Egy lokálpatrióta emlékei XXIII.
Beszélgetés Németh Istvánnal
2020 júniusában szomorú hír ért el. Meghalt Ábel András. Az érdi Vörösmarty Gimnázium tanulója volt – mint én is –, ő a B-be, én pedig a C-be jártam. Ismertük egymást, de különösebb kapcsolatunk nem volt.
Sokkal később, még a rendszerváltás előtt, mint arról az előzőekben már írtam, a „Szocialista Brigádmozgalom” hevében mi, a Szarvasmarha-telep brigádja Érd-Ófaluban – senkivel sem egyeztetve – gondozásunkba vettük a Sárkány Ambrus féle romos kastély előtt lévő oroszlános bekerített emlékhelyet, ahol II. Lajos királyunknak állítottak emléket még a II. világháború előtt. Aki Mohácsra menve pár napot itt töltött, és kedves fekete hátaslova itt pusztult el.
Kitakarítottuk, a rácsot lefestettük, a környezetet rendbe tettük és itt tartottunk magunk számára megemlékezést a Mohácsi csata napján. E ténykedéseim kapcsán fedeztük fel újból egymást Ábel Andrással. Ő Ófaluban lakott és szívén viselte falujának, majd városának történetét, sorsát. Ófaluban már régről kialakult egy patrióta mag, aki nagyon törődött Érd múltjával. Volt náluk egy élő közösség, aki a hely történetét elmesélte és továbbadta.
Az 1800-as évek elején Virág Benedek pálosrendi szerzetes, aki Ercsiben plébános volt, jó kapcsolatot tartott a Batthyányiakkal. Volt levéltáruk, azt gondozták, rendszerezték folyamatosan. Kereskényi Gyula került ebben az időben Érdre plébánosnak. Igen nagy tudású ember volt, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, lelkes hazafi. Érdekelte a történelem, a régészet és a helyi hagyományok is. Személyes kapcsolatot tartott Arany Jánossal, Vörösmarty Mihállyal, és Luczenbacher Jánossal, aki 1847-ben régészeti ásatásokat folytatott az érdi határban.
Annyira megszerette ezt a környezetet, hogy nevét Érdire változtatta. Az ő működésének végén lett igazgató az Általános Iskolában Jovicza Ignác. Minden addig összegyűjtött ismeretet begyűjtött, amit Kereskényitől hallott. Ábel András pedig ezeket a történeteket első kézből vette át tőle. Ezeket az ismereteket az előző nemzedékek még saját szemükkel látták, de mi már nem láthatjuk, és sok esetben már el sem hisszük.
Ábel András a régi ismereteket kiegészítette a mi világunkban feltárt újabb tudással, de elsősorban azokat az elemeket építette be a régi tudásba, ami azt megerősítette. Életének utolsó szakaszában a közösségi média híreit figyelte és gondolatait véleményét le is írta ott. E miatt sok felesleges vitába személyes ütközésekbe bonyolódott a hivatalos szakemberekkel.
Az utóbbi 15 évben, legalább 7-8 alkalommal szerveztünk százhalombattaiak részére alternatív történelmi sétákat a KÉSZ szervezésében. Ilyenkor Százhalombattáról indultunk, elsétáltunk a halmok között, megnéztük a vaskori sáncot, és a végén a Szapáry kastély romjainál fejeztük be utunkat. Az első alkalommal elhívtuk Tolcsvay Béla zenészt és velünk volt Dobos Ági, Hudák Mihály, és volt kollégám, F. Megyesi Péter. András mindenről elmondta az ő gondolatait, aztán ki-ki kiegészítette saját ismeretével. Amikor a halmokhoz értünk akkor András mindig azt a kifejezést használta, hogy – „Megérkeztünk a testőrző halmokhoz”. Ez a fogalom csak tőle volt hallható, de nagyon találó. Érd-Ófaluba érve pedig az idő függvényében sok-sok mindent elmondott a kastélyról, Bogner Máriáról, a Szent Mihály templomról, a reptérről, a Duna-partról, a Beliczay-szigetről. A teljes ismeretanyaga soha nem lett elmondva, egyszerre, de a sok határjárásból annak számára, aki ezeken rendszeres részt vett, összeállt egy eszmetörténeti rendszer.
