Battaiak a nagyvilágban – Pulinka Lilla

A távolságot, mint üveggolyót…

Balpataki Katalin

Kihívásra, új impulzusokra, biztos nyelvtudásra vágyott, ezért a húszas évei elején elindult felfedezni a világot. Leginkább stoppal, biciklivel, néha vonattal és repülővel. Megtanult németül, angolul, egy kicsit franciául, no és a biogazdálkodás avatott, lelkes követőjévé vált. A ma már választott új hazájában, Új-Zélandon élő százhalombattai Pulinka Lillával beszélgettünk.

A nagyvilágnak nekivágni, különösen nyelvtudás nélkül nagy bátorság kell. Neked honnan volt ehhez bátorságod?

Tizenegy éves koromtól jártam a battai mászó klubba. Akkor szinte hetente jártunk az ország különböző pontjaira sziklát mászni. Ezek többnyire az erdők mélyén vannak, így a mestereimnek – Tőke Gyula, Lengyel Csaba, Székely Attila és a bátyám Pulinka Zsolt – köszönhetően megtanultam tervezni, beosztani, túlélni dolgokat. Azóta is imádom a hegyeket, az erdőt. Ez egy nagyon jó alapot adott ahhoz, hogy bátor legyek.

Hova vezetett az első utad?

Furcsa mód az első önálló külföldi utam Svájcba vezetett. Bár Svájcban van bőven erdő és hegy, alapjában nem oda vágytam, hanem inkább keletre.
Akkoriban, a húszas éveim elején azt éreztem, hogy egy helyben toporgok. Dolgoztam, fizettem a számlákat, hétvégente meg szórakoztam. Hiába váltottam munkahelyet szinte félévente nagyon unalmasnak találtam az életem. Új impulzusokra, fejlődni, tanulni vágytam. De, hogy merre, mit arról fogalmam sem volt.

A bátyám, Zsolt akkoriban Spanyolországban dolgozott, vele beszéltünk meg egy találkozót Svájcba, ahova vonattal mentem. Onnan stoppal mentünk át Olaszországba, ahol másfél hónapot töltöttünk, sokat voltunk úton és sok sziklát is megmásztunk. Aztán Zsoltinak vissza kellett mennie Spanyolországba, én pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek Erdélybe. Ott voltak ismerőseim és az idegennyelv-tudás sem annyira szükséges. Ausztriából indultam stoppal Magyarországon keresztül.

Itt aztán megtaláltad azt az utat, amit ma is jársz?

Igen, egy ismerősömnek egy óriási önfenntartó tanyája volt, illetve annak kiépítése volt folyamatban. Az volt a terv, hogy mindent megtermelnek és amit csak pénzzel lehet megszerezni, például az áram, vagy a benzin, egy kialakított vendégház bevételéből fedezik. Én itt találkoztam először veteményes kerttel, itt tanultam meg a növénytermesztés alapjait, az állatokkal való foglalkozást. Megtanultam tehenet fejni, állatokat takarmányozni, különböző szerszámokat használni. Nagyon élveztem, nagyon érdekelt, még többet akartam tanulni róla.

Erdély viszont nem a legjobb hely a nyelvtanulásra.

Az is kérdés volt, hogy németül, vagy angolul tanuljak? Mivel németül tizenkét évig tanultam – bár nem beszéltem – no és Németország híres a biogazdálkodásairól, úgy döntöttem, hogy ott folytatom a tanulást. Önkéntesnek jelentkeztem egy százhektáros ökofarmra. Szívesen fogadtak és nagyon csodálkoztak, hogy ezzel akarok foglalkozni. A farm tulajdonosa egy nyolcvan éves férfi volt, nagyon szívesen tanított. Megtanultam traktort vezetni, boronálni, kaszálni, bálázni, az állatok élelmiszer adagjait kiszámítani stb. Kezdetben angolul kommunikáltunk, majd ezt a házigazdák megunták és a gazdasszony, aki nyelvtanár volt elkezdett németül tanítani.

Tíz hónap után azt éreztem, hogy tovább kell lépnem. Elfogadták a döntésemet bár biztattak, hogy szerezzem meg a jogosítványt és térjek vissza már, mint fizetett alkalmazott.

