Közösségi Ház a faluban
Jankovits Márta
Százhalombatta régi településrésze a mai napig is, bár erőteljes fejlődést mutat a „falu” nevet viseli. A régi lakosok de az újak is, ha ide jönnek a faluba jönnek. Ma már közel 4000 fő lakja, de igazi faluként, nem egy város részeként 1200–2000 fő lakta az utóbbi 100 évben. Amint a címből látható, a Közösségi Házról szeretnék írni, nem most először. Remélhetően mindig van új olvasó, akinek ezek új dolgok.
Milyen is volt ez a falu abban az időben, amikor az itt lakó néhány ember úgy gondolta, bármilyen kicsi is a falu, bármilyen kevesen is lakják és nem esik főútvonal mellé, kultúrára azért szükség van?
Az 1695-ben idetelepült szerbeknek már volt az 1750-es évektől templomuk és iskolájuk, 1822-től a magyaroknak is. Addig Érdre jártak át iskolába és templomba is. 1910-ben megépült a katolikus templom, így volt már tanító és pap is, akik felvállalták nemcsak az iskolai, hanem az azon kívüli kulturális lehetőségek megteremtését. 1896-ban elindult a téglagyárban a termelés, és az addig mezőgazdaságból élők mellett megjelentek az ipari munkások. Sokan talán már nem is emlékeznek rá, de a téglagyárban volt kultúrház is.
Kialakult egyfajta hierarchia, ennek felső rétegéből alakult ki a falu vezetése. A falu felett a hegyen lakott a falu földesura a családjával, Matta Árpád. Utána következett a gyárigazgató, az állomásfőnök, a jegyző, a pap, a tanítók. Felettük állt rangban a Franciska-pusztán lakó, de a faluhoz tartozó igazi arisztokrata család a gróf és a grófné. Silva Tarouca Frigyes és felesége, gróf Wimpffen Mária grófnő.
Sok volt a faluban a fiatal, nemrégiben ért véget a szörnyűséges világháború, az emberek normális életre vágytak. Feltehetően így alakult ki az igény a közösségi életre, és hozta létre először az Ifjúsági Egyletet.
Senki nem tudja jobban, hitelesebben az egész történetet, mint Sefcsik István, aki leírta, és elküldte nekem megőrzésre és felhasználásra.
A következő idézet elhangzott 1990. március 1-jén az Óvárosi Közösségi Ház felújítása és átadása alkalmával.
*
„Mielőtt a mai nap feladatát teljesítenénk, úgy érzem, szükséges és méltányos egy rövid visszatekintés ennek az épületnek a „kultúra battai házának” történeti ismertetésére.
Százhalombattán 1921-ben megalakult a fiatalok köre, amelynek amelynek az Alapszabály szerint: Százhalombattai Ifjúsági és Testedző Egyesület lett a neve. Tevékenysége: sport és a játék. Főleg súlydobás, diszkoszvetés, és a labdajáték. Kezdetben csak helyi rugdalódzás volt, amelyből lassan egy csapat alakult ki. A csapat erőpróbái a szomszéd községek fiataljaival, barátságos – hordó sörös – küzdelmek voltak. Az ehhez hasonló játékokból született meg a járási bajnoki mérkőzések igénye. Batta viszonylag elég szépen szerepelt a játékokon. Igen de a „bajnoki” mérkőzéseket már mégsem lehetett mez nélkül, mezétláb játszani.
Az első felszerelést az akkori battai csapat a sportszövetségtől nyerte. A felszerelés azonban lassan szakadt, kopott, pótlásra pénz kellett volna. Pénzt pedig nem osztottak sehol, még az „állambácsinál” se, mert akkor valóban szűk világ volt. De, pénz kellett.
Az ifjak szellemi vezetője Jankovits Ferenc volt. Ő ugyan nem futballozott, mert egyik lábát elveszítette egy ipari baleset folytán, de annál lelkesebben küzdött a többi fiatal érdekében.