Mondandójának határt szabott a rettenetes asztmája. Fulladt, ezért már nem volt szívünk kérdéseinkkel nyaggatni. Találkozási helyünkre először kerékpárral jött, aztán autóval magam hoztam-vittem. Gyengéje volt, hogy nyugodt idejében nem írta le rendszerezve, ami a fejében volt. A hivatkozási alapokat sem gyűjtötte össze, legalább a maga számára. Mondhatom életformájává vált a lokálpatriotizmusa. Nem volt családja, puritán életet élt.
Kórházba el nem ment soha. Mindene volt Érd és annak története.
Vallásos ember volt, életének első nagyobbik részét a plébánosok közelében élte. Nagy tisztelője volt Bogner Mária Margitnak (Született: 1905. december 15. Torontál megye – Melence. Megh.: 1933. május 13. A Szalézi Szent Ferenc Lányai – Vizitációs nővérek – rendjének volt örök hűséget fogadott tagja.
Már gyermekként, de később is sok testi szenvedésben volt része. Fájdalmas mozgásszervi betegségben élte le életét. Napi áldozó volt. András egyszer elmesélt egy vele megtörtént esetet Bogner Máriával kapcsolatban. Édesanyja nagyon tiszteletben tartotta az apácanőt. András pedig fiatalember korában túlzásnak találta és vitába keveredett anyjával. Egyszer csak a vita hevében arra lett figyelmes, hogy a helyiségben ahol voltak, erőteljes ibolyaillat áradt szét. Ősz volt, tehát ibolya nem lehetett a közelben. Kérdőn szimatolt a levegőben és kérdezte?
– Mi ez az illat?
Édesanyja sírva fakadt. – Nem tudtad, hogy Bogner Máriának az ibolya volt a legkedvesebb virága? – mondta.
– „De most már tudom és el is hiszem” – válaszolt András és bocsánatot kért édesanyjától. Ettől az esettől kezdve Bogner Mária tisztelőjévé vált.
A történetet nekem akkor mesélte el, amikor elmondtam az első zarándoklatunk történetét. Ahol éppen először megpihentünk, tömegével nyíltak az ibolyák és mindenki gyönyörködött bennük. A szentéletű apáca már rövid életében nagy tiszteletnek örvendett a környéken. Bajaikkal az emberek felkeresték és kérték, imádkozzon ügyük jobbra fordulásáért. Már évtizedek óta zajlik boldoggá avatásának pere. Sírját sokan látogatják és kérik segítségét. Mi is bajaink közepette hozzá folyamodtunk, és eddig nem is hagyott cserben bennünket.
Most, hogy ezekről írok, meg kell emlékeznem az utolsó közös túránkról, ami 2017. március 25-én Gyümölcsoltó Boldogasszony napján volt. Ezt a túrát a Százhalombattai 1026-os Szent László cserkészcsapat számára szervezte Mikulásik Gábor cserkészparancsnok. Ilyen idő tájt minden évben rendeznek a cserkészek Sefcsik Gergyely – a csapat alapítója – tiszteletére túrát, sok gyermekkel, kísérő szülőkkel és a KÉSZ tagjaival. A feladatom volt, hogy Ábel Andrást vezetőül felkérjem, legyen velünk Ófaluban, amikor odaérünk és mondjon el a cserkészeknek, amit csak lehet. Egy kis szervezéssel magunkkal vittünk egy hordozható magnót és előre megbeszéltük Andrással, hogy az általa mondott előadásáról felvétel készül. Amit majd odahaza papírra le is gépelünk, így maradandóvá válik. Ebbe beleegyezett és meg is köszönte a lehetőséget.
