Faluból városba

Jankovits Márta

Az idén 50 éve, hogy az első nyolcadik osztály már az új iskolában ballagott a lakótelepen. A város is ötven éves, ezért úgy gondoltuk, hogy megkérdezünk két olyan „véndiákot” – Banka Tiborné Györei Jutkát és Horváth Györgyöt –, akik még jártak a falusi iskolába és az újba is.

Előtte azonban emlékezzünk meg arról, hogy mióta és milyen iskolákban okították a gyerekeket. Százhalmon már a török kiűzése után, az 1690-es években letelepedtek a délről menekülő szerbek. 1750-ben a templom mellé megépítették az első nemzetiségi iskolát, ami ma a szerb klub épülete. A Százhalom név megváltozott Batta elnevezésre. A Magyar Királyi Helytartótanács rendelete szerint 1732-ben a helyi földesúr kötelessége volt az iskola építése.

1822-ben, a Fő utca első házában megnyílt az iskola. Ma is áll, lakóházként használják. A falon emléktábla jelzi, hogy itt állt az első iskola. Érdekes módon a régi szerb iskola és az első magyar iskola épülete ma is áll, de a Szent László templom melletti három tantermes iskolának már nyoma sincs. A ma élő idősebb generáció ebbe az iskolába járt.

A fenti két osztályt 1912-ben adták át, de rövidesen egy harmadik tanteremre is szükség lett, valószínű 1926-ban. A tantermek hatalmasak voltak és télen rendkívül hidegek. Az egyetlen szenes vaskályha bár vörösen izzott csak a katedrát és az első padsorokat melegítette. Akik hátul ültek, sokat fáztak. Télen és rossz időben összetolták a padokat és itt tartották a tornaórákat. A padlót bekenték a szörnyűséges fekete olajjal, de valahogy mégis a mi iskolánk volt és szerettük.

Legalább egy emléktáblát megérdemelne, hogy valaha itt iskola állt. Idővel már ez a három tanterem sem volt elég és pár osztályt áttettek a szerb iskola épületébe. Néhány szerencsés osztály helyet kapott az erőmű által épített barakkban. Ez volt ám az élmény. A csövek ontották a meleget, végre nem fáztunk. Ekkor kerültek az osztályokba azok a gyerekek, akiknek a szülei Százhalombattán kaptak munkát az új üzemekben.

Ahogy növekedtek a házak az új lakótelepen, sok lett a gyerek, az iskola kevésnek bizonyult. Délelőtt és délután is folyt a tanítás, de az új iskola építését már nem lehetett halogatni. 1964-ben adták át az 1. sz Általános Iskola egy részét, majd 1966-ban az egészet. A falusi gyerekek nem kerültek egy osztályba, elosztották az új gyerekekkel három részre. Később még több tanintézet épült, de ez már egy másik történet.

1970-ben ballagott az első három nyolcadikos osztály, aminek most 50 éve, ahogy a város is 50 éves. 142 év telt el, hogy a vaskályhától eljutott az iskola a központi fűtésig, de gondolom, hogy ez nem befolyásolta, hogy írással, olvasással, számolással, majd számos tantárggyal bővítették tudásukat az egymás utáni generációk.

Banka Tiborné

Százhalombattán nőttem fel, itt végeztem el az általános iskolát. Szinte hihetetlen, hogy 1970-ben, 50 éve ért véget az a nagyon szép időszak. Akkor a „faluban” volt a központi része a településnek, itt volt az óvoda, az iskola, az orvosi rendelő. Emlékszem az első évnyitómra, ahová megszeppenve mentem, nem sejtve milyen csodálatos időszak vár rám.

Az első 2 osztályt a templom melletti, a következő 2 évet pedig a szerb klub helyén lévő tanteremben fejeztem be. Itt számomra nagyon kedves tanító nénink volt, Vass Ferencné, Eta néni. Számomra Ő az alsó tagozatos példakép. Ha kellett szigorú volt velünk, ha szükség volt rá buzdított, dícsért.

Nem volt probléma az épület állaga, a felszerelés hiányossága ami a falusi iskolát jellemezte, hanem az olvasás, számolás és egyéb ismeretek megtanítása, a gyerekek szeretete volt fontosabb. A tanítási idő nem ért véget a csengetéssel, szabad időben is sok programot szervezett számunkra. (Paprikás krumplit főztünk a Kiserdőben.)

1966-ban már épült a lakótelep, szükségessé vált egy új iskola megépítése. Ez lett az I. sz. Iskola, ahol megkezdtük felső­tagozatos tanulmányainkat.
Eleinte kicsit szomorúan, mert létszámarányosan három osztályba osztották a gyerekeket és ezért sok kedves osztálytárstól meg kellett válni, de akikkel együtt maradtunk nagyon jó közösséget alakítottunk ki azokkal a társakkal, akik akkor költöztek a településre.

Az iskolai környezet mindenkit elvarázsolt, hiszen minden terem, felszerelés a gyerekek érdekében lett kialakítva. Ekkor Zakor Ferencné volt az osztályfőnökünk, akit nagyon szerettünk. Sok jó pedagógus foglalkozott velünk, nem lehet mindenkit felsorolni, de számomra az egyik nagyon kedves Ittzés Istvánné volt. Az általa átadott tudás, emberi példamutatása végig kísért pedagógusi pályámon.

