Dunai kalandozások

Emlékek, történetek – III. rész

Szegedinácz Anna

Sz. A.: – Attila! Arról sokat meséltél nekünk, milyen volt az élet a II. Világháború utáni Dunafüreden, gyermekkorodban. Hogyan alakult, amikor Százhalombattán megjelentek az ipari nagyberuházások és vége szakadt annak a csendes, békés falusi létezésnek, amely korábban volt. Mikor jutott először eszedbe, hogy jó lenne végignézni a Dunát és mikor tetted meg először?

Juhász Attila: – 1963-ban a földmérések után elkezdődött az erőmű, a város és a finomító építése. Azokat az élményeket – a falusi kovács, traktorok – űberelte az ipari nagyberuházásokkal, építkezésekkel együtt megjelenő hatalmas lépegető exkavátor, földgépek látványa. A mai napig bánt, hogy miért kellett a gyönyörű, de igaz elhanyagolt kastélykertbe vinni a FÖLDGÉP vállalatot? Amikor annyi szabad terület volt Battán és valamennyi „közös” tulajdonban. Hiszen akkor már a TSZ-ek létrehozása megtörtént. A földek nem voltak magántulajdonban.

Az első dolguk volt, hogy a kastélyparkot nagy dózerokkal meg mindenféle nagy földgépekkel kiirtsák. És tették ezt nagy élvezettel. Kitépték a hatalmas fákat a helyéből. Helyükön alakították ki a javító műhelyeket. Utána ott tárolták a földgépeket is.

A kommunista párt a háború után meghirdette jelszavát „Rombold le a múltat!” „A múltat végképp eltörölni!” Ez az esztelenség működött bennük. Eltűntek akkor a pusztáink, kúriáink, a kastélyba cselédeket költöztettek. Kigyomlálták a határkereszteket is. Hogy a többi barbár tetteikről ne is beszéljek.

Igen fájt nekem és nekünk ez az esztelen, értelmetlen rombolás. 7– 8. osztályos koromban, ha nem busszal mentünk haza, hanem gyalogosan az épülő erőmű mellett sétáltunk el, láttuk, hogyan épül ez a gyáróriás.
1963-ban befejeztem az általános iskolát és elszegődtem inasnak, így gyakorlatilag ki is kerültem az itteni történésekből. A Csepel Autógyárban autószerelőnek készültem. Ez azt jelentette, reggel a Kossuth Rádió Rákóczi indulójára keltem, borotválkoztam, megmosdottam és gyalog mentem ki a vasútállomásra. Még nem épült meg a Damjanich út. A második vonattal – 5 óra 12 perckor indult – utaztam Budapestre, majd Szigetszentmiklósra, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Este ugyancsak 5 órára érkeztem haza.

Ez nyáron csak-csak elment, de télen sötétben mentem és sötétben érkeztem haza. Kapcsolataim majdnem hogy megszakadtak az itteniekkel.
Egészségügyi okok miatt váltanom kellett. A második év után különbözeti vizsgát tettem, műszerésznek tanultam tovább. 1966 novemberében a szakmunkásvizsga után léptem be a Dunai Finomítóba. Egy év múlva, a katonaság idejére, ami akkor még két éves volt, hagytam csak el az üzemet. A Finomítóból mentem nyugdíjba. Leszerelés után megnősültem és Érdre költöztem.

Tovább akartam tanulni. Egy előkészítő tanfolyamra jártunk. Közben folyamatosan vizsgáztunk a tanultakból. A végén felvételi vizsgát tettünk, ami olyan jól sikerült, hogy elismerték érettséginek.

Ez azt jelenti, jó tanáraid voltak a szakmunkásképzőben?

– Nekem mindig jó tanáraim voltak. Szerintem most is jók a tanárok, csak azok a diákok elégedetlenek a tanáraikkal, akik nem akarnak tanulni.
Amikor gyerek voltam – édesapám volt a gátőr – mindennap „hivatalból” hallgattam a vízállásjelentést a rádióban, mekkora a Duna és mellékfolyói vízszintje a jellemző pontoknál. Hallottam fogalmakat, amik nem sokat jelentettek nekem akkor, nem feltétlenül értettem a tartalmát, mint pl. duzzasztott, gázlómélység, stb.

