Rákics Danica története

Úgy kezdődik, mint a mesében: élt egyszer a falu főutcáján egy szűcs mester leányával, Danicával és egyetlen fiával, Radovánnal. A folytatás azonban valós. Rákics Miklós, ahogy mi lányok neveztük „Rákics úr” mindig azt mondta: „szeretem a megszólítást”. Eredeti ember volt, ahogy nagyon sokan a faluban. Itt nem lehetett unatkozni, mert az utca tele volt dolguk után járó emberekkel, libákkal, kacsákkal, tehenekkel, szekerekkel. Hol porban, hol sárban jártunk (amit egy percig sem kívánok vissza), de biztonságos, ismerős, otthonos helyen éltünk. A világtól elzárva magunk között, de valóságos, hétköznapi környezetben. Rákics Miklós nem volt parasztember, igazi mester a szakmájában. Családjuk történetéről, rokonairól, barátairól és életéről a faluban lánya, Danica mesél. (Jankovits Márta)

“Közel a nyolcvanadik évemhez kaptam a felkérést, hogy szeretnének írni rólam a Százhalom újságban. Kicsit meglepődtem, mert nagyon régen elkerültem a faluból, de azért minden odaköt. Kis időt kértem, hogy gondolkozzam rajta. Soha nem voltam egy szereplős ember, vajon mit tudok én mesélni? Az újság küldött nekem olyan történeteket, amelyek az itteni emberekről szóltak, gondoltam ebből nagy baj nem lehet, belementem.

Székesfehérváron születtem 1941. november 4-én. Édesapám Rákics Miklós, édesanyám Ivanov Natália. Az Ivanov névről talán kiderül, mert több is volt Battán, anyai nagyapám Ivanov Illés bolgár volt, méghozzá eredeti.
Még gyermekkorában ott Bulgáriában papnak akarták adni, de ez sehogy nem tetszett neki, fogta magát és megszökött még fiatal fiúként. Nem ismeretlen helyre jött, mert testvérének Pesten volt bolgár kertészete.
Azt már nem tudom, hogy milyen módon, de megismerkedett egy battai lánnyal Prokopi Darinkával és ide házasodott. A nagyszüleimnek nagy gazdaságuk volt, földekkel, állatokkal és házuk a Fő utcában, ami ma Szent László utca. Később ott nőttem fel az régi óvoda melletti házban. Ez sokkal később történt, térjünk vissza a nagyszülőkre.

Apai nagyapám Rákics Dániel rácal­mási születésű, a felesége Csikosevics Julianna. Nagyapám a postánál dolgozott, leveleket, csomagokat vitt vasúton. Az ő fiúk édesapám, Rákics Miklós. 1912-ben született Székesfehérváron. Ügyes kezének köszönhetően szűcsnek tanult. Nemcsak a keze volt ügyes, de üzletembernek sem volt utolsó. Idővel nyitott egy nagyon jól menő üzletet, közösen egy rokonával. Bundákat varrt, de tímár munkát is végzett. Feldolgozott birka, nyúl de még tehén bőröket is. Lipcsébe jártak, onnan hoztak bőröket, alapanyagokat. Még ma is emlékszem a gyönyörű hófehér bundámra, de varrt nekem barna panofixet is.

Nagyszüleim

Anyámmal, Ivanov Natáliával egy esküvőn ismerkedtek meg Összeházasodnak és 1941-ben megszülettem Fehérváron. Mint nagyon sok családnak a háborúval vége lett a mi biztonságos, jó világunknak. Apámat elvitték katonának, anyám nem mert egyedül maradni velem, otthagyva mindent ideköltözött Battára a nagymamáékhoz.

Így kezdődött 3-4 évesen az én battai életem. Apám hazakerült a háborúból és 1947-ben megszületett az öcsém, Rákics Radován.
Édesanyám nem dolgozott, otthon látta el a teendőket, ezért óvodába nem jártam. Sokat játszottunk a barátnőmmel, Osztovics Irinával, Ginával és Vlkovszki Nusival.

