Könyvbemutató az OMNYE-ban

Aki olvas, új világokba jut, aki ír, az újat teremt

2024. január 23-dikán az Olajipari Műszaki Nyugdíjasok Egyesülete évadnyitó klubnapján bemutatkozott Nagy-Rakita Melinda, a ­#Kilencvenkilenc című regénye megjelenése kapcsán. Az eseményre megtelt az Óvárosi Művelődési Ház nagyterme. Az írót Kovács Krisztina kérdezte.

– Érdekes volt megtapasztalni, hogy az íróvá válás során kiteljesedtél, egy egészen más, nyitottabb személyiséggé váltál. Minden bizonnyal új embereket ismertél meg, egy új világ nyílt meg számodra. Jól érzékeltem ezt?

– Aki olvas, az mindig új világokba jut, aki pedig ír annak annyi világa van, amennyit megír magának. Innen kezdve kénytelen kinyílni, kiteljesedni, kitárulkozni, mert az írói világ ilyen. Találkozol emberekkel, más költőkkel, írókkal. Minél több emberrel kerülsz kapcsolatba, annál több világot ismersz meg, hiszen minden ember egy világ.

– Hogyan kezdődött, honnan indult ez az új írói éned?

– Ez valahol mindig megvolt bennem, csak nem volt alkalma előbújni. Talán tíz évvel ezelőtt kezdődött ez az új szakasz, amikor egy kicsit jobban egyedül maradtam és már készültem arra, hogy a munkámat is otthagyom, nyugdíjba megyek. Véletlenül hallottam egy nagyon izgalmas írói tréningről, ami megmozgatta a fantáziámat. A két napi kemény munka után azzal a jó érzéssel jöttem el onnan, hogy ez nekem megy.

– És ment is, hiszen nemcsak a családnak, íróasztalnak írtál, hanem megpróbálkoztál pályázatokon is, és jöttek a sikerek.

– A tréningnek az is hozadéka volt, hogy lehetőséget kaptunk egy internetes magazinba írni, valamint felhívták a figyelmet a pályázatokra. Volt több, de egy különösen inspiráló élményem ezzel kapcsolatban. Amikor a 100 szóban Budapest pályázaton bekerült a kiadványba az én száz szavam, és a legkisebb fiammal elmentünk a Bálnába átvenni a kötelespéldányt, ő leemelte a nagy kupacból a könyvecskét, majd egy mozdulattal kinyitotta pont az én írásomnál. Ez olyan volt, mint egy jel. Azóta sok hasonló kiadvány született, pl. a Könyvbezárt karácsonyok az első kisregényemmel, amelynek a végét – a kiadó óhaja szerint – kénytelen voltam kicsit átírni. Mert, ha beküldesz egy írást egy pályázatra, aminek a díja a megjelenés, a kiíró megfogalmaz bizonyos elvárásokat, s ennek meg kell felelned. Azonban pár évvel később, amikor lejárt az elköteleződés a kiadóval, beletettem a Bolygónk a Föld című könyvembe ezt a kisregényt immár a saját eredeti befejezésemmel.

– Mi volt az, ami tovább vitt az utadon? Kinek a visszajelzése, milyen érzések, kinek a véleménye?

– Az első, ami tovább vitt annak megtapasztalása, hogy másnak is tetszik, másnak is fontos, amit írok. De sokat kaptam attól is, amikor Daróci Márta meghívott az IRKA-ba, ahol találkoztam egy nagyon élénk csapattal, akik hasonló módon írtak, olvastak, mint én. Rengeteg új dolgot hallottam tőlük, más stílusokat, más műfajokat ismertem meg. Ott tanultam például haikut írni. Ez egy nagyon kötött japán versforma – 5-7-5 szótagból áll – és nemcsak az a lényege, hogy hány szótag van benne. Sokkal mélyebb értelmet rejthet, ami komoly kihívás. Az elején azt sem tudtam, miről beszélnek, de ma már egész jól megy nekem is.

– Ezek szerint születtek haikuk, versek, novellák, de az áttörés az első saját kötet volt. Hogyan is volt ez?