Első alkalommal a Duna távolabbi megismerését még nem a forrásánál kezdtem. Már a finomítóban dolgoztam, amikor a ’90-es évek végén úgy döntöttem, megérdemlek a nagy nyári munka után egy kis pihenést. Elhatároztam Bécsbe megyek. Ha már elmegyek, végig nézem a Dunát Budapesttől Bécsig. Szárnyashajóval mentem, ami kicsit gyorsabb volt, mint a személyszállító nagy hajók. Bécset is, a Dunát is akartam látni. Érdekes volt látni a partot a Dunáról.

A magyar határ után is jöttek a különböző létesítmények: vízlépcsők, gyárak, üzemek a parton. Egészen más perspektíva a folyót a vízen megismerni, mint mellette az autóból látni. Rengeteg vízlépcső van Bécsig, kezdve a Bősivel. A kiegyenesített kb. 60 km hosszú és 600-800 m széles víztömeg és mögötte a templomtorony csúcsának látványa nem nagy élmény. És eltűntek a korábban bele folyó kis patakok, mellékágak, más volt a táj, nem volt természetes. Egyszerre volt magas és széles. A látványa nem volt túlzottan szívderítő, viszont a hatalmas építkezés, amellyel megalkották lenyűgöző volt.

Bécs felé egymás után jöttek a vízlépcsők. Mindegyik más szisztémával működött. Más volt a hajózsilipje, más volt a gátrendszer kialakítása. Az iskolában tanultakat ott az ember élőben látta. Hogyan működik? Milyen rendszerűek a kapuk? Mindezt érdeklődő, értő szemmel néztem meg. Élvezetes volt. Aki teheti, egyszer menjen el erre az útra.

Utána szokásommá vált, bármerre is jártam Európában, mindenfelé találtam 1-2 megnézhető vízierőművet. Hogy melyik folyón, az határozta meg, merre csatangoltunk éppen. Tehát már megtehettem, hogy végig nézhettem a Dunát, Budapesttől Bécsig, de utána jó darabig nem volt a szabadidős programomban.

Vízierőmű, Ybbs

Egyszer aztán úgy hozta a sors, hogy a svájci Bázelbe kellett kollegákkal egy műszer gyári átvételére menni. Ez a 2000-es évek elején lehetett. Akkor „öröm és dicsőség” volt a DKV-ban dolgozni, büszkék voltunk rá, hogy ott dolgozunk! Kiváló vezetőink voltak. Kérésünkre vezetőink úgy döntöttek, hogy ne repülővel utazzunk, hanem gépkocsival. Bázel persze nem a szomszédban volt, ezért felváltva vezettünk. Hajnalban indultunk Passau-n és Münchenen keresztül és este értünk a szálláshelyünkre. A Hotel még a német területen, a Rajna jobb partján volt.

A vidék nem kimondottan turista célpont, de szép, rendezett ipari környezet, gondozott házakkal. Megállapítottuk, ha jobbra fordítjuk a kormányt, Franciaországba megyünk, ha balra Svájcba, ha egyenes megyünk tovább Németországban maradunk. A hely, ahová mennünk kellett Bázel közelében volt.

Szerettünk volna egy kicsit jobban körülnézni. Engedélyt kértünk a vezetőinktől, a feladat végeztével, hogy saját költségen tovább maradhassunk. A szállodában térképen szemrevételeztük a környéket. Láttuk a Rajna előttünk, a hegyek mögöttünk és a Fekete Erdő szélén vagyunk. Valamelyikünknek eszébe jutott, hogy a Duna valahol itt ered, hát nézzük meg.

A Duna forrása

GPS-ünk nem volt akkor még, csak térképen tudtunk tájékozódni. Megtaláltuk rajta Donaueschingent, a Baden-Württemberg tartomány nyugati részén. Odamentünk. Akkor láttuk, hogy a Duna forrása tulajdonképpen egy szépen kiépített kút, amely a Fürstenberg hercegi-palota gyönyörű kertjében található. Weinbrenner allegórikus szobraival díszített a kút. A kastély 1772-ben épült és a XIX. század végén építették át.

