Múltba vesző világ

A paraszti kultúra emlékei Battán

Jankovits Márta

Parasztok címen Wladyslaw Raymont lengyel író a XX. század elején írt egy ezer oldalas könyvet, melyben a paraszti világ elevenedik meg. De nem csak könyvben, filmen is. Mindez azért jutott eszembe, mert a film több jelenete azóta is élénken él az emlékezetemben. Az idős parasztember, Maciej Boryna kemény munkában eltöltött évtizedek után, csalódva fiában és fiatal feleségében, felkelve a halálos ágyából, ott áll a földjén krumpliszedés idején. Mindenkiben csalódott, de a földben sosem. A film kapcsán elevenedett meg bennem, ami emlékeim között mindig ott volt, hogy ilyen parasztembereket én is jól ismertem a családomban, de a faluban is. A gyermekkorom pont arra az időre esett, 1951 és 1961 között, amitől már vannak emlékeim.

A magyar parasztságot évszázadokig a nemesek jobbágysorban tartották. Végleges bár nem megnyugtató felszabadításukra csak az 1848-as forradalom és szabadságharc után, 1853. március 2-án került sor egy császári nyílt parancsban.
Elmúlt valamivel több mint 150 év, és kialakult 1914-ig a jól működő parasztgazdaság, amikor először az I. majd a II. világháborúban a parasztság nagy részét is elvitték évekre katonának. Az asszonyok, az idősek és a fiatal gyerekre maradt az itthoni munka. Szántottak, vetettek, arattak amíg lehetett, hogy ne haljanak éhen, nemcsak a vidékiek de a városiak is. A frontokról, vagy a hadifogságból hazakerülve a rendszerváltozás miatt szovjet mintára sorban alakultak a termelőszövetkezetek. 10-16 évbe került, amire szinte az egész magyar parasztságot vagy verbális erőszakkal, néha keményebb módszerekkel beléptették a téeszbe. Elvették a vagyonukat, éppen csak annyit hagytak, hogy ne haljanak éhen.

Azok az 50-es évek

A Kossuth Lajos utcában volt a házunk, mellettünk lakott nagybátyám, Jankovits József. Igazi parasztember, földdel, kocsival, lóval, tehénnel, disznóval, aprójószággal. Tőlük hoztuk a friss tejet, játszottunk az istállóban, a szénapadláson, és mentünk a lovaskocsival a földekre segíteni neki, amit egy 8-10 éves gyermek tudott.

Egy délutánon szokás szerint az utcán játszottunk, valószínű nyár vége lehetett, mert nem volt hideg. Soha nem látott öltönyös emberek jöttek az utcán, köztük volt az orosztanárunk, Virányi Márton. Kedveltük őt, mert hiszékeny volt és valahogy mindig sikerült elbliccelnünk az oroszórát.
Ez az öt-hat ember egyenesen bement a nagybátyámékhoz. Mi persze leselkedtünk, mert el nem tudtuk képzelni mit akarnak itt ezek az idegenek, velük a mi tanárunkkal. Egész délután ott voltak, a Jóska bátyám végig szótlanul, magába roskadva ült a fa karosszékében, ami egyedül az övé volt. Végül elmentek, én pedig csak sokkal később értettem meg, mit is kerestek ott.

Egyszer csak eltűntek az istállóból a tehenek, de a ló elég idős és makrancos volt, ezért megmaradt. A házakra felszerelt hangosbeszélőben – ha jól tudom három volt belőle – naponta bemondták név szerint, ki írta alá a belépést a téeszbe. Talán négyen voltak, akik soha nem lettek tsz-tagok.
Visszatérve, ezek az idők voltak (1959, 1960, 1961), mikor a parasztemberektől, akik a föld műveléséből éltek, az állam elvette mindenüket. Földet, kocsit, lovat tehenet. Akkor már 1956 után megszűnt a beszolgáltatás, ami abból állt, hogy a megtermelt javakból, húsból, tejtermékből, terményből egy bizonyos mennyiséget kötelesek voltak beszolgáltatni az államnak.

Valami maradt, éppen annyi, hogy a napi élelmet fedezze, na nem bőségesen. Megszűnt a magántulajdon, valami kevés földet – ún. háztájit, egy holdat – meghagytak, a többit be kellett vinni a TSZ-be, vagyis közös tulajdonba, de üzleteket, gyárakat, mindent államosítottak.

*

Úgy gondoltam, nemcsak a magam emlékeire támaszkodom, hanem megkérdezek néhány falumbélit, hogyan emlékeznek ezekre az időkre?
M. J. túl a hetvenen élénken emlékszik az akkor történtekre. Édesanyja fiatalon meghalt, nagyapja az azt megelőző évben, így a nagymamára maradt a nevelés. Ketten éltek a fehérre festett falusi parasztházban. A fiú már tízévesen nagy segítsége volt a munkában, ahogy addig a nagyapjának is. Ugyan a nagypapa azt mondta, hogy ahogy ő és az összes elődje is, megélnek abból a 10 hold földből, a fiú mégis továbbtanult, de a föld szeretete soha nem múlt el belőle.

Az emberek akkor már tudták, hogy idegenek, agitátorok járják a házakat, hogy néha szép szóval, néha erőszakosan rábeszéljék a parasztembereket, hogy írják alá a belépést a TSZ-be.

