Az ellentmondások országa
Tamási József atya Indiában járt
Könnyű volt igent mondanom a kérésnek, miszerint írjak egy kicsit valamely egzotikus utamról, de nehéz ezt meg is valósítani. Mégis megpróbálom. Indiára gondoltam, talán néhány szemelvénnyel érdekes olvasmányt tudok erről nyújtani.
Mindenek előtt el kell mondjam, hogyan is jutottam ki ebbe a hatalmas és nagyon távoli országba. 1983. december 8-án a 4-es úton szabálytalanul elém fordult egy orosz katonai teherautó. Az ütközést nem lehetett elkerülni. A Jóisten megengedte, hogy oldalról belezúgjak a benzines tankjába. Viszont ugyancsak a Jóisten megengedte, hogy Szűz Mária kötényében kössek ki, ha már éppen egy jeles Mária ünnepen történt mindez. (A Szeplőtelen Fogantatás Ünnepén!)
A mentőautó bevitt a ceglédi kórházba, ahol ellátták sérüléseimet. Hazakerültem, s másnap – most kezdődik a meglepetés – beállított két orosz katona és egy tolmács. Miután felírták adataimat, közölték, hogy minden, de tényleg minden káromat megtérítik, csak ne legyen rendőrségi, bírósági eljárás. Ezután ők sorolták, mit térítenek meg. Ezekből engedjék meg, hogy néhányat megemlítsek: új autó, autókölcsönzési díj, amíg az újat meg nem kapom, egészségi okok miatt segítségre szorulok, kell új reverenda (civilben voltam a kocsiban), kosztfeljavítás a gyors gyógyulás érdekében, stb. stb.
Előbb utóbb valóban rendbe jöttem, s folytathattam hivatásomat. És megérkezett a kárpótlás is. Átszámolva a dolgokat, legalább 50-60 ezer forinttal (1983-at írtunk!) többet kaptam, mint amekkora károm volt. Na ezt eredményezte, hogy abba a bizonyos köténybe pottyantam. Ezzel a pénzzel mentem el az IBUSZ-ba, s megkérdeztem, hova juthatok el ezzel a pénzzel.
A hölgy Japánt és Indiát kínálta fel, de mindkettő több mint 70 ezerbe került. Egyik bátyámat, Attilát kerestem fel, nincs-e kedve velem jönni erre a társasútra, de ha lehet, segítsen nekem egy kicsit kiegészíteni a rendelkezésemre álló összeget. Így keltünk útra, éspedig Indiába, 1984 novemberében egy háromhetes útra. Északról dél felé jártuk be a legérdekesebb helyeket, Delhitől Mahabalipurámig.
És most jön a „véletlen”! December 7-én este megérkeztünk Bangalore városába. Szállodánk mellett egy kis katolikus templom, bejáratánál hirdetés, miszerint másnap reggel 8-kor szentmise, a Szeplőtelen Fogantatás Ünnepe alkalmából. Mondanom sem kell, másnap, karambolom első évfordulója napján együtt miséztem egy ottani indiai paptestvérrel, s a mise végén el is mondhattam a közösségnek, hogyan kerültem ide a távoli Magyarországról. A kis ministráns srácok jót nevettek rajtam, most is előttem van az arcuk!
Tamás
Úgy érzem arra is ki kell térnem, miért választottam Indiát! Nos, mert mindig úgy éreztem, Jézus 12 apostola közül talán a legizgalmasabb személyiség Tamás. Márpedig ő később Indiában hirdette a kereszténységet és ott is halt vértanúhalált az I. század közepén. Dél-Indiában, Kerala államban a lakosok kétharmada mélyen hívő és vallását gyakorló keresztény ma is, s önmagukat Tamás-keresztényeknek hívják. Egyébként az az igazság, hogy vezetéknevem miatt második védőszentemnek is tisztelem.
Ugye ide firkanthatom, hogy később első kutyám, egy gyönyörű fekete újfundlandi a Didimusz nevet kapta, ami Tamás apostol második neve volt. Az pedig már hab – de nem akármilyen hab – a tortán, hogy 1990 után felépíthettünk egy templomot Martfűn, ami az ország első Szent Tamás-temploma lett. Megjegyzem nemcsak az apostol és az én vezetéknevem miatt, de erről majd máskor!
Nem földrajzi, s nem is időrendi sorrendben néhány szuper emlékem erről az útról.