Stoppal jöttél haza?

Biciklivel egy hónap alatt az Elba és a Duna folyók mentén. Volt nálam sátor és mindig kerestem erdőt, vagy parkot, ahol megaludhattam. Az út során megálltam a cseh homokkövek szikláinál mászni, Prágában és Pozsonyban szétnézni.

Itthon elkezdtem vezetni és közben elmentem Kávára, Rédli Éva kecskefarmjára önkéntesnek. Ott sokat tanultam a kecsketartásról.
Négy-öt hónap múlva visszamentem Németországba a farmra, már fizetésért dolgozni. Még többet tanultam és egyre több dolgot bíztak rám. Két évet maradtam, aztán megint azt kezdtem érezni, hogy mennem kell. A német is jól ment, pénzt is spóroltam és angol nyelvterületre vágytam.

De nem Angliába vagy az USA-ba mentél, hanem Új-Zélandra.

Nem vágytam sem Angliába, sem az USA-ba. Tizenöt éves korom óta bennem volt Új-Zéland. A spórolt pénzemen megvettem a repülőjegyet és elmentem. Mivel szigetország, nagyon odafigyelnek, hogy idegen növényzet, vagy bogár ne kerüljön be. Úgyhogy a repülőtéren, miután kiderült, hogy farmon dolgoztam minden ruhámat szó szerint kiporszívózták. Minimális volt az angol nyelvtudásom és ezt még nehezítette a helyi akcentus is. Két-három hétig csak stoppolgattam az országban, kempingeztem, túráztam, ha esett az eső bementem egy hostelbe. Aztán találkoztam egy Erdélyben megismert német sráccal, aki javasolta azt az ökofarmot, ahol több mint egy évet töltöttem. A birtok tulajdonosa építész, a permakultúra szakértője, aki szintén a mesterem lett. Megtanított fával, fémmel dolgozni.

Közben lejárt a vízumom és haza kellett jönnöm. Itthonról biciklivel elmentem Franciaországba, ahol három hónapot egy bio zöldségesfarmon dolgoztam, egy kicsit franciául is megtanultam. Az összegyűjtött pénzből megint repülőjegyet vettem és 2019. decemberétől újra Új-Zélandon élek, terveim szerint már maradok is.

Tehát teljesültek húszas éveid vágyai? Több nyelvet is megtanultál, rátaláltál és megtanultad a biogazdálkodás fortélyait. Társra is leltél. Mi a következő lépés?

A permakultúra-építő mesteremtől több mint egy év után elköltöztem a páromhoz. Most párkapcsolati vízummal vagyok itt. Ezzel a vízummal azt szeretnék elérni, hogy a helyiek ne menjenek a szerelmük után, hanem inkább együtt maradjanak helyben. A párkapcsolat valóságát közösen fizetett számlák bizonyítékával, fotókkal, Facebook bejegyzésekkel, beszélgetésekkel kellett igazolni. Néha kekeckedtek, úgyhogy kénytelen voltam egy kicsit intimebb beszélgetésünkről egy másolatot küldeni, ezzel már sikerült meggyőzni a hivatalt. Ez azért volt fontos, mert így munkát vállalhatok több évre.

Öt hónapja ácsképzésre jelentkeztem és most gyakornok vagyok egy új ház építésnél. Két-három év múlva tudom megszerezni a szakmát. Mostani mesteremtől is rengeteg hasznos dolgot tanulok és sajátítok el, amit terveim szerint pár éven belül felhasználok. Szeretnék egy tiny házat – ez egy kicsi, harminc négyzetméteres, vontatható ház – építeni magunknak. Tíz éven belül szeretnénk önfenntartó életmódban élni, egy nagy telken, ahol zöldséget, gyümölcsöt termesztenénk és baromfit, kecskét tartanánk. Azt tervezem, hogy a hét három-négy napján házakat újítok fel, vagy építek, a fennmaradó napokon a gazdaságot vezetem. A telkek itt nagyon drágák, viszont egy biogazdálkodás kialakítása nagyon könnyű. Jóval kevesebb jogszabályok vonatkoznak rá, mint például Magyarországon.