Akkoriban indulgatott a színjátszás egy- egy előadással, majd megalakult a Dalkör is a kántortanító vezetésével. Batta kis falu volt kevés lévén a tenni akaró fiatal is benne. Így bizony a legények hol futballoztak, hol színészek voltak. Ez az összefonódás adta a lehetőséget, hogy Jankovits Ferenc, a „Feri bácsi” (akkor volt 24 éves) megegyezett a színjátszók vezetőjével és a színjátszókkal, hogy a bevételből jusson a sportra is. A színjátszás mellett bálok, műsoros teaestek rendezése fakasztotta a csekély tagsági díj mellett a lassan csordogáló pénzforrást. A futballmérkőzések iránt nem volt túlzott az érdeklődés, de azért mindig valamennyi hullott a kalapba, melyet a tartalék játékosok hordtak a pálya körül. Feri bácsi ezt a pénzt is és minden más elérhető fillért összeszedett. Felesleges kiadást nem engedett sehol. Így gyűlt össze annyi pénz, hogy megvehettek egy nagyon öreg, szoba-konyhás nádfedeles házikót. E házacska nagyobb boldogság volt a fiataloknak, mint a város lakóinak az a művelődési palota, amit ingyen kaptak. Boldogság volt, mert az ő munkájuk, az ő fáradozásuk gyümölcse.
Ha a nyár tovavágtatott, jött a téli sportszünet, a határ is elcsendesedett. A társra vágyás majd’ minden este összeterelte a falu ifjúságát a házba.
Nem volt akadály a vak sötétség és a bokáig érő sár sem. Bent a kis öntöttvas kályhában lobogott a tűz lángja, segített világítani az enyhe bűzt árasztó petróleumlámpának. Bár sokszor csak a kályha lángja táncolt a szoba falán, mert takarékoskodni kellett a petróleummal is.
E félhomályban, játék és mesemondás untával, megindult az álmodozás, a tervezgetés. Bár nagy volt még a keserűség hazánk feldarabolásán, de érezték, tudták, hogy itt nem a csodavárás, hanem a tenni és tanulni akarás az egyetlen út.”
„Időközben eladó lett a közös udvar másik háza is. Sok tűnődés nem lehetett, mert sürgős volt az eladás. Határozat: meg kell venni! Valamennyi pénz volt ugyan, de az kevés volt. Szerencsére voltak, akik bíztak az ifjúságban s a szükséges pénzért jót álltak a Hitelszövetkezetnél.
Vétel után falakat bontani, javítani, meszelni. Közös munka. A színjátszók, akik, eddig az iskola egyik termében kaptak engedélyt a színpad felállítására, de ehhez előbb ki, majd vissza kellett a padokat, egyebeket hordani, mert másnap tanítás volt. Örömmel költöztek át az „új házba”. Itt már nem kellett színpadot építeni, bontani. Itt már bővebb volt a hely, de az öröm hamarosan kezdett sápadni, mert kiderült, hogy előadáskor a sok néző és az alacsony mennyezet végett kevés a levegő. A terem is nagyon keskeny volt a hosszához képest. Bevilágítani nem volt képes a lámpa. (Pedig akkor már petrol-gáz lámpát használtunk.)
Mi pedig eddigre tele voltunk önbizalommal, tenni akarással és reménnyel. Vártuk a nagy pillanatot, mely egy igazi erőpróba lesz számunkra.
Nem sokat kellett várni, jött a hír, hogy eladó a Matta-malom épülete. A benne lévő gépeket már törik, viszik a kohókba.
Most lett igazán elemében Feri bácsi. Számolt, tervezett és újra számolt. A közgyűlés meg határozott: meg kell venni a malom épületet. Lebontani és egy egységes, több célra használható művelődési házat fogunk építeni. Lesz beépített színpad, öltöző, biliárd és könyvtárszoba, helység a Gazdakörnek. A nagyteremben karzat a mozinak, mely az ifjúság tulajdona lesz.
Megválasztották az Építési Bizottságot. Elnöke a falu akkori bírója id. Tóth György (Bíró Gyuri bácsi) lett. Tagjai: id. Vlkovszki Ferenc kőműves, Loschinger István kőműves, Dubecz Sándor kőműves, id. Miákits Ferenc ács, is. András István gazdálkodó, Jankovits Ferenc téglagyári irodavezető és Sefcsik István voltak.