Tanórákon kívül is sok lehetőséget biztosítottak ekkor is számunkra, amikből mindenki kedve és tehetsége szerint választhatott. Lehetett sportolni, énekkari foglal­kozásra járni, tánciskolában az alap lépéseket elsajátítani.

Nagyon jó felkészítést kaptunk a tovább tanuláshoz, elindulhattunk a felnőtt élet felé. Ötven év távlatából is szeretettel emlékszem ezekre az évekre, a városra, pedagógusainkra, osztálytársainkra.

Horváth György

Az 1. sz. Általános Iskola 1970. júniusában ballagó 8.a. osztályról és a városról egy véndiák emlékei. A kezdet az első osztály az ófalusi iskolában, majd a második és a harmadik évfolyam az erőmű barakkokban, a negyedik osztály a mai szerb klub épületében.

Az alsós évek alatt megépült az új, korszerű iskola. Sok gyerek érkezett a községbe. Így 1966 őszén három osztályra bővült az ötödikes osztályok száma. A régi osztálytársak, barátok útjai egy kicsit elváltak, Én 5.b. osztályos lettem. Jött a hatodik és örömömre „ a-s” lettem. Régi és új cimborákkal teltek el a felsős évek. Az osztálytermünk a második emeleten akkor az első terem volt. 34 fős, sok tehetséges, szorgalmas, egymást segítő lányokból és fiúkból állt osztályunk.

A kis faluból egy jó adottságú település és örömünkre 1970. április 1-jén város lett.Elmondhatjuk magunkról, hogy a város első ballagó osztálya voltunk mi a 8.a. osztály. Osztályfőnökünk a tisztelt és szeretett Ittzés Istvánné volt.

A még megőrzött ballagó tarisznyámban ott van egy darab 50 éve sütött pogácsa, egy mini vörösboros üveg, az osztálytársak aláírása és egy Juhász Gyula idézete:

„Az emberért megyünk
mi küzdelembe
A fegyverünk
a tudás és a szeretet.”

Ahogy a tablónkon látható, ötévente osztálytalálkozót terveztünk. Elérkezett az első, majd a többi, ötévenként mindig találkoztunk. Többségében az osztálytermünkben osztályfőnöki órával kezdődött, majd minden jelenlévő mesélt az eltelt éveiről. Megemlékeztünk elhunyt osztálytársainkról is és a temetőben gyertyát gyújtottunk sírjuknál. Mindig más helyszínen folytattuk a találkozót, emlékek felidézésével, régi fotók megnézésével.

A városban maradt diákok közül sokan dolgoztak a két nagy vállalatnál és egyéb városi intézményben, így a város fejlődéséről, szépüléséről is szót váltottunk.

Egy találkozó végén a többség hosszú időnek vélte az öt évet, így időközben több alkalommal találkoztunk. Osztályfőnökünk tiszteletére a 70. születésnapján meglepetés találkozót szerveztünk, ami nagyon jól sikerült. Viszonzásként meghívta a jelenlévőket a balatoni nyaralójába. Az Ő személyisége nagyon jó hatással volt sok osztálytársamra, és rám különösen. Az egykori ballagó kisdiákból felnőtt lett, jött a család, gyerekek és unokák és közeledett az 50 éves városi évforduló, és az 50 éves ballagási évforduló is. Nagyon készültünk, elkezdődött a szervezés, de sajnos jött a vírus és minden csak álom maradt. Szerettünk volna ott lenni a városi ünnepségen és az iskolánkba újra beülni régi helyünkre, vén diák ballagás, osztályfőnöki óra, ölelés, kézfogás, fotó, sajnos ez idén nem lesz.

Valamennyi osztálytársamra szeretettel, jó szívvel gondolok, de a szervezésben nagyon sokat segítő: Wáhl Rózsira, Szabó Marira, Lengyel Évire és Balogh Erzsire különösen. Jövőre bepótoljuk, ami az idén elmaradt.
Akadt néhány vicces történet is, ezek maradtak meg az emlékezetemben: jó érzés visszaemlékezni a farsangi rendezvényekre vagy a mi időnkben szokásos vasgyűjtésre, az őszi mezőgazdasági munkákra (paradicsomszedés, káposztaszedés).

Voltak örökké emlékezetes történetek is. Az egyik ilyen alsóban történt. Az egyik fiú osztálytársam szerette a madarakat és behozott egy verebet az osztályba megmutatni a többieknek, de az kirepült „véletlenül” a kezéből az óra kezdetekor és nem akart kiszállni a teremből. Egy kis idő múlva miután kirepült, így a feleltetésre nem maradt idő.

Már felsősök voltunk, mikor több osztály részvételével osztálykirándulásra mentünk vonattal Sopronba. Hosszú volt az út, a belevaló fiú osztálytársam kis idő múlva hirtelen meghúzta a vészféket és csikorogva, nyikorogva megállt a szerelvény. A kísérő tanárok kiderítették, hogy hol húzták meg a vészféket és a tettesek szóbeli figyelmeztetésben részesültek.

Ezen a kerek évfordulón üdvözlettel gondolok az egykori 8.b. és 8.c. végzőseire is, akik közül sokan alsóban osztálytársaim voltak. Mindenkinek nagyon jó egészségeit kívánok.