Sokat voltam Irináéknál, az édesanyja, Márta néni gyakran ott fogott ebédre, anyám jött értem, hogy mikor megyek már haza. Akkoriban ritkaság volt a jómódú család, de ha szegényebbek is voltak az emberek, még azt a keveset szívesen megosztották egymással A közös udvarban a mozival szemben sok volt a gyerek, jól éreztem ott magam. Az öcsém sokkal fiatalabb volt nálam, vele nem tudtam játszani.

Mint mondtam, nagyon kicsi koromban kerültem Battára. Fehérváron nem voltak állatok, legfeljebb kutya meg macska. Ide kerülve meg kellett szoknom a lovakat, disznókat, teheneket, meg mindenféle házi szárnyast. Féltem is tőlük rendesen. Nekünk ugyan nem voltak állataink, de az Ivanov nagyszülőknek igen. Reggel meg este a házunk előtt robogott el a több száz tehén, a Káró bácsi hajtotta ki a legelőre a csordát. Nem csak teheneket disznókat is, azt már nem tudom ki hajtotta. Mikor a házunk elé értek, már messziről lehetett hallani, hogy dübörög alattuk a föld.
Később meg kellett szoknom az állatok közelségét, mert nekünk gyerekeknek is segíteni kellett. Otthon és a földeken is. Egyelni a zöldségeket, szedni a krumpli bogarakat, meg amit korunkhoz képest eltudtunk végezni.

Nagyapámnak a hegyen voltak földjei, ott termett a búza, meg a kukorica, a bab. A Bara mellett volt a bolgár kertészete, ahol paradicsomot, paprikát, zöldséget, sárgarépát, karalábét, meg számtalan más növényt termesztettek. A sorok között árkokat ástak, motorral oda szivattyúzták a Barából a vizet. Olyan széles volt az árok, hogy a melegben ott pancsoltam a vízben. Mikor minden beérett és hazahozták a termést, az egész család én is nekiálltunk a zöldségeket lemosni a földtől, kötegelni, mert nagyapám még az éjszaka elindult a szekérrel az érdi piacra, hogy jó helyet kapjon az árusításhoz.
Nyáron, amikor megindult az aratás is, mindenki a földeken dolgozott. Előfordult, hogy én is szedtem az aratók után a markot, a kéve kötözéséhez a zsineget készítettük elő, de néha otthon hagytak főzni.

Bizony 12 évesen már odaálltam a sparhelt mellé. Emlékszem, hogy anyám tanított tésztát gyúrni. Megmutatta, hogyan kell és én nekiálltam életem első káposztás tésztájának. Itt volt az első gond, mert nem igazán tudtam, hogy melyik liszt kell a tésztához. A kamrában anyám a különféle liszteket nagy ládában tárolta. Azt tudtam, hogy az egyikből főztek a másikból sütötték a kenyeret. Na de most vajon melyik, melyik? – tépelődtem. Persze a kenyérnek valót választottam.

Anyám látta, mikor leültek ebédelni, hogy más a színe a tésztának meg egyéb gondok is adódtak, de megették.
Boltba szerettem járni – nem messze volt tőlünk – az Ádám bácsiék boltjába. Ami nem termett meg a nagyszüleimnél, azt a boltban vettük. Cukrot, sót, rizst, petróleumot, sok mindent, de kenyeret nem. Szombatonként a nagyanyám dagasztott két hatalmas kenyeret és vittük a Wejmola pékhez kisütni. Később mikor megszűnt a pékség a nagypapa épített kemencét. Ez a kenyér egy hétig friss volt. Mikor még meleg volt a kemence, a maradék tésztából sült a lángos a parázson. Azt ettük reggelire tejföllel, vagy tejes kávéval. Na nem a mostani kávéból, hanem cikóriából vagy Frank kávéból. Ezt a gyerekek is ihatták.