– Valójában az történt, hogy sok minden írtam már sokfelé. Közben meg mások hozták a könyveiket, sorra jöttek a könyvbemutatók, és végül azt gondoltam, legyen már valami olyan, amin csak az én nevem szerepel. Így született meg a Bolygónk a Föld című könyv, amelybe a korábbi fantasztikus (sci-fi) történeteimet kicsit átfésülve, kicsinosítva, és az említett Hol a boldogság mostanában című kisregényemet tettem bele.

Az új #Kilencvenkilenc című könyvem pedig szinte már teherként lógott rajtam, mert legalább három évvel korábban, mint ahogy a pályázatra elküldtem, kezdtem el írni. Amikor már néhány fejezet elkészült belőle, megváltoztattam a koncepciót és átírtam. Aztán az évek folyamán többször hetekre, sőt hónapokra félreraktam és amikor a Stílus és Technika pályázatát olvastam, úgy gondoltam itt az ideje, hogy végre pontot tegyek a történet végére.

Sajnos, bár a legutolsó körbe bekerült, mégsem nyertem meg a kiadói megjelenést. Ezt követően döntöttem úgy, hogy akkor jelenjen meg itt, kvázi itthon azoknak a gondozásában, akikkel már a Százhalom Magazin, a Kalendárium kapcsán együtt dolgozhattam. Felhívtam Jován Lacit és megkértem, menedzselje a kiadást. Nagyon sokat segített a könyv végleges formájának kialakításában. Többek között a borító teljes egészében az ő ötletük és kivitelezésük alapján jött létre és nekem őszintén, nagyon tetszik.

– A könyv munkacíme, egy modell lány halála, valamint ez a #Kilencvenkilenc is nagyon izgalmasan hangzik. Honnan jött az ötlet, mennyire volt ez már a fejedben és mennyire formálódott az idők során?

– Az alapsztori sokkal szimplább volt, nem volt ennyi szála, ennyi szereplője, vonzata. Egy idő után rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, hiszen, ha valaki elolvas belőle tíz sort egyből kitalálja, mi lesz a vége. Amúgy a történetek maguktól is nőnek, ha elkezdünk írni valamit, az fejlődik.

– Akkor te sem tudtad az elején, hogy ki lesz a gyilkos, mert tényleg nagyon szövevényes a történet?

– A második verziónál már tudtam, de hogy hányan fognak meghalni, azt nem. Van egy Könyvklub, ahová évekkel ezelőtt befogadtak, ahol nagyon értékes baráti kapcsolat alakult ki a tagok között. Amikor még egészen nyers volt a sztori, megkértem őket, aki ráér, olvasson bele. Értékes véleményeket kaptam, sokat profitáltam ezekből.

– Az asztalra kirakott könyvekből az látszik, hogy sokfélét írsz. Ennyire mindenevő vagy, ha olvasol akkor is?

– Igen, ha látnád a könyvtáramat, akkor tudnád, mennyire mindenevő vagyok. Nagyon kevés az a könyv, amit nem tudok, vagy nem akarok elolvasni. Így hasonlóan sokfélék azok is, amiket írtam.

Amikor Buda Dénessel megbeszéltük, mit is fogok itt csinálni, szóba került, hogy felolvasom a Japánkert című krimi novellámat, amely szintén a Stílus és Technika által kiadott Detektívsztorik című könyvben jelent meg. Akkor arra gondoltam, így az itt összegyűltekben az a kép alakul majd ki, hogy csak ilyen gyilkos sztorikat írogatok. Ezért aztán kitettünk az asztalokra egy válogatást a meglehetősen sokféle témájú verseimből.

Ezenkívül végül abban maradtunk, hogy ma inkább egy másik, romantikusabb hangvételű novellámat, a Mostanság címűt fogom felolvasni. Egyrészt, hogy legyen egy kicsit más stílus, másrészt a Japánkert sokkal hosszabb és nem szívesen venném el az időt a következő előadótól.

– Akkor jól értem, hogy egy élethelyzet, egy téma, egy ötlet hozza, hogy éppen mi születik?

– Igen. Ötlet vagy pályázat, esetleg, ami éppen eszembe jut. Vannak inspiráló szavak, amik elindítanak valamit. Eleinte a pályázatoknál úgy gondoltam, hogy pont ahhoz a kiírásban megadott szóhoz, szövegkörnyezethez kell szorosan kapcsolódni. De nem. A trükk abban van, hogy kapcsolódj hozzá, de mégse szó szerint, hanem értelmezd kreatívan a feladatot. Így született az IRKA Élni jó? pályázatára a Mácsi néni novellám.