Bejártuk a Szapáry-pincét és környékét, megnéztük a Szent Mihály templomot, Bogner Mária sírját. Ahová nem jutottunk el, arról csak helyben beszélt. Így született meg 17 gépelt oldal a túráról, Mikulásik Gábor pedig legépeltette a szöveget. Magam kicsit szerkesztettem és javítottam rajta. Az Érden megjelenő „IRKA” című újságban találkoztam egy továbbfinomított változatával, ami a szélesebb érdeklődő közönség számára készült. Örök élmény maradt számomra, ezért pár mozzanatot kiemelnék belőle.
Ezen a túrán ért a villámszerűen rám törő hiány, hogy a lovagterem bejárati sarkának jobb oldalán nincs meg Szapáry Péter rabhelyének vasrácsa. Ezt a vasrácsot látták már nagyszüleink is, mert az iskolából már őket is elvitték a történelmi sétára Százhalombattáról. Én is ezt láttam mindig. 2017-ben már nem volt meg. Hová lett? Fémgyűjtögetők elvitték pár ezer forintért? Hiszen a helyiség zárva volt, csak előzetes szervezéssel tudtunk mindig bemenni.
Szegény Ábel Andrást kérdeztem:
– András, soha nem jutott eszetekbe egy kis mintát venni a rácsból és elküldeni szénatom vizsgálatokra kormeghatározás céljából?
– Sajnos nem.
Láttam arcán a tehetetlenséget és a szomorúságot. Így tűnnek és tűntek el alapvető bizonyítékok a múltunkból. Bízom benne, hogy legalább egy fényképfelvétel előkerül majd a rácsozott fülkéről. Könnyen előfordulhat, hogy száz év múlva legendának minősítik a létét. Van egy jó támpont és erre mégiscsak Ábel András hívta fel a figyelmet, bele is kapaszkodott: Anasztázió Georgescu kereskedő leírása 1626-ból, amikor Budáról Banja Luka-ra tartott és közben körülnézett Érden. Bejárta a romos Sárkány Ambrus-féle kastélyt és arról leírást adott. Ezt a leírást egy magyar kutató a Hittani kongregáció levéltárában találta meg könyvjelzőként 1990-ben.
A másik eset, amikor 2012-ben egy Buzás nevű régész szemügyre vette a pince legrégibb részét és találtak egy ajtófélfát a falban. Ebből vettek mintát és elvégezték a kormeghatározást. A vizsgálat eredménye az 1200-as évek elejére teszi azt az időt, amikor a fát kivágták. Megint csak kérdeztem, a vizsgálati eredményről van egy példány? – Nincs – válaszolta András.
Minden látogatás alkalmával felemerült Szapáry Péter itteni fogsága. Amikor fordul a kocka – Buda visszavételével – Hamza bég lett a fogoly és Szapáry Péter a fogvatartó.
Oly szép ez a történet, hogy német földön egy Charlotte von Pfeiffer nevű hölgy német nyelven történelmi drámát írt róla. Ezt a darabot aztán magyarra fordították és sok helyen előadták. A reformkorban Pesten is, mint hazafias történelmi darabot játszották. Azt mondta András, látott róla korabeli plakátot szereposztással. Kérdeztem tőle, hogy „és itt nálad otthon vagy az érdi múzeumban nincs belőle másolat?”
– Nem tudok róla – felelte.
Pár sarkalatos esetet hoztam fel példának, de sajnos még van más is. Jovicza Ignác és kortársai még látták a Bronzkori földvár területéről kikerült római feliratot: Potentia.
– Hová lett – kérdeztem?
– Elvitték a Nagytétényi Múzeumba.
– Ott látta valaki?
– Igen. Elmentek az érdiek és látták. Egy ideig ott volt, aztán onnan is elkerült valahova.
Alapvető tanúsítvány lehetne, bizonyítékként. Mit bizonyítana? A hun történéseket. Abban is egyet értettünk, hogy a százhalombattai leletek az érdiekkel együtt folyamatában értelmezhetők és hogy ebben a két városnak össze kellene dolgozni.