Nandi bikával
Hindu hitben élő testvéreinknek sok-sok istenük közül az egyik Nandi bika. Egy város temploma (gopurámja) előtt egy kőből kifaragott, 6-7 méter hosszú, fekvő bikaszobornál csodáltuk meg ezt a tiszteletre méltó istenkeresést.
A bika papja imát mondott csoportunkért, s színes kenőccsel felkent minket, homlokunkra rajzolt pöttyel Nandi bika oltalmába helyezve lelkünket. Különös élmény volt a „paptestvér” tekintetével találkozni, s festékes ujját érezni homlokomon.
Az ellentmondások országa
Ezt szokták mondani Indiáról, s ez mélységesen igaz. Emlékszem, első szállodánk ablakából Delhiben ott láttuk éjjel a járdán fekvő embereket, akik tüzet gyújtva annak melegében töltötték – jó esetben egy kis gyékényszőnyegen – az éjszakát. Közben a szálloda tele márvánnyal, üveggel, tükörrel, az ágyak fölött szúnyog elleni sátorral, s az étteremben terített asztal… Nem is ember, aki nem érez némi lelkiismeret-furdalást, ugyanakkor tehetetlenséget. Ha egy-egy rúpiát (kb. 25 Ft) adtunk a koldulónak, összevesztek rajta!
Persze ellentmondásos a hitviláguk is. Sose felejtem, egy kis „szentély” előtt láttam imádkozik egy kislányt, olyan 16 év körüli volt. Többször leborul a nyitott ajtó előtt, aztán körbe sétálja a szent helyet, újra leborul, majd újra megteszi a kört, s ezt folytatja tovább, mint amennyi időnk volt ennek megcsodálására. Amikor éppen nem akadályoztam őt imájában, bekukucskáltam az ajtón. Szemben, egy kis emelvényen kifaragott majomszobor nézett vissza rám. Micsoda hit! Minden teremtményben magát az Örökkévalót tisztelni, sőt imádni.
Gopurámok
A gopurámok, a négyzet, vagy téglalap alapú, olykor csak néhány négyzetméteres, és csak 3-4 méter magas, máskor 10-12 emelet magasságú, gúla alakú fantasztikus épületek elkápráztatóak. Külső felülete tele színes, kőből faragott szoborral, a legkülönbözőbb mozdulatban ábrázolva az embert, aki Isten dicsőségére éli életét. Igen, köztük abban a testhelyzetben is, mely a termékenységet, de magát a teremtést és a Teremtőt is eszébe juttatja a nézelődőnek.
A bejáratnál néhol különös oszlop áll a középpontban, mely 1,5-3 méter magas henger, teteje legömbölyítve. Csak az jut eszébe az embernek, ami egy keresztény templomban nem fordulhat elő. A szertartásra érkezők erre öntenek egy kis növényi olajat, s így adnak hálát teremtettségükért, s az erőért, mellyel maguk is képesek „teremteni”.
Teréz Anya lányai
Haidarabadba érkezve, s látván, hogy az utakon itt-ott kék csíkos fehér száriban járó nővérek igyekeznek ide-oda, elhatároztam, hogy megpróbálok eljutni egy Kalkuttai Teréz Anya által alapított házba. Ez a ruha ugyanis az ő szerzetesi ruhájuk, indiai szabású, függetlenül attól, hogy a világ mely táján élik hivatásukat. (Így hazánkban is!) Gondviselésszerűen ezen a napon kaptunk egy kis szabadidőt. Egyébként kora reggeltől, késő estig volt részünk mindenféle programban.
A talán 2-3 óra elég is volt. Egy riksát (háromkerekű, ember hajtotta együléses kordé) intettem le, mint Budapesten egy taxit, s csak annyit mondtam a vékony dongájú „sofőrnek”: „Madre Teresa”, máris rátapadtak lábai a pedálokra, és úgy suhantunk az autók, motorok között a célig. Kicsit életveszélyben éreztem magam, de azért örültem, hogy ilyen utazásban is részesülhetek.
A Szeretet Misszionáriusainak háza persze nem idegenforgalmi látványosság, de miután bemutatkoztam, hogy katolikus pap vagyok Magyarországról, megengedték, hogy parányit rálássak az ő emberfeletti tevékenységükre. Az épület központja egy nagyon egyszerű kis kápolna, ahol minden reggel szentmise van a nővérek és a járni képes betegek részére. A szerzetes nővérkék – koruktól függetlenül – mindig mosolyognak, s meghajolnak az idegen előtt, az ember szinte szeretne letérdepelni előttük. A legkülönbözőbb testi, sőt lelki betegekhez fordulnak ők, csodálatos képességgel minden betegben egy kicsit magát az Úr Jézust látva. Boldogok, ez látható az arcukon!
