Csíksomlyó ’18

Németh István

A 2016. évi csíksomlyói búcsú után vetődött fel „a battai Dalárdában”, hogy menjünk el a következő évi búcsúra. Ez nem valósult meg, de az idén, másfél év szervezés után sikerült.

Az út szervezője Szabó Zoltán volt, aki saját maga is Erdély szülötte. Az út logisztikai szervezője Tóth Ernő. Hónapról hónapra csiszolódott a program.
Bukovinszki Miklós és Mikulásik Gábor ötlete nyomán készült egy kereszt tölgyfa gerenda darabból, közös munkával. Pár hét alatt el is készült az alkotás. Ezt a keresztet a madarasi Hargita tetején kívántuk felállítani, több száz kopjafa és kereszt környezetében. Az indulás előtt pár nappal megáldotta a plébánosunk, Illéssy Mátyás atya.

Az indulás 2018. május 17-én 4.30-kor történt egy busszal, 34 fő résztvevővel. Többnyire családostól jöttek, az ifjúság bőven képviselte magát, hét évtől 20 éves korig. A zarándoklatot öt naposra terveztük. Mindenki tudta, hogy ez az út nem a pihenések és a passzív élményszerzés útja lesz. Minden résztvevőnek az öt nap alatt teljesen el kellett hagynia a megszokott életritmusát, ettől lett zarándoklat az utunk. 9 órakor értük el a határt, buszunk a Mezőségen át haladt és érkezett meg 15 órakor Válaszútra.

Ezen a településen a nemrég elhunyt Kallós Zoltán az élete folyamán összegyűjtött néprajzi anyagát tekintettük meg, hozzáértő vezető kíséretével. Az épületegyüttesben, aminek tulajdonosa a Kalló család volt, a mezőségi, a moldvai csángó és a környékbeli szász viseletek, használati tárgyak sokaságát láthattuk. Az épület a rendszerváltást követően került újra Kallós Zoltán tulajdonába. Az ötvenes években kuláknak nyilvánították és mint néptanítót Moldvába helyezték.

Ennél jobb helyet nem is találhatott volna, hogy a gyűjtéseit, amihez mindig nagy vonzalmat érzett elvégezhesse a csángó magyarok között. Hangfelvételeket készített a nép ajkán élő dalokról, imákról. Gyűjtötte az öltözeteket és a használati tárgyakat. Ez a hatalmas anyag itt van a Válaszút nevű településen elhelyezve.

A szórványban élő magyar gyerekek számára ugyanitt bentlakásos magyar iskolát hoztak létre. Ebben a községben született Wass Albert is, de személyére utaló hely, intézmény a faluban nem található.
Az állandó szállásunkra, Bögözre 21 órakor érkeztünk meg. A helység Székely­udvar­hely és Csíkszereda között van félúton. Magyar település, főleg reformátusok lakják. A szállásunk egy új vállalkozás ötletes megvalósítása. Régi működő istállóból és csűrből alakították ki amely 20-30 fő fogadására és ellátására is alkalmas.

Családias fogadtatás, ellátás és remek házias ízek jellemzik a vállalkozást. Másnap a reggeli elköltése után buszunk az ”ezeréves” határ felé robogott Gyimesbükkre. Itt egy csodálatos egyszemélyes intézményre találtunk, ahol egyszerre 150-200 főt tudnak asztal mellé ültetni, úgy, hogy még fedél is van a fejünk felett. Ennek kiötlője egy nyugdíjas tanító, Deáki András úr. Ő a haza és a szülőföld rajongója, hivatása megismertetni elsősorban a magyarokkal, hogy mi is volt a miénk, hogy éltek eleink, és hogyan kell összefogni a magyarságnak napjainkban is, a jó célok érdekében. Háromszor kaptunk ételt és italt, megismertük a gyimesi csángók zenéjét, öltözetét, életmódját.

Eközben felkerekedtünk és megnéztük az „ezeréves” határ még fellehető emlékeit. A Mária Terézia idejében épült házat, amelyben vesztegzár alá helyezték a keletről beutazókat, hogy ne hurcolják be a pestist, és ahol 7-24 napig kellett tartózkodni állataival és holmijával egyetemben.
Megnéztük és felmásztunk a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által épített vár romjaihoz. A magasban a romokon elénekeltünk pár Rákóczi nótát, és kipróbáltuk, hogyan szól a tülök, a szürke marha szarva. Állíthatom, hogy jól! Sőt egy felvidéki csoporttal közös műsort is sikerült rögtönözni.
Megnéztük a határon lévő felújított és rendezett tulajdon viszonyú bakterházat is, aminek léte szintén Deáki úr érdeme és a sok magyar önzetlen adakozóé.