Amit e témáról leírtam, igen hézagos, de Ábel András figyelemfelhívó tevékenységének ezzel is emléket szeretnék állítani. Személye bár megosztó, olykor ellentmondásos volt, erre a temetésén elhangzott beszéd hívta fel a figyelmet. Amikor leírom, hogy Érd, akkor is rá gondolok, mert tőle tudom, hogy Attila egyik nagyapja volt Érd. Ha a szó gyökét vizsgálom az ÉR – ami mindent táplál. Érdd – Érd el és mindent elérsz. A szó gyökből a szavak halmazát lehet képezni és ez érdekes vizsgálat tárgyát képezhetné.
2020. május 3-án hallgattam utoljára András rövid beszédét Bogner Mária sírjánál. Sokan voltunk és üdvözöltük egymást. Meghívtam június 21-re a hegyen lévő kereszthez, hogy a nyári napforduló tűzrakásán legyen ott ő is. Elfogadta és hozzátette, gondolkodik róla, kiket fog magával hozni. Már nem ő jött, csak halálának híre. Június 23-án volt a temetése. „Dísz sírhelyet” kapott. Neve alatt ez állt: „Érd lelkiismerete.” Alatta a következő sorok olvashatók: „Álljatok meg útjaitokon, nézelődjetek és kérdezősködjetek: Melyik út a legjobb út? – azon járjatok”.
Halálát követően is részt vettünk hasonló határjáráson Süle Zsolt vezetésével, akinek köszönettel tartozunk, hogy átvette az ismeretek továbbadását. Úgy tudom, hogy Csőzik László polgármester úr is végez ilyen tevékenységet.
*
A temetést követő napon, 2020. június 24-én Székesfehérváron volt Győri Balázs pappá szentelése. Másnap az első önálló miséjét a Szent István templomban tartotta.
Fiatal életútja különösen nehéz, hányatott volt. Roma családból származott, a mélyszegénységből jött, de valami hajtotta őt a szellemi felemelkedés felé. Megpróbált külföldön fiatalon boldogulni, de az állapotokat elviselhetetlennek találta és sietett vissza Magyarországra, a szó szoros értelmében fillér nélkül. Budapestről gyalog indult el Győr felé az autóút mellett éjszaka. Meglátta őt Illéssy Mátyás plébánosunk. Megállt mellette és kikérdezte. Honnan jött? Hová megy? Mit segíthet? Röviden ez a történet a valóságban évekig tartó folyamat volt, de már a plébániánkhoz kapcsolódva, ahol sok segítséget, jó szót és imát kapott tőlünk. Mátyás atya pedig elindította a papi hivatás göröngyös útja felé. Így lett a Székesfehérvári Egyházmegye felszentelt papja.
Kezdő papként óriási feladatot kapott, önálló plébánossá lett kinevezve Adonyba. Mellé más miséző hely ellátását is rábízta a püspök atya. Hamarosan testileg-lelkileg össze is roppant a feladatok súlya alatt.
Első miséjén így szólt hozzánk: „Annak pedig különösen örülök, hogy a kedves testvérek között virágzott ki ez a papi hivatás. Jó embereket ismertem meg a hívek körében, akik mindig segítők voltak és sosem fogyatkozott meg a támogatásuk. E nélkül nem sikerülhetett volna elérni a Jó Istennel közösen kitűzött célt.”
Még egy hasonló eset és értesítés. Kalányos Ottót pappá szentelték Gyulafehérváron és új miséjét Százhalombattán mutatta be 2020. július 19-én. Kalányos Ottó Székelyföldről ugyancsak egy roma családból származott. Ami az ő esetében szinte az árvaságot jelentette. Megrázó történet az övé is, amiben a papi hivatás felé vezérelte sorsa. Felszentelése előtt saját választása volt, ismeretségei révén Százhalombattára jönni. Nálunk volt majdnem egy évig. Lelkes, hiteles, rendkívüli karizmával megáldott fiatalemberként ismertük meg. Örült, hogy közöttünk lehet és úgy érezte, közünk volt ahhoz, hogy papi hivatásáig eljutott. A papi hivatás gyakorlati ismereteire, nehézségeire Mátyás atya igyekezett rávezetni. Együtt laktak, miséztek megértésben. Felszentelésén, az első miséjén, amikor eljött hozzánk, maga szerkesztette és írt kis füzettel lepett meg bennünket. A címe: „Fiatalként, fiatalnak, mindenkinek, avagy hogyan használd ki talentumaidat”.