*
Kiegészítés Sefcsik István írásához: A százhalombattai plébánia Historia Domusa 1919-től 1940-ig: Kéri Nándor plébános (1919-1927) bejegyzéséből:
„A község ifjúságának nevelésére alakult alakult 1921-ben a Százhalombattai Ifjúsági Testedző Egyesület, amely az ifjúság valláserkölcsi, társadalmi és sportszerű megnevelését vette programjába”.
„1925-ben gyönyörű zászlószentelési ünnepélyt rendezett, amelyben a vármegye, a járás, és a község vezető emberei elismerésüket fejezték ki ezért a hatalmas munkáért, amelyben az ifjúság éveken keresztül részesült az egyesület által. Fáradhatatlan munkásai voltak Zenálkó Etel tanítónő és Jankovits Ferenc alelnök, az egyesület lelke. Az öregebb kath. magyarok sírtak örömükben azért, hogy megérhették azt a napot, hogy Százhalombatta községben is meg az egész járás és vármegye színe előtt a kath. magyarság megbecsülést és elismerést vívott ki magának.”
Megjegyzendő, hogy hiába lett volna a vezetők munkája, ha nem áll mögöttük a falu szinte teljes lakossága. A tanítók közül elsőnek Zenálkó Etel, a mindenki által szeretett „Tutus” tanító néni műsoros délutánokat szervezett, majd látva a fiatalok lelkesedését, egész színdarabokat tanított be, az akkor divatos népszínműveket. Ennek híre aztán elterjedt az egész megyében.
Ahol színdarabokat adnak elő ott szükség van könyvtárra. Lett is.
Minden embert nem lehet felsorolni, akik részt vettek az egylet támogatásában, mert az építésben szinte részt vettek a falu lakói, viszont a színjátszók nevei a plakátokon megmaradt. Nagy sikereket arattak: Sefcsik István, Tóth Nusi (id. Buzay Józsefné), Tóth Juci (Csiszér Jenőné), Szabó Nusi (Stróbl Károlyné), Szabó Manci (Bauer Istvánné), Wejmola Teréz (Tóth M. Istvánné), Johanidesz Ilus, Kácser Teruska (Balogh Sándorné), András János, Kővári Ferenc, Tóth György, Mikulecz György, Csupics Sztankó, Osztovics Jordán.
A Dalárda mellett működött a tambura zenekar, amelynek a vezetője: Dubecz Ferenc, tagjai: Udvardi Károly, Csupics Sztankó, Kővári László. Minden bálon, rendezvényen ők szolgáltatták a zenét. Ahogy ők, más sem fizetésért dolgozott az egyletben (ez most is így van). Érdemes felsorolni a támogatókat, akik ha nem is pénzzel, de fuvarral, jegyvásárlással segítettek. Így Franciska-puszta tulajdonosa, gróf Wimpffen Mária, a földbirtokos Matta Árpád, a téglagyár igazgatója. Tanítók, plébánosok, a gazdák fuvarral.
Mindez azt jelenti, hogy a Zenálkó Etel tanítónőről elnevezett Közösségi Ház a falu közösségének és utódainak jogos öröksége.
A háború után a ház is államosításba került, viszont ezért a falu soha nem kapott másokkal ellentétben kárpótlást.
Sefcsik István írásából: „A helyi iparosok nagyrészt ingyen vállalták a szakmunkát. A tagság, amely szintén 100 körül volt, vállalta az összes egyéb munkát. Akinek állandó munkahelye volt, bizonyos pénzösszeget ajánlott fel.
Megkezdődött a nagy munka. Nőttek a falak, készült a famunka. A pénz viszont erősen fogyott, mert közben új elképzelések is születtek. S egyszer csak a kassza kiürült. Kölcsön kellene. Az összeg nagysága végett vonakodtak a váltó aláírásától a megkértek. Végül ebben is Feri bácsi vállalta az oroszlánrészt, András Józsi bácsival, azaz aláírták a váltót. És mi ünnepélyesen megígértük, hogy a hitel ki lesz fizetve.