A nővérek a XX. század közepén, albániai szülőktől származó, Macedóniában (Skopje-ban) született tanár-apáca által alapított szerzetesrend tagjai. A Béke Nobel-díjat elnyert, s halála után szentté avatott Teréz Anyára emlékezhetünk, a világ mintegy 130 országában látva őket a szegények legszegényebbjeinek szolgálatában.
Repülés az Indiai-óceán partján
Utunk során általában autóbusszal vittek bennünket, de háromszor repülőre is kellett szállnunk. A távolságok ugyanis hatalmasak. India akkora mint Európa a skandináv országok nélkül. S bár egészen északon, a Gangesz környékén, ahonnan éppen cigány testvéreink származnak, nem jártunk, így is egymástól közel ezer km-re lévő városokat kellett becserkésznünk, ami nem megy repülőgép nélkül. Ez ma már nem nagy dolog, de amit az óceán partja fölött volt szerencsénk látni naplementekor, az egészen egyedülálló. Majdnem úgy írtam, „naplementéket”. Ugyanis az est óráiban kb. 10 km magasságból egyszer csak azt látja az ember, hogy lebukik a nap a tengerszint alá. De ahogy lebukik, újra láthatóvá lesz, a víztömegen keresztül. Aztán végleg búcsúzik, immáron a tengerfenék „alá” bújva. Káprázatos!
Utunk vége felé magunk is alábukhattunk az óceán habjaiban, lent, a háromszög alakú ország déli csücskénél.
Az én kedves Tamásom
Bevallom, alig vártam, hogy elérjük Madrast. Ott áll ugyanis az európai, neogót stílusban épült Szent Tamás római katolikus templom. A hagyományos belső díszítésű püspöki székesegyház oltáránál ott a kiírás: Tomb of Thomas (Tamás sírja).
Az apostol sírjához eljutni mindenkor rendkívüli élmény, volt benne többször is részem. De Tamás kivégzésének helyéhez közel az ember – talán érthető – egy katolikus pap részére különösen felejthetetlen élmény. Itt a szó az kevés. Jó volt arra gondolni, hogy India ősi könyvei, a Védák jövendölései, próféciái a Názáreti Jézusban mind beteljesedtek. Erről szól egy indiai származású, a hindu vallást jól ismerő katolikus pap, Szebasztian atya írása „Ő az” címmel. Nem véletlen, hogy ma már nem Európából mennek misszióba a papok, hanem fordítva, pl. Indiából ide Magyarországra.
Tamás, akinek földi maradványait nagyrészt áthozták Európába, az itáliai Ortonában lévő templomban várja a feltámadást. Jóval később sikerült ott is járnom, s kaptam a helyi püspökségen egy ún. másodlagos ereklyét Tamástól. Egy kis textília, amit hozzáérintettek a szent apostol csontjaihoz. Elhelyeztem a martfűi Szent Tamás templom oltárában, közelében az apostolt ábrázoló, mintegy két és fél méteres bronzszoborhoz, a Munkácsy-díjas Meszlényi János szobrász alkotásához. A néma szobor jobb kezével a tabernákulum lakója, az Eucharisztikus jelenlétben ott lévő Jézus felé nyúl. Mint ahogy felé nyúlt a feltámadás után, hogy megtapintsa sebeit. Nem véletlen talán, hogy szívemhez nőtt ez a templom.
Brahma, Shiva, Visnu
Autóbuszaink minden alkalommal alaposan ki voltak dekorálva a három fő istenség valamelyikének ábrázolásával. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy hindu ne higgyen Istenben.
Valamelyik isteni személy oltalmába helyezi magát a buszsofőr is, mielőtt lábát a gázpedálra tenné. Hogy az egyik épít, a másik rombol, a harmadik összevész az előző kettővel – ez már a hindu vallás mélységes misztériuma.
És mert az emberi létből lelkünk olykor egy állatban folytathatja létét, nem vágják le az utcán tántorgó szent tehenet akkor sem, ha éheznek. Ezért szaladgálhatnak majmok százai, ezrei a turisztikai látványosságok körül, olykor egy-egy csillogó valamit, fülbevalót, kézitáskát el is orozva a turistától. Isten mentsen megütni egy ilyen jószágot.