Illéssy Mátyás atyának nem csak az előzőekben leírt két személy hivatásához volt köze, hanem Hees Árpád, Oraveczki Attila százhalombattai gyökerű papnövendékekhez is. Récsei Norbert pedig a Parciumból, Romániából püspöki jóváhagyással települt át egyházmegyénkbe és sok időt töltött Százhalombattán. Kölcsönösen megszerettük egymást. Innen került a velencei szolgálati helyére. Valamennyi fiatal az ő papi támogatásával választotta a papi hivatást.
*
Folytatva még e sűrű 2020. június végi hétnek az eseményeit, ha ránéztünk a naptárra ismét június vége volt és Szent László Nap. Hiába járvány, félelem, elzárások, az ünnepre készültünk és némi változtatással a program is összeállt. Kiderült, hiába voltak az eredményes tárgyalások a Magyar Mise előadására, ezt Tolcsvayék még időben lemondták a járvány miatt. Azt tettem, amit lehetett, mert ünnepségnek lenni kell, abban biztos voltam. Ha a nagy bajban mostohán kezeljük Szent László ügyét, hogyan várunk el tőle segítséget?
Tolcsvay Bélával megvolt a kapcsolat és éltem is vele. Meghívtam őt és testvérét, Tolcsvay Lászlót, közülünk pedig felkértem Németh Andrást és Pallagi Lászlót, hogy teremtsék meg annak lehetőségét, hogy a Magyar Mise legújabb feldolgozott nagyzenekari előadását felvételről megtekinthessük a Szent László templomban. Ezt követően pedig élő beszélgetéssel folytatnánk az előadást.
A megemlékezés úgy történt, hogy június 26-án fél hatkor a Szent László téren beszéd hangzott el, majd koszorúzással folytatódott és a helyi KÉSZ által alapított „Szent László Díjat” első alkalommal adták át. A „Díj” alapítása azért történt, hogy Százhalombattán, aki az egyházi és világi tevékenysége során a közösség, az ifjúság, a hagyományok érdekében kimagaslóan dolgozott, azt a személyt ebben az elismerésben részesítik. A szóba jövő személyekre a KÉSZ tagság tehet javaslatot és a legtöbb ajánlást kapott részesül a Szent László napon az elismerésben. Az első alkalommal a díjat „Postumus” Sefcsik Gergely kapta, aki az első cserkészcsapatot megalapította és első parancsnoka volt. Az ifjúság közösségi életének megszervezéséért és neveléséért részesült a díjban. Az elismerést Tóth Ernő adta át Sefcsik Gergely gyermekeinek.
Ezt követően a Szent László templomban levetítettük a „Magyar Mise” című oratóriumot, a Magyar Zeneakadémián legutoljára elhangzott nagyzenekar és kórus előadásában. Utána Tolcsvay Bélával beszélgettünk. Testvére, Tolcsvay László nem érkezett meg a beszélgetésre, kimentette magát, mert saját névnapi ünnepségét szervezte meg erre az időpontra. Tolcsvay Béla viszont elmondott a darab 1987-es bemutatójával kapcsolatban sok egyéb részletet. Azt is elmondta, hogy a szívéhez közelebb áll az elsőként bemutatott verzió. Beszélgetésünk végén gitárjával kedves dallamokat zenélt, és mi mással fejezte volna be az estet: „Legyen úgy mint régen volt” – zenei darabbal.
A programot a Római Katolikus Plébánia szervezte és minimális költségeit állta is. A részvétel ingyenes volt, nyitott mindenki számára. A szabadban, sötétedésig, egy nagyszabású agapéval zártuk az ünnepséget.
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(folytatjuk)
