Jó szelet, kapitány!

Battaiak a nagyvilágban: Árgyelán Péter

Balpataki Katalin

Néhány éve a La Manche csatornán kompozva, a víz erejét megtapasztalva határozta el, hogy hajózni szeretne. Négy év alatt megszerezte az összes vizsgát, amivel a Föld minden vizén vitorlázhat és két éve aktív tengeri és óceáni vitorlásversenyző. Életútjáról, hajózási élményeiről, a legutóbbi vitorlásversenyéről néhány napja hazatért a százhalombattai Árgyelán Péter kapitánnyal beszélgettünk.

– Most Önnel, mint hajóskapitány beszélgetünk, ami öt-hat éves történet. Hogyan kerül egy százhalombattai hétköznapi ember egy angol vitorlásiskolába?

– Én is, mint annyian Százhalombattán a Dunai Hőerőmű Vállalatnál dolgoztam és nem titok, hogy elsősorban a lakás miatt. Az 1980-as évek közepén azonban a szívem visszahúzott az eredeti, gépjárműtechnikusi szakmámba. A kétezres évekig dolgoztam a magánszektorban és alkalmazottként is. Aztán ötven éves korom környékén valahogy minden összejött. Harminc év után elváltunk a feleségemmel és az engem alkalmazó cég is tönkrement. Úgyhogy gondoltam egy merészet és elköltöztem Londonba.

– Ötven évesen nem sokan mernek belevágni külföldi munkavállalásba. Voltak kapcsolatai, beszélte a nyelvet?

– Teljesen ismeretlenül vágtam bele, még a nyelvet sem beszéltem. Az elhatározást követően fél évig vettem ugyan nyelvleckéket, úgy is gondoltam, hogy ezzel nem lesz gond. Aztán ahogy leszálltam a repülőről azonnal kiderült, hogy egy kicsit sem beszélem a nyelvet. Még a feliratozások értelmezése is gondot okozott. Mivel akkor még nem voltak okostelefonok, egy kis szótárral próbáltam eligazodni. A szállást még itthonról elintéztem, egy magyarok által lakott házban béreltem egy szobát.

– Tizennyolc évig élt Londonban, mivel foglalkozott ez alatt az idő alatt?

– Összesen három munkahelyem volt. Először egy Buckingham-palota melletti klubban dolgoztam biztonságisként. Ez egy napi hatórás munka volt. Nagyon élveztem. Oda jártak enni, szórakozni a palota lakói, dolgozói. Aztán váltottam, mert több pénzt akartam keresni és elmentem a londoni köztisztasági vállalathoz utcai takarítógépet vezetni. Itt jól lehetett keresni és a munkaidő is kellemes volt, reggel hattól kettőig róttam a kis géppel London utcáit. Aztán innen is továbbálltam a több pénz reményében, és egy hulladékfeldolgozó cégnél helyezkedtem el. Később kiderült, hogy nem keresek többet, viszont a munkaidő-elosztás miatt rengeteg szabadidőm lett. Négy napot dolgoztam napi tizenkét órát és négy nap szabad volt. Később ezeket a napokat használtam fel arra, hogy elvégezzem a vitorlásiskolákat.

– Tehát a hulladékfeldolgozó üzemben kapott fizetéséből finanszírozni tudta a tanfolyamokat. Azért ez itthon drága szabadidős tevékenység. Ráadásul már hatvanon is túl volt ekkor. Nem számított csodabogárnak a tanfolyamokon?

– Egyáltalán nem. Azt tapasztaltam, hogy Nyugat-Európában az életkor nem mérvadó. Itthon ötven évesen már nehéz munkát találni, kint ezzel nem foglalkoznak. Mindenki azt csinál, amit akar, nem csodálkoznak rá, hogy hány éves az ember. A tanfolyam ugyan nem volt olcsó, de annyira drága sem, hogy ne tudjam kifizetni. Itthon a vitorlázás indokolatlanul drága, úri mulatságnak számít.

– Említette, hogy a La Manche csatornán, kompozás közben született meg az elhatározás, hogy hajózni szeretne. Előtte volt valamilyen kapcsolata a hajózással, a vitorlázással?

– Egyáltalán nem. A Dunai Hőerőmű Vállalatnak volt ugyan vitorlás klubja, néha el is mentem barátokkal hajózni, de nem fogott meg, nem éreztem azt, amit akkor a kompon. A víz, a természet ereje lenyűgöző, mégis a hajó kapitánya tudásával, tapasztalatával, a természeti környezet ismeretével le tudja gyűrni az akadályokat.

– Hat éve vágott bele a vitorlázásba és négy évig tanulta, így lett kapitány. Mi ennek a menete?

– Először partközeli vitorlástanfolyamon vettem részt. Én a végtelen nyílt vízre vágytam, ezért a vizsga után azonnal jelentkeztem a tengeri tanfolyamra, és amikor ezt a vizsgát is megszereztem belevágtam az óceániba is. Az óceáni vitorlás vizsgával kapitányi rangra emelkedtem. Ezek nehéz és alapos vizsgák voltak. A partközeli egy napos, a tengeri két nap, egy éjszakás, az óceáni négy napos vizsga volt.

– Ezekkel a vizsgákkal a kereskedelmi, vagy az utasszállítói hajókat is vezethetne, nyilván jó fizetésért. Mégsem erre vette az irányt.

– Nem vágyom arra, hogy hivatásszerűen legyek hajóskapitány. Nagyon nehéz bekerülni abba a körbe. Nagyon stresszes munka és nem szeretnék heteken, hónapokon keresztül távol lenni a szeretteimtől. A saját örömömre szeretek, szeretnék hajózni. Egyébként hobbiként is lehet pénzt keresni a hajózással. Az elmúlt két év alatt már nyolc versenyen vettem részt. Ha nem is minden alkalommal, de többször értem el helyezést, amivel a nevezési-, hajóbérlési- és felkészülési költség megtérült, sőt még azon felül is maradt valamennyi.