– Feldolgozol gyerekkori élményeket, tapasztalásokat az írásaidban? Te melyik fajta író vagy, akinek szárnyal a fantáziája és minden fikció, vagy van mögötte megélés?

– Szerintem, minden fikcióban van valami megélés. Nekem gyerekkorom óta elég élénk a fantáziám is. Aztán ahogy az évek múlnak, az ember rengeteg tapasztalatot szerez és ezek óhatatlanul belekerülnek az írásokba.

– Tehát akkor lehetne a MOL-os dolgokat is beleírni, vagy a megélt dolgokat?

– Aki ismeri az előző, Bolygónk a Föld című könyvemet, az találkozott már azzal a jövő finomítójában játszódó novellával, amit egyértelműen a Finomítós énem ihletett.

– Mesélj arról, milyen az amikor te írsz. Van-e nálad papír, ceruza, laptoppal jársz? Hogy képzeljünk el téged alkotóként?

– Kezdetben valóban tollal írtam, bár egész életemben kifejezetten csúnya volt a kézírásom. Dedikáláskor gyakran kérek elnézést is emiatt. Aztán nagyon hamar átálltam a gépre. Van egy laptopom, remekül tudunk együtt dolgozni. Azonban nálam nem úgy működnek a dolgok, hogy cédulákra, meg egyebekre írogatok. Nekem valahol itt hátul, a fejemben járnak, forognak, fejlődnek a témák és amikor megérnek, akkor jön a laptop.

– Folyamatosan ötletelsz?

– Igen. Most is van egy történet, amit írok, ami jár a fejemben. Este lefekvés után gyakran gondolkodom rajta, hogyan is menjen tovább.

– És akkor itt van a mű, ami más világba repíthet téged és az olvasót is. Mostani fő témánk a #Kilencvenkilenc című könyved. Mi az, amit ajánlanál, akár kedvcsinálónak is ebből?

– Elsősorban azt említeném, amit egyébként hibául rótt fel a pályázat egyik bírálója, de amit én inkább erényként értékelek. Azt mondta, hogy nem olyan, mint egy Joe Nesbo könyv. Ő az az író, aki meglehetősen kemény, bár nagyon jó, thrillereket ír. Erre az a válaszom, hogy én nem akartam thrillert írni. Én nem akartam olyan véres, verekedésekkel teli valamit sem írni, ami a TV-ből folyik nap-mint-nap.

Ez egy nyomozás folyamatáról szól, amelyhez különböző szálak kapcsolódnak. Például szeretem a hajléktalan Anti bácsi történetét. Ez akár pont úgy, ahogy megírtam, igaz is lehet, mert hasonlóakat nagyon sokat hallottam, olvastam, láttam. De megbújik a könyvben egy csendben kibontakozó szerelem története is. Azt gondolom, sokan megtalálják benne azt, amiért szeretnek olvasni.

– Ráadásul végig életben tartja az ember érdeklődését, mert sokféle szál fonódik benne össze és ez izgalmat hozhat az olvasásba. Ajánlanád-e másoknak az írást, mint önkifejezési formát, mi az, amit neked adott? Ha nem is ilyen nyomtatott formában, manapság beszélünk arról, hogy jó átadni az életünk történetét az utánunk jövőknek, unokáinknak. Tehát ez is lehet egy olyan mozgatórugó, amiért érdemes írni. Szóval miért jó írni?

– Ha valaki nem akar így, a megjelenésért írni, vagy akár másoknak, akkor is nagyon jó dolog lehet.
Az utóbbi időben többször előfordult, hogy leírtam olyasmiket, amit nem szánok másoknak. Nemrégen, amikor a testvérem elment, egy csomó dolgot megírtam csak azért, mert bennem volt és már nem beszélhettem meg vele, és mert emiatt elveszne. Elvégre sajnos, vagy szerencsére is, felejtünk. Tehát, ha csak leírod, ami benned van, magadnak az is jó dolog, megkönnyebbülsz tőle. Majdnem olyan, mint amikor kibeszélheted magad valakivel. Nagyon jó terápia is lehet. Ennek ellenére azért bíztatok mindenkit, írjon úgy, hogy mi is olvashassuk, hiszen ez az, ami izgalmassá teszi az írást.