Tamási honvéd? Le ne essen arról a stokiról! Mossa föl gyorsan a körletet, karácsonyra szép tiszta legyen!” – „Értettem Tizedes elvtárs!” – feleltem, pedig dehogy értettem.

Azóta sem értem, miért nem engedtek haza legalább az esküvőre, mért csak december 28-án léphettem ki a laktanya kapuján? Ha csak nem azért, hogy később még jobban értékeljem a karácsonyt. Meg is próbálom, s neked is ajánlom.

Örülj, ha szép karácsonyod van, s amennyire rajtad múlik, tedd széppé mások karácsonyát is! Értetted?

A berceli káplán

Nem kell szégyenkezned, ha nem tudod, hol van Bercel. Magam sem tudtam, amikor a tányérom mellett lapuló borítékot felnyitva leves után, abban ezzel a helységnévvel találkoztam. Az úgy van ugyanis, hogy a papszentelés után asztal mellé ülnek az újmisések, – így nevezik az éppen felszentelt legényeket – az őket felszentelő püspökkel, ebédelni.

Még éreztem fejem búbján a főpásztor két tenyerének nyomását. Tizenegy új pap leste ki-ki a maga tányérját, de főleg a mellé helyezett zárt borítékot, amihez aztán régi hagyomány szerint a leves után volt szabad hozzányúlni. Nem hiszem, hogy valamelyikünk is emlékezik arra a levesre. Hús, tojásos, ragu vagy gyümölcs? Kit érdekelt, csak fogyjon már el, és derüljön ki, hová küld a püspök, első dispozíciója. És perceken belül kitudódott, hogy egyikünk Jászkarajenőre, a másik Izsákra, a harmadik Szegvárra, stb.
Az enyémből tehát kiderült, hogy berceli káplán leszek. Egyik bátyám vitt haza, szüleimmel együtt Vácról Kunszentmiklósra, ezen az úton került elő a térkép, ahol végre megtaláltam a Nógrád megyei kis települést, valahol Aszód és Balassagyarmat között. És elrepült az utolsó nyári szünet.

Augusztus 1-jére megérkeztem a dombok közé. Csoda, hogy nem roppant meg a szívem, akkora és olyan örömben, mint amilyenben akkor voltam.
Lassan megszoktam sok mindent. Hogy atya, pontosabban átyá voltam az idősödő néniknek ugyanúgy, mint a „gyerecskék­nek”. Igen, így „gyerecske”. Az utóbbiból hála Istennek volt elég, óvodástól a kamaszokig. Főnököm, az esperes atya éppen túl volt már az ezüst miséjén, vagyis szentelésének 25. évfordulóján. Közel ötven éves korával nagyon öregnek éreztem őt. De a gyerekek minden pénzt megértek.

A hetedikes Molnár Feri egyszer megkérdezte tőlem: „Átyá! Kik ozok a pálócok?” Költői volt a kérdés, egyértelmű a válasz: „Ti vagytok azok Ferikém!” Na erre nem számítottak. Hamar megszerettem a bercelieket. Szeretetem jeléül pedig megtanultam, hogy a kis köz két utca között, az „ulicska”, az asszonyok hátán viselt kosárka féle az hátyi, az utca pedig, ahol a plébánia volt a „Vastag sor.”, bár becsületes neve Béke utca volt. Hogy a „Kratyináról” és a „Kutyaszorítóról” most ne is essék szó! Ugyanis ilyen nevü részei is voltak az én újmisés helyemnek.

De, hogy a tárgyra térjek, közeledett az első ott töltött karácsony. Julis néni vezetésével, aki egyébként a fent említett Molnár Feri nagymamája volt, először is a „Szállást keres a Szent Család” című népi ájtatosságot jártuk végig a faluban. Luca-naptól, dec. 13-tól karácsonyig minden este más-más családnál jöttünk össze imádkozni. Egy szép szent Család-kép jelenítette meg magát a Szent Családot. Szent József és Szűz Mária az Ő magzatával keresett ilyen módon éjszakai nyugodalmat Bercelen, mint egykor régen Betlehemben. És boldog volt a család, ahol egy-egy éjszakára ott maradt a kép, míg másnap onnan indult tovább.

Szentestére megérkezett a templomba. Emlékezetem szerint 40-50 személy fogadta, köszöntötte majd imádta így a Kis Jézust. Te, aki ezt olvasod, irigykedhetsz rám. Ilyen lélekemelő élményben volt részem mély hitű, boldog férfiak, asszonyok, gyerekek között már hivatásom kezdetén. Ha pedig ránk virradt a csudaszép karácsony, következhettek a betlehemezések. Már néhány nappal az ünnep előtt elindultunk, szinte házról házra a szépen faragott betlehemmel, benne a jól ismert figurákkal. A Szent Családon kívül aranyos pásztorkák s persze a jámbor állatsereg, bárányok, tehenek, és az elmaradhatatlan nagy fülű csacsi. A jászol fölött pedig a betlehemi csillag, ami később a bölcs királyokat is elvezette a barlangistállóhoz. Egy kőműves mester, Homolya Gyurka, vagy jómagam voltunk az „öregpásztor”, a ministráns fiúk a pásztorok,a lánykák pedig az angyalok. Mint egy kis körmenet, jártuk végig a sok templomba járó család házát.

Az első ilyen karácsonykor történt, hogy szakállt, bajuszt kölcsönözve arcom fedésére, kucsmával a fejemen, igazi subával a vállamon, nagy bottal bekopogtattam a plébánia ajtaján is. Mint öreg betlehemi pásztor kértem bebocsátást. Főnököm, az esperes atya húga engedett be bennünket, s mi nem is kérettük magunkat, Mennyből az angyallal becsörtettünk a szobába.
A vendéglátók sajnálattal közölték velünk, hogy „az Atya” nincs itthon, pedig biztosan ő is szívesen nézte, hallgatta volna meg ezt a szép betlehemezést. Aztán leültettek bennünket és buzgón kínálgattak, valahogy így: Öreg! Vegyen maga is, biztosan jól esik a hosszú út után. Itt egy narancs, hámozza meg! S akkor jött a váratlan fordulat. Ahogy elkezdtem hámozni, az esperes úr húga felkiáltott: De hisz ez az Atya keze! Lett ám nagy kacagás, nevetés.

Hát így jár az a lelki pásztor, aki öreg pásztort játszik! De így, leleplezve is finom volt a narancs!