Hazafelé megálltunk a II. világháború alkalmával kiépített erődítményrendszert megnézni. Ez 600 kilométeren át szolgálta a keletről betörő orosz támadásokat kivédeni, a szokásos gyalogsági és harckocsi erők ellen. A rendszer tökéletesen működött, kihasználva a terepviszonyokat. Ám a román katonai átállás 1944. 08. 23-án délen megnyitotta az utat az ellenséges erők előtt, és így megkerülhették az Árpád Vonalat. Mindezt szakszerűen Szaniszló József – a helyet jól ismerve – magyarázta el.
Ezúton is saját és társaim nevében köszönjük a pontos és részletekre menő információkat, amit egész úton nyújtott, hiszen ő is Kolozsvár szülötte, Marosvásárhely lakója, a Székelyföldet bejárt újságíró volt hosszú éveken át. Ismerte az épületeket, az utcákat és az eseményeket, amelyek ott zajlottak.

Szombaton öt órakor reggeli, majd indulás Csíkszeredába. Ott megtekintettük a Makovecz templomot. Találkoztunk Darvas – Kozma József atyával és az ő csoportjukhoz kapcsolódva Máriát dicsérő énekekkel elindultunk Csíksomlyóra. (Tavaly a Szent László évben vendégelőadónk volt a Szent László templomban.)

A Széki útra érve a gyaloglás már csak toporgássá alakult, mert annyian gyűltek össze az úton. Elhaladtunk a kegytemplom előtt és a meredek hegyoldalon felfelé haladva a két hegy közötti nyeregben, a szabadtéri oltárral szemben helyet foglaltunk. Közben végig velünk volt a Mikulásik Gábor által készített „Százhalombatta” transzparens, aminek eléggé jellegzetesen színe szinte vonzotta a tekinteteket.

A tömeg számát onnan, ahol letáboroztunk megítélni lehetetlen volt. Az idő, míg várakoztunk, emelkedett hangulatban telt el. Az időjárás ekkor még kegyes volt hozzánk, mert hét ágra sütött a nap.
A mise fél egykor kezdődött és háromnegyed háromig tartott. A beszédet az idén jó magyarsággal a lengyel Pálos Rend főnöke, Marián atya mondta el, amely a Szűzanya tiszteletéről és az élet fontosságáról szólt. Áldoztatás közben eredt el az eső, amely a mise végére el is állt.

A himnuszok elhangzását követően a több százezer ember elindult lefelé. Mire a Széki utcához értünk, az eső újra eleredt és a tömeg igen lassan, egymást akadályozva tudott csak haladni. A hat kilométeres utat két óra alatt sikerült a buszig megtennünk.

Vasárnap reggel a bögözi, jelenleg a reformátusok által használt templomot néztük meg, mely a tatárjárás előtt épült román stílusban. Miután az ellenséges hadak ezt tönkretették, gótikus formában újították fel. A belső és külső falakra sok „hitmagyarázó” festmény került, többek között Szent László király harca a kunnal. A reformáció terjedésével a templom az új hitfelekezet tulajdonába került és a festményeket lemeszelték. Három évszázados rejtőzködésből ezek a festmények az 1890-es évek végén egy ablak elhelyezése során kerültek napvilágra. Kiszabadították a mészréteg alól a képeket és a mai szemlélő láthatja, hogy fél évezreddel előbb min is okult a templomba járó ember. Az épületet széles, erődített védő fal veszi körül ma is, ez a fajta templomépítés egy tipikusnak mondható erdélyi megoldás.

Ezt követően utunkat a madarasi Hargita 1801 méteres magaslati csúcsa felé vettük. Buszunk is megkínlódott, mire a szerpentineken felértünk a madarasi menedékházhoz. Innen már csak gyalog tehettük meg a csúcsig a három kilométeres távot, amin meredek csúszós, köves csapás vezetett. A Dalárda minden jelenlévő tagja kb. ötszáz méteren át a vállára véve vitte a keresztet, amit a csúcsra érkezésünkkor azonnal fel is állítottunk a több száz hasonló kereszt, kopjafa és más jel között. Elénekeltük himnuszainkat, megemlékeztünk elhunytainkról. Italainkból megöntöztük a kereszt tövét, ami Százhalombatta felé van tájolva és légvonalban pontosan 513 kilométerre van városunktól.