– Milyen egy ilyen verseny? Milyen feltételekkel lehet nevezni?

– Ezek nemzetközi versenyek és többnyire egy-egy nagy világmárka támogatásával indulnak. Például a Volvo és a Rolex is indít – elsősorban hosszútávú – futamokat. Természetesen mindig van nevezési díj és minden költséget az indulónak kell állnia. Nekem nincs saját hajóm, ezért mindig bérelnem kell. Eddig az Európából induló versenyeken indultam. Ezek között volt La Manche csatornaverseny, Anglia megkerülési verseny, Földközi-tengeri verseny, Málta megkerülési verseny stb. A leghosszabb és a legemlékezetesebb a Gibraltárból induló 6200 mérföldes (10.000 km) versenyem volt, amit két hét alatt teljesítettem. Ez óriási kihívás és embert próbáló volt. Mivel a versenyeken egyedül indulok, ezért egyedül kell megküzdenem mindennel. A külvilággal az egyetlen kapcsolatom a rádió, de ha a fedélzeten történik velem valami, nem biztos, hogy tudok segítséget kérni. Szerencsére eddig mindig megoldottam mindent.

– Veszélyes hajózni a nyílt vízen?

– Igen, és nem csak az időjárás miatt. Az időjárás viszontagságait tudással, tapasztalattal általában meg lehet úszni. A víz színéből, mozgásából lehet következtetni a várható eseményekre, így fel lehet rá készülni. De még így is előfordulhat hirtelen változó szélirány, vagy a vártnál nagyobb hullám, ami akár még balesetet is okozhat. Ez saját tapasztalat.

Könnyen kaphat léket is a hajó. A víz alatt számos olyan akadály lehet, ami megsértheti a hajó testét. Ez lehet víz alatti szikla, elsüllyedt hajó, konténerszállító hajóról leesett konténer, de még tengeralattjáró is. Ugyan minden hajó fel van szerelve radarral, ami figyelmeztet a veszélyre, de ezek hatótávolsága általában csak száz, százötven méter. Az ember nem figyelheti folyamatosan, én például gyakran elfelejtem bekapcsolni is.
Nekem nem volt ilyen tapasztalatom, de hajósok között köztudott, hogy Afrika partjainál a kalózkodás is jelen van. A kalózok mindig fegyveresek és visznek mindent a hajóról, ami mozdítható.

– Mi az, amit ad a vitorlázás?

– Egy-egy hajóút során az ember megtapasztalja a természet erejét, szépségét, változatosságát, azt, hogy mennyire védtelenek lehetünk, ha nem küzdünk és nem adjuk fel. Saját közegében látni a tengeri élőlényeket semmivel nem összehasonlító érzés. A delfinek játékossága a nyílt vízen közel sem olyan, mint amit a tengeri akváriumban láthatunk. Döbbenetes élmény volt bálnával találkozni. Felfoghatatlanul hatalmas. Ráadásul nekem sikerült egy alvó bálnát felébresztenem azzal, hogy nekimentem. Az én tizenöt méteres vitorlásom épp, hogy megbökte, amitől felébredt, pislogott néhányat aztán tovább aludt.

Megtanít a türelemre, hiszen ha teljes szélcsend van, akármit csinálok is a vitorlás csak áll. Megtanít értelmezni a természet jelzéseit. A nyílt vízen csend van, legfeljebb a halak csobbannak, vagy a hullámzás hangja hallatszik, de a síri csend után mindig vihar lesz. Így erre fel lehet készülni. Megtanít arra, hogy tiszteljük és minden erőnkkel védjük a természetet.

– Tavaly felszámolta londoni életét és hazaköltözött. Mi volt ennek az oka?

– Érdekes módon az elmúlt tizennyolc évben egyszer sem volt honvágyam. Itthon is talán háromszor voltam, azért a családdal, barátokkal tartottam a kapcsolatot. Azt tudtam, hogy a londoni életem átmeneti és egyszer hazajövök, hiszen ez a hazám. Végül az unokáim miatt költöztem haza. Most még kicsik és szeretnék részt venni az életükben. Most már nyugdíjas vagyok, de még van energiám, úgyhogy állást vállaltam és igyekszem minél több időt az unokákkal tölteni.

– Mik a vitorlázással kapcsolatos további tervei?

– Amíg érvényesek a vizsgáim, szeretnék minél több versenyen részt venni. Ez most már pénzkérdés. A nevezési díjak és a felszerelés költségei eddig sem voltak olcsók, a válság hatására ezek is növekedtek. Úgyhogy összegyűjtése több időt vesz igénybe. Nagyon szeretnék eljutni az Azori-szigetekre, eddig csak megkerülni tudtam, de szeretnék ott ki is kötni.

Koromnál fogva a vizsgáimat már nem fogom tudni megújítani, ugyanis hetven év felett ez nem lehetséges. A part menti vitorlázás lehetősége viszont megmarad, úgyhogy az anyagiaktól függően ebben fogom kiélni vitorlázó szenvedélyemet. Gondolkodtam azon, hogy visszajárok Angliába vitorlázást oktatni, de már nem szívesen vállalnám fel az ingázást.

Felmerült bennem, hogy esetleg a Balatonon oktatnék, de itthon a vitorlázás kifejezetten elit tevékenység, nem hiszen, hogy jól érezném magam abban a közegben.

Ami most biztos, hogy jövő nyáron a család egy részével kicsit vitorlázunk a Földközi-tengeren és bízom benne, hogy teljesül másik nagy vágyam, Szantorinire eljutni hajóval.