Arra gondoltam, a Duna úgy indul, mint egy szépen felöltöztetett menyasszony, csak egy rezesbanda hiányzik mellőle, hogy elindítsa. Ott van egy tábla, amely közli, 10 országon megy keresztül, 4 fővároson. Minden ország a Dunát a magáénak tekinti, ezt mindenki ki is írja az „egyezményes” forrás falára. A Duna persze ezzel nem törődik.

A folyamkilométereket a Fekete-tengernél egy világító toronytól kezdik számolni, ott van a 0 km. Nálunk Battán 1619 és 1621 km között van a tengertől való távolsága. Passau környékén már 2290 km, a forrásnál pedig Donaueschingenig 2840 km.

Passau az Inn mellett

Amikor megnéztük, láttuk, hogy két patak folyik be a kúthoz. Vettünk egy részletesebb térképet, amin megtaláltuk a két patakot. A baloldali a Breg volt, a jobboldali a Brigach. Rájöttünk nem is ez a forrás helye, csak a hivatalos álláspont.

Később kiválasztottuk a baloldali patakot és elindultunk a Breg mellett, fölfelé. Volt ahol az út mellett folyt, volt, hogy kicsi híd alatt csordogált át. Számtalan forrás vize táplálta végig.

A végén csak elértük az eredeti forrását, Furtwangennél, melyet tábla is jelzett. Itt szépen kiépítették a forrás helyét. Tábla jelezte, ez itt a Donauquelle. Láttuk, a hegyből csorog ki a Duna forrása. Ott át is tudtuk lépni. Innen a Duna hossza 2888 km.

Tulajdonképpen szerencséje van a Dunának, mert 100 méterrel odébb van a vízválasztó. A források a hegy nyugati oldalán valamennyien a Rajnába ömlenek. A Rajna pedig az Északi-tengerbe. A Rajna forrásvidéke azonban Svájcban van, sokkal távolabb ettől.

A Duna szeszélyes, mint egy nő. Kb. 30 km után egyszer csak eltűnik a föld felszínéről. Úgy néz ki a meder, mintha ki lenne száradva. Földalatti mederben folyik tovább. A geológusok sem tudják, hogy a vize a Rajnába folyik-e utána, vagy elmegy Ulm felé, miután újra előjön és töretlenül folyik tovább. (Ez az állapot az irodalom szerint kb. évi 200 napig tart.) Itt még nincs hajózható állapotban. Mi akkor eddig követtük őt.
Ezután kezdett engem érdekelni igazán a folyó felső forrásvidéke. Később többször visszamentem oda magánemberként és barátokkal együtt, autóval és később lakókocsival.

Passau, a három folyó

Egy másik alkalommal felmentünk lakókocsival egészen Passau-ig. A kb. 600 km-es utat jó úton megtenni nem volt nehéz. Passau az utolsó német város, ahol átfolyik Ausztriába a folyó. A passaui várból jól látszik fentről az Inn, középen méltóságteljesen a Duna, alul az Ilz. Az Inn a tiroli vizeket hozza. Az Ilz a legsötétebb, a Duna világosabb és az Inn sárgás színű a hegyből kimosott hordaléktól. A történelmi belváros az Inn és a Duna közötti félszigeten van. A városban láttuk, hogy az épületek erős kövekből épültek. Az az itt lakók megtanultak a gyakran árvizeket hozó folyókkal együtt élni. Az alacsonyabban fekvő házak bejárati ajtajában jobbról-balról U alakú sínek vannak, amibe hóolvadás, árvíz, nagyobb esőzések idején deszkákat illesztenek, hogy a víz ne folyjék be a házakba. Ha pedig ez mégis megtörténik, az ár elvonulása után kilapátolják az iszapot, slaggal kimossák a földszinti helyiségeket, és az élet megy tovább.

Passauban vannak olyan épületek pl. a városháza, amelyek viszonylag alacsonyan vannak. A falán jelzik a különböző árvizek időpontját és magasságát. Mi le is fényképeztük emléknek.

A lakókocsit Passauban telepítve autóval felmentünk Regensburgig. Ott van a Walhalla a hírnév temploma, a német hírességek – tudósok, művészek, híres emberek – szobraival. Többek között Richard Wagner és Sophie Scholl, a fasiszták egyik áldozatának mellszobrát is láttuk közöttük. Szép kilátás nyílik a kastélyból a Dunára. Frankfurt – Nürnberg felől jövő autópályától nem messze találjuk a Walhalla épületét.