Nagyobb vásárlásokra hajóval mentünk, vagy a Misa bácsi átvitt a csónakkal Tökölre, begyalogoltunk a faluba és onnan mentünk Pestre a hévvel. Ez addig ment így, míg nem lett a faluból a vasútra buszjárat. Addig vagy gyalogoltak, vagy biciklivel mentek, akinek Pesten akadt dolga. Az első busz egy hatalmas doboz volt, amit a falu „tyúkólnak” nevezett. Nagyon ronda volt, de legalább nem kellett több kilométert gyalogolni a vasútra. Mire gimnáziumba kerültem a Budai Nagy Antalba, Budafokra már járt a busz. Erről még később mesélek.

Az általános iskola első négy évében a szerb iskolába jártunk, szerb tanító, a Vida néni oktatott bennünket. Mire ötödikes lettem, az államosítások miatt megszűnt a nemzetiségi iskola, átkerültünk a magyar templom melletti három tantermes iskolába. Mind a három évben az utca felőli osztály volt a mienk.

Biztosan már sokan elmesélték, hogy az akkori iskolai körülmények milyenek voltak. Olajos padló, egy nagy fekete szenes kályha a katedra mellett. Iszonyúan fáztunk, hiába volt forró a kályha, akkora tantermet nem fűtött be. A pottyantós WC hátul volt az udvarban, de ez akkor nekünk valahogy természetes volt, mert otthon is mindenki ilyet használt a faluban. Jó időben az udvaron tornáztunk, vagy a futballpályán, télen az osztályban. Félrehúztuk a padokat, ebből lett a „tornaterem”.

Ahogy múlik az idő egyre kevesebb osztálytársam érte meg ezt a magas kort. Pár nevet említenék, akikkel együtt jártam iskolába: Dubecz Nusi, Pfeiffer Ilike, Halász Nusi, Csiszér Balázs, Dubecz Józsi, Tóth Pityu, Versits Nusi. Két tanáromra nagyon jól emlékszem, a Kanyicska Béla tanár úr és az Újhelyi József. A hittanórákat a mi papunk, Bajront Lázár, Lázó bácsi tartotta.

A nyári szünetekben lejártunk a Dunára fürödni, erről van két emlékezetes kalandom. Az egyik fiú bennünket, lányokat elvitt csónakázni a nagy Dunára. Azért hívtuk így, mert akkor még létezett a kis Duna. Mi három lányok nem tudtunk evezni, csak a fiú osztálytársunk. Gondolom, hogy kicsit ijesztgessen bennünket, billegtetni kezdte a csónakot. Ez akkor talán szórakoztatott bennünket, fel sem merült, hogy ez igen veszélyes lehetett.
A másik történet szintén a Dunán játszódott. Élt a faluban egy Pájó nevű férfi, de valahogy mindig furán viselkedett. Én az egyik lánnyal bementem a vízbe fürödni, mikor a Pájó utánunk jött, és lenyomott a víz alá. Már fuldokoltam, mikor valahogy sikerült kiszabadulnom a kezei közül. Ő fel sem fogra, hogy ez nem volt játék. Nem beszélve arról, hogy nagyon vigyáztam, hogy nem érje víz a hajamat, mert aznap voltam fodrásznál, készültünk a magyar búcsúbálba. A frizurám tönkrement, de legalább életben maradtam.

A Rákics rokonok ott maradtak Fehérváron, így nyáron sokszor náluk voltunk, vagy az unokatestvéreim nálunk. Nagyon jó nyarak voltak ezek, bár sokat kellett segíteni, mert a paraszti munka iszonyú nehéz. Ott minden kézre szükség volt, még a gyerekekére is. Meg kell említenem, hogy szerettem olvasni. Sokat aludtam nagyanyáméknál, este az egyik lámpánál én olvastam a másiknál ő. Egyszerű asszony volt, de ő is szeretett olvasni. Élt a faluban egy család, a Farkasék. Sok könyvük volt, egész könyvtár, onnan hordtam haza a könyveket. Ma is nagyon szeretek olvasni, de már nem annyit, mint régen.