Ott helyben került rá a védőkence, hogy bírja az idők viszontagságait. Frissiben került rá 34 nemzeti szalag, amennyien voltunk. Álltunk a csúcson és körbe amerre a szem ellát gyönyörködtünk a látványban, a zöldellő hegyekben, amelyek félig ködben úsztak A zöld és szürke színek hangulatában, az örökké friss levegőben, a kérések, óhajok és állítások százait mondtuk el a mi komoly, friss, robusztus keresztünk társaságában, amely reményeink szerint nagyon sokáig itt fog állni. Utoljára ebben a környezetben elhangzott a két tülök egymást erősítő, búgó hangja, amit Mikulásik Gábor és Bukovinszki Miklós csalt elő a kürtökből. Vajon mikor szóltak itt ilyen hangok utoljára? Megemlékeztünk Álmos vezérről, aki önként adta idős életét az Úrnak, áldozat gyanánt, hogy fia Árpád és népe boldoguljon az új hazában.

Mire Bögözre értünk, beesteledett és egy meglepetés várt ránk a vacsorán kívül. Szabó Zoltán szervező Zetelakáról egy háromtagú cigányzenekart hívott közénk. Sokáig hallgattuk, aztán közösen énekeltük a dalokat, mire kiismertük egymás stílusát. Közben persze a bor is fogyott.
Szabó Zoltán és Bukovinszki Miklós szép szólókat is énekeltek a zenészekkel. Többen táncra is perdültek. Éjfél után az összes himnuszt, nemzeti éneket, köztük a cigány himnuszt is elénekeltük a szép bögözi éjszakában. Felébredve az utolsó reggelit elfogyasztva elbúcsúztunk a háziaktól, elindultunk hazafelé.

Arra magam sem gondoltam, hogy délután olyan élményben lesz részünk, ami egyszerre félelmetes, lenyűgöző és olyan fizikai teljesítményt kíván, amit az életben még nem sokszor kellett megtenni. Ez volt a tordai sóbánya. Már megszűnt a termelés, csak bemutató jelentősége van. A só kitermelése nagyüzemileg az 1690-es évek közepétől folyt. A háromszáz év alatt a föld felszínéről elindulva, lefelé haladtak a só kitermelésével. Amit ott láthatunk az egy 250 méter hosszú 60 méter széles és 192 méter mély akna, aminek az alján egy fekete sós tavacska van. A mélység 13 emeletnek felel meg. Az akna két oldalán keskeny gyalogjáró van kiképezve fából, a hőmérséklet 12 fok.

A le- és a felmenetel 950 lépcsőfok megmászásával lehetséges, ilyen élményben még soha nem volt részünk. Igaz, hogy felvonóval is mehettünk volna, de az csak hat embert szállított, a sor pedig hosszú az idő meg kevés. Megismertük a kitermelés módját, azt az erőátviteli rendszert, ami állati erővel a felszínre hozta az 50 kilós sótömböket. A sóbányász napi normája 20 darab ilyen sótömb kifejtése volt. A bányában senkit nem lehetett büntetésként dolgoztatni, de nőket és gyermekeket sem. Még a le és felmenetel sem lehetett egyszerű dolog. A sóbánya dolgozói, mielőtt lementek a munkahelyükre, közös imán vettek részt, a sóból kifaragott Szűzanya szobornál. Ezzel az élménnyel búcsúztunk Erdély szép földjétől.
Nem kis öröm volt megérkezni Százhalombattára, kedd hajnali egy óra után.

Köszönjük ezúton is a szervezőknek a kitartó és mindenre kiterjedő munkájukat. A részvevőknek pedig a példát, hogy miként kell egy közösségben egymást segítve, megértve, nem mindennapi körülmények között viselkedni. A legfiatalabbakról csak a legjobbakat tudom mondani. Mindegyik gyermek érdeklődő volt, a nehéz helyzeteket jól tűrték, ezért a szülőket is komoly dicséret illeti. A miértre azért megvan a felelet, ez az ifjúság a cserkészet iskoláját járja. Ezért is köszönet, hiszen a parancsnok is jelen volt. Zarándoklatunk életre szóló élményt nyújtott.
Mindezért köszönet égi édesanyánknak a Szűzanyának, hogy segített végig az utunkon.