No és nagyon szeretnék egy magyar vizslát. Érdekes, hogy itt viszonylag sok a magyar vizsla. naponta találkozom egy-kettővel.

Az utóbbi időben nem nagyon volt módom sziklát mászni, ez nagyon hiányzik, de most erre nincs időm. Különösen fáj a szívem, amikor a Facebookon látom, hogy a battai mászók hol másznak épp. Biztos, hogy fogok még mászni is.

Majd egy évtizede távol élsz Magyarországtól, néhány éve már más kontinensen is. Mi a helyzet a honvággyal?

Érdekes, hogy mióta Új-Zélandon élek, a honvágy nem gyötör. Bár az utóbbi hónapokban – talán a járvány miatt, mert ha akarnék haza mehetnék, de vissza Új-Zélandra már nem, így maradok inkább – rám, rám tör. Azt érzem, hogy itt megtaláltam azt a közeget, ahol élni szeretnék. Itt megvan minden, ami Magyarországról hiányzik. Régebben a rövidebb útjaimon nem volt egyáltalán honvágyam. Amikor Németországban dolgoztam előfordult, de olyankor hazajöttem egy-két hétre. Leginkább a kellemetlen helyzetekben éreztem azt, hogy haza akarok menni. Például Franciaországban a zöldségfarmon a tulajdonosok néha nagyon csúnyán beszéltek, kiabáltak az alkalmazottakkal. Én jeleztem, hogy velem ne beszéljenek így, sokáig tartották is magukat. Az első velem való kiabálásuk után eljöttem onnan.
Sokat segít az is, hogy itt, Új-Zélandon élnek még magyarok rajtam kívül is. Volt akivel egy kerti party-n, volt akivel egy kocsmában futottunk össze.

Szeretném, de eddig csak egy barátom, Noémi tudott meglátogatni. Nem egyszerű ide eljutni, de nem lehetetlen és ha már itt van, mi mindent megmutatunk. Jó lenne, ha több barátom és a család is meg tudna látogatni, hogy lássák hol, hogyan élek, Új-Zéland nagyszerű. Addig is az első adandó alkalommal a páromat hazaviszem bemutatni a családnak és megmutatni neki Magyarországot, Európát.

Sokat stoppoltál, bicikliztél, sátraztál egyedül. Kerültél veszélyes, vagy kellemetlen helyzetbe?

Szerencsére soha nem volt probléma. Egyszer Magyarországon volt olyan helyzet, hogy a sofőr, aki felvett az út vége felé rákérdezett, hogy nem szeretném-e meghálálni valahogy a fuvart. Mondtam, hogy nem, de esetleg fizethetek érte. Normális volt, mondta, hogy csak bepróbálkozott, hátha.
Egy másik kellemetlen stoppolásos élményem a bátyámmal volt, amikor Erdélybe tartottunk. Felvett minket egy román férfi, elvitt Nagyváradig, majd mielőtt kiszálltunk volna pénzt követelt az útért. Az nagyon kellemetlen volt, de sikerült kidumálni.

A sátorozások során sem volt probléma. Azért egy magányosan álló sátrat ritkán támadnak meg, hiszen nem tudhatják, hogy ki van benne.

Hogyan telnek, teltek az ünnepeid távol az otthonodtól?

Amíg Európában éltem, igyekeztem hazamenni, de ha nem sikerült az sem fájt. Szerencsére van Internet, így akár napi kapcsolatban lehettem, lehetek az otthoniakkal. Új-Zélandon a karácsony várása közel sem olyan, mint otthon. Itt nem botlok lépten, nyomon karácsonyi vásárba, nincsenek az épületek kidíszítve, kivilágítva. Volt idő, amikor ez az időszak egy új évi fesztivál kiépítésével telt az erdő mélyén. Ott nem volt térerő, karácsonykor nem tudtam a szeretteimmel beszélni, de ezt előre elmondtam és így nem okozott gondot. Ráadásul ez olyan sok munkával járt, hogy eszembe sem jutott, hogy egyébként karácsony van nyár közepén.

Idén párommal meglátogatjuk a szüleit karácsonykor, első igazi kiwi karácsonyom lesz. 🙂