Gyakran kérdezik, hogy tudok-e igazi bolgár ételt főzni? Az Ivanov felmenőm még gyermekként jött el Bulgáriából, így csak egyféle étel maradt meg a családban, a sült paprika, elmondom a receptjét. Többféle módon is készítik, mert a szerbek is nagyon kedvelik. A paprikát addig kell sütni, amíg le lehet húzni a héját, fokhagymát zsírral pirítani, majd rászórni egy kanál lisztet, azzal tovább pirítani, majd felengedni ecetes vízzel és puhára főzni. Jó sűrű szaft lesz belőle, és azt kenyérrel kimártogattuk.

Hétköznaponként a hagyományos ételeket főztük, ami egyszerű volt de tápláló, mert a nehéz munkához kellett az erő. Ünnepekkor karácsonykor, húsvétkor, pátrinuskor a hagyományos ételeket főztük, amit a szerbek és a magyarok is esznek. A pátrinus nálunk a ház védőszentjének az ünnepe A Rákicsok Szent Lukács ünnepén tartották október 31-én, mi május 6-án. Mindig a ház férfi tagja örökli, hogy mikor van pátrinus. Ilyenkor a pap megszenteli a házat Amikor egy lány férjhez megy, attól a férje pátrinusát tartja.

A karácsony nálunk máshogy van, mert szenteste csak üres bablevest eszünk, kalácsot sütünk, mézet, almát, diót teszünk az asztalra, ami alá szalmát rakunk. Egyéb ünnepi napokon kedvelt a szárma vagyis a töltött káposzta, pörkölt, sült, rántott húsok, kötetek. Egy ilyen gazdaságban szinte minden megterem, az állatok egész évre ellátták a családot tejjel, túróval, tejföllel, hússal, sonkával, zsírral, kolbásszal, tojással. Amit nem fogyott el, azt a nagyszüleim eladták.

Addig ment is szépen minden, amíg nem jött a téeszesítés. Mindent elvettek, a földet, az állatokat, aztán jött a beszolgáltatás. Ma már kevesen tudják, hogy ez mit jelentett. Meg volt szabva, hogy kinek mit és mennyit kell az államnak leadni. Alig maradt a családoknak valami. Aki – mint a nagyapám – nem akart belépni, kényszerítették. Addig jártak az agitátorok a házakhoz, még alá nem írták a belépést. A megafonon minden nap bemondták, hogy ki lépett már be a téeszbe.

Sokat sírtak, keseregtek akkor az emberek. Elvesztették minden vagyonukat, mehettek a téeszbe munkaegységért dolgozni. Anyám is örökölt egy kevéske földet, neki is be kellett lépni. A bolgárkertészetben dolgozott a többi asszonnyal együtt.

A gimnáziumot abbahagytam, gyors és gépírást tanultam. Más változás is jött az életembe, mert az éves szerb bálon Pesten megismerkedtem későbbi férjemmel, Arián Sztojánnal. Ő tanító volt Kópházán. Annyira fiatal voltam, hogy csak gyámhatósági engedéllyel köthettünk házasságot. Az első két évben Kópházán laktunk, 1958-tól 1960-ig majd hazaköltöztünk. Először otthon laktunk, majd vettünk telket és építkeztünk az Újtelepen. A férjem több évig különböző helyeken Érden, Pesten, Tökölön tanított, szerb nyelvet, tornát, matematikát, majd szakmát váltott. Akkoriban még annyira befagyott a Duna, hogy a férjem a jégen át gyalog ment át Tökölre.
Két gyermekünk született 1961-ben Györgyi, 1967-ben a Deán. A lányom a családjával Pomázon él, a fiam Százhalombattán. A férjemet nagyon korán, 62 évesen vesztettem el, de itt maradtak az unokák és már vannak dédunokák is. Nagy örömömre értenek szerbül, ha nem is sokat használják a nyelvet.

A vallásról szeretnék még pár szót szólni. Battán már a szerbek bejövetelekor épült templom. Először fából, majd ez, ami most van. Minden családnak van külön széke a fal mellett, akik megveszik a helyet. Nem sokat kell fizetni, de azt minden évben. Nekünk is van székünk a templomban.

Remélem, hogy érdekesnek találják az olvasók a történetemet, ami szerintem minden itt lakónak nagyon ismerős.”