A Duna a Walhalla felől

A Duna mellett rengeteg kempinget találhatunk. Mi azt a megoldást választottuk, hogy mindig vittünk magukkal kerékpárokat. Passautól lefelé kb. 50 km-ként letettük a lakókocsit, és csillagtúrákat tettünk kerékpárral a környéken. Bementünk a városokba, ha közel volt. Ha távolabb, kocsival mentünk oda és ott kerékpárral néztük meg a látnivalókat. Az Inntől a Duna jobb partján haladtunk tovább. Az első állomás a Duna-patkónál, Schlögennél volt. Ott van egy jacht kikötő, a parton egy camping. Lehet ott sátorozni is. Végig nagyon szép, gondozott kerékpárutak vannak, ami hol a Duna jobb, hol a bal partján halad. Ha kevés a hely a sziklák miatt, átmegy a másik oldalra, ott folytatódik. Minden átkelőhelyen van lehetőség komppal közlekedni a túlpartra. A menetrend nem szigorú, rugalmas, alkalmazkodik az igényekhez.

Komp Schlögennél

A Duna melletti kisvárosok szépek, a házaik gondozottak. Sok vízierőművet láttunk arrafelé, ami engem különösen érdekelt. Megnéztem, hogyan működnek. A felesleges éjszakai árammal felnyomják a vizet a hegyek oldalában, vagy a hegytetőn lévő víztározókba. Nappal legnagyobb fogyasztás idején pedig a turbinákra engedik, áramot termelni. (Láttunk olyan kis erőműveket Ausztriában, hogy személyzet sem volt, automatikusan, távfelügyelettel működött.)

Bécs előtt van a Wachau – nagyon büszkék rá az osztrákok. Ez egy völgy, ahol gyümölcsöt és szőlőt tudnak termelni. Barackérés idején jártunk ott és vásároltunk is, hogy megkóstoljuk. Amikor beleharaptam majdnem kiugrott a számból, olyan savanyú volt.

A bort pincesorokban tárolják és ott is értékesítik. Minden nap más-más pince van nyitva, hogy ne rontsák egymás üzletét. Az elöljáróság szabályozza, mondja meg, ki, mikor árulhat. Egymás borát és egyéb termékeit is kínálják ilyenkor a vevőknek.

Mauthausen

Útunk közben találtunk számos háborús emléket. Például egy vasúti hidat, amely fele részben megmaradt és ezt az osztrákok állították helyre, a másik részét tejesen az oroszok építették újjá. Mauthausenben láttunk egy koncentrációs tábort, ami mögött még megtalálható a valamikori kőfejtő.
Az utolsó hely a két hetes nyaralásunk végén Tulln, a rózsák városa volt. Nagyon szépen kiépített, rendben tartott partszakasszal, aminek része egy vízi színpad. Ettől a várostól egy ugrásra van a Bécsi-erdő, ahová el is mentünk, kicsit bekukkantottunk oda is.

Később a barátaimmal is többször visszamentünk ezekre a helyekre. Velük együtt, egyszer fölmentünk a Chiemsee-ig. Onnan az Inn mellett jöttünk le Passauig. Passautól Schlögenbe majd Tullnba. Ez a kirándulásunk itt ért véget, Tullnból jöttünk haza.

A feleségemmel legalább háromszor voltunk fenn a Duna forrásánál, barátokkal is többször. Van egy baráti család, akikkel sokat kempingeztünk, sokfelé jártunk.

Az Al-Duna igazából kimaradt a látnivalókból, de a Vaskapuhoz azért eljutottunk. Vonattal mentünk Herkulesfürdőig, onnan pedig busszal a Vaskapuhoz. Hajóra szálltunk és Orsovától hajóztunk felfelé a szorosban. Megnéztük a Kazán szorost. Közben át mentünk egy hatalmas hajó zsilipen. Gyönyörű volt ez a hajóút. A szorosban a víz mélysége a duzzasztás miatt néhol majdnem 100 méter. A tengertől való távolság kb. 970 km. Természetesen megnéztük a vízierőművet is, amely termelése Románia és Szerbia elektromos energiaigényének nagy részét fedezi.
Ezek az élmények maradandó emlékek nekünk.