1940 karácsonyán avattuk fel az új házunkat. Az avatási ünnep alkalmából az erdélyi magyarság sanyarú sorsát bemutató Elnémult harangok című drámát adtuk elő. Nagy siker volt. Mi különösen a tágas színpadnak, a nagy öltözőnek s a várva várt villanyvilágításának örültünk.”
„És mi teljesítettük az ígéretünket, összehoztuk az adósságra a pénzt az utolsó pengőig. Igaz, hogy igen takarékosok voltunk. Az utolsó fillérig leadtuk a pénzt a Feri bácsinak. Ebben az időben nem is tellett jutalom kirándulásra”
„Egyszer csak lecsaptak a sasmadarak s fogyott a legények kara. Vitték, vitték a harcmezőre őket. Elszállt velük a vidámság, elhervadt a mosoly az arcokon. De elszállt velük az álom is, elszálltak a tervek is. Az egyesületi élet még haldoklott egy ideig. És beköltöztek azok, kik sokat ígértek, sokat követeltek, s elvitték a még megmaradottakat is.
És most a költő szavával suttogom: Hol vagytok Ti régi játszótársak…? Hozzátok sóhajtok s rajtatok keresztül a ti fiaitokhoz a ti unokáitokhoz. Meséljétek el nekik, hogy ötven évvel ezelőtt – amíg ez a ház valójában az ifjúságé volt – milyen volt itt a fiatalság. Közös volt a célunk, közös a munka, és közös a szórakozás is. Hogy milyen boldogság volt látni az édesanyák, édesapák arcán azt az örömöt és szerény büszkeséget, mit a játékotok váltott ki belőlük. És tudni, hogy a játékkal ti is és mi gazdagabbak lettünk.
És ti fiatalok – átvéve ezt a házat is – töltsétek meg a a játék, a tiszta játék szeretetével és örömével. Minden szavatok, minden tettetek a józan ész és a tiszta erkölcs szellemében szülessen, hogy tudjatok tenni azért, hogy műveltebb nép keresztény ember, önérzetes magyar és gazdag ország legyünk. Mert Európának nem kell az, kinek sem Istene, sem hazája. Bízzatok magatokban. Tegyetek s ha kell áldozzatok azért mit elérni akartok. S ha ezt megteszitek, bátran nézhettek szembe minden kihívással és versennyel. Adja Isten, hogy elérjétek!”
*
A háború utáni államosítás során az egylet épülete is állami tulajdonban került.
Már 1951-ben a Megyei Művelődési Osztály országos vándormozi hálózatot hozott létre, így a közösség házából mozi lett. Először ingyenesek voltak az előadások, majd egyre népszerűbb lett a mozi. Az ipar idetelepülésével érte el a fénykorát. Kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken egy-egy, vasárnap három előadás várta a mindegy 100-120 főnyi közönséget, pedig a körülmények nem voltak ideálisak. Egy kályha fűtötte be a nagy helyiséget, de ez senkit nem zavart. A televízió előretörésével egyre kevesebben látogatták a mozit, végül megszüntették a vetítéseket.
1990-ben felújították és újra átadták a helyiséget, akkor alakultak a civil szervezetek, köztük elsőnek a Százhalombattai Faluvédő Egylet és annak mai utódja, a Hírhalom Kulturális Közösségi Egyesület.
Reménykedünk, hogy a használat körül olyan megegyezés születik, ami elismeri a civilek – nagyrészt azok utódai, akik áldozatos munkájával megépítették a házat – megtarthassák rendezvényeiket, mint annak idején.
Forrás:
Százhalom Kalendárium
Százhalom újság
Sefcsik István 1990. március 1-én elhangzott beszéde írásban is
A százhalombattai plébánia Historia Domusa Kéri Nándor plébános feljegyzései
A falusi bíró dokumentum kiadvány
A Faluvédő Egylet húsz éve
Bauer Istvánné visszaemlékezései
Krizsán László: Száz év Százhalombatta múltjából