M. J. nagymamája látta, hogy jönnek az agitátorok a ház felé, és velük van az iskola egyik tanára is. Itt nem az a bizonyos orosztanár ment velük. Nem írom ki a nevét, mert tudom, hogy egy végtelenül becsületes, sokgyerekes emberről van szó. Valószínű kényszerítették.

A fiút egyedül találták, telefüstölték az egész szobát, aztán elmentek. A nagymama tudta, hogy ezek vissza fognak jönni, ezért később átment a tanárhoz, mondva, hogy tudja itt az ellenállás teljesen reménytelen. Megkérte, hogy akkor írhassa alá, ha a faluban már mindenki, hozzá többet ne jöjjenek. Tudta, hogy ha élne a férje, aki a lengyel Maciejhez hasonlóan szerette a földet, ne gondolja még a túlvilágon sem, hogy könnyen adta minden vagyonukat. Elvitték az egy szem tehenet, a lovat, a földeket.

Később a többi falusi asszonnyal együtt a TSZ-ben dolgoztak. A bért munkaegységben számolták. Az asszonyok átlagban 900-1000 Ft körül kerestek egy hónapban. Mellette év végén kaptak valamennyi természetbeni juttatást is.

Gyakran érte olyan vád a földdel dolgozó embereket, hogy műveletlenek. Biztosan akadt ilyen is, de a magyar paraszt mindig is bölcs volt, az is aki nem járt iskolába. Értett a földhöz, ismerte az időjárás változásait, az állatokat, a növényeket.

M. J. nagyapja egyszerű parasztember volt, de esténként olvasott, sokat és gyakran. Az unoka tanult, a nagypapa olvasott. Tisztában volt a világ dolgaival.

*

A. J. édesapjának családja talán századokra visszamenően földdel foglalkozott. Tartott lovat, tehenet. A három tehénből egyet hagytak, a többit vitték a közösbe. Nagypapája battai viszonylatban nagygazdának számított, nem volt időskori nyugdíja, csak a földre támaszkodhatott, ez jelentette a család megélhetését és a következő nemzedékek jövőjét. Ez veszett el, a kiszámíthatóság, a biztonság.

2010-ben megjelent egy kiadvány: Százhalombatta község 25 éve, 1945-1970. Készítette Ferenczi Illés, a bevezető tanulmányt Balpataki Katalin írta. Ebből idézünk: „A háború utáni földreformkor mindegy 200 kh. szántó maradt megműveletlen. Ezen alakult elsőnek 1950-ben az Állami Gazdaság majd a téeszek létrejöttével Százhalombattán is létrejött az első TSZ Szabad Május 1. néven 17 taggal. Többszöri váltással, 1956-ban megszűnéssel, de 1961-ben a földrendezés után egészen 1969-ig működött a Rákóczi TSZ.”

Az 1959-1960-1961 év volt, amire mi is emlékezünk, bár 10-11 évesek voltunk, de ha a felnőttek nem is beszéltek róla nyíltan, éreztük a feszültséget.

V. T. ugyan Ercsiben lakik, de kíváncsi voltam, hogyan történt ott a téeszek alakulása. Jobb volt a helyzet, mint Százhalombattán, mert a cukorgyár mellett több mezőgazdasági nagyüzem is működött. 1956-ban lehetőség nyílt a téeszből való kilépésre, de 1959-től újra kötelezővé tették a belépést Akkor járták Ercsiben is az agitátorok a házakat, de amíg korábban fizikai erőszakot is alkalmaztak, most inkább a pszichikai ráhatás került előtérbe.
1964-től már a tagok nem munkaegységért dolgoztak, hanem garantált fizetésért.

Az Ercsi évszázadai című, 2010-ben megjelent könyv szerzője arról írt, hogy a helyi gazdaság több lábon állt egy hozzáértő vezető, Rákóczi Ferenc (nem tévedés) személyében, aki már a nyolcvanas években mintagazdaságot hozott létre.

Sinatelep a megye legjobb gazdaságai közé tartozott, de ilyen kivétel kevés akadt, és nem feledtette a fájdalmat, hogy sokan mindenüket elvesztették. Nemcsak a földművelők, de az iparosok, a kereskedők és még számtalan ágazat művelői.

*

Ez a történet itt félbeszakad, de az igazság kedvéért pár mondat a következő rendszerváltásról 1989-ben. Akiknek elvették a földjét, jelentkezhetett kárpótlásért. Aki ügyes és szemfüles volt, nagyon jól járt, de a többség nem. A korábban idézett M. J. részére az összes földért 150 ezer forintot fizettek kárpótlási jegyben. Ennek feléért mi mást vett, mint földet.

Az elmúlt harminc év alatt kialakult egy új, mezőgazdasággal foglalkozó réteg, akik magántulajdonban művelik a földet, állatokat tartanak. Ők, főleg a nagyobbaknak a tulajdonosai kevés kivétellel már közép- vagy felsőfokú végzettséggel vezetik a gazdaságokat. Egyre több a kisebb, szintén magántulajdonú élelmiszer-feldolgozó üzem.

Csak remélni lehet, hogy a világjárvány nem tudja megtörni a most már megint jól működő, és újra a saját földjén dolgozó „parasztok” életét.

Források:
Százhalom Kalendárium 2016
Ercsi évszázadai – Miklós Gergely írása
Százhalombatta község 25 éve 1945-1970
Szóbeli közlések, emlékek