Rácz Laci: Igaz történet

A Kakukk-hegy

A tolóhajó folyásnak szemben csak nehezen bír az elé kötött két uszállyal. A küzdelmet már jó ideje figyelem a meredek löszfal tetejéről. A hajó végén német zászló. Még néhány napot elidőznek a matrózok, amíg hazaérnek a rakománnyal, ami valószínű ukrán búza. A domb tetejéről, ami állítólag a utolsó jégkorszak itt hagyott porából rakódott össze, és aminek nagy részét a lábainál hömpölygő Duna már messze hordta, hosszan belátni a környéket . Érdekes innen nézelődni. Szemben a túlsó parton Tököl, ami ha nem folyna köztünk Európa egyik legnagyobb folyama, hozzánk a legközelebbi település lenne. De itt folyik, és manapság csak kevesen járnak át a túlpartra.

Azok is inkább csak jó időben, kirándulni. Régebben, azokban az időkben, mikor éltek még víziemberek, és a folyó is gyakrabban befagyott, nagyobb volt a mozgás a két part között. Rokonságban álló családok is voltak, akik rendszeresen ladikkal jártak vendégségbe egymáshoz. A dombtól délre Százhalombatta, északra Érd házait lehet látni. Battán, vagy inkább Dunafüreden túl, az olajfinomító rongálja a kilátást. Itt a dombon, ahol én állok, itt kezdődött minden. Itt a jól védhető helyen telepedtek le azok az emberek, akik kevésbé a mi őseink. Inkább azoké, akik az előbb elhajóztak a magas fal előtt. Furcsa arra gondolni, hogy hány generáció, mennyi féle ember tartotta ezt a vidéket hazájának az évezredek alatt. Csupán a szerencsének köszönhetem, hogy most én nézhetem a tájat erről a helyről.

És szó szerint! Ugyanis én, aki még a sámlin is szédülök, egyszer felmásztam ezen a meredek löszfalon. Hogy miért? Ki emlékszik már? Talán virtusból. Egy biztos! a félelmet, amit akkor átéltem, soha nem fogom elfelejteni. Bár valószínű, hogy nem tanultam belőle eleget! Mert néhány évvel ezután, hogy kockáztattam az életem a porhanyós meredek falon, megismételtem a mutatványt egy másik víz partján, egy ehhez teljesen hasonló falon, Balatonkenesén.

No de visszatérve, ide Batta határába, a Kakukk hegyre. Erre a helyre, amit a történelem évezredek óta tapos. Ahol titokzatos népek, hatalmas munkával emeltek sírhalmokat közösségük tagjainak. Ahol a rómaiak utat építettek, amin a légióik vonultak ellenségeik ellen. Ahonnan nem messze őrtornyot és települést építettek, amit Matricának neveztek el. Ahonnan csak néhány kilométerre zajlott a tárnokvölgyi csata, Attila hunjai, és a rómaiak között. Ahol a régi római úton vonult seregével Mohács felé, a végzetébe II. Lajos fiatal magyar király. Itt a halmok között, amiből több mint százhúszat számoltak össze. És ami halmokról településünk nevének első felét kapta.

Innen körülnézve látjuk másik névadónk helyét is. Igen! Ma már csak a hűlt helyét. Mert Batta falu valamikor, a török idők előtt, a már említett olajfinomító, és Dunafüred között terült el, a Duna partján. Templomát kiásták, majd, hogy ne legyen az enyészeté, visszatemették. Ástak ki itt már ezt-azt a régészek. Tulajdonképpen bármerre is áskálódnak, emlékekbe ütköznek. Pont úgy mint én! Én is bármerre nézek, emlékekbe ütközök. Itt van mindjárt a lábam előtt heverő téglagyár. Itt a gyár udvarának kellős közepén, egy aprócska domb tetején állt egy kicsi ház. Inkább viskó. Ahol apám kollégája tengette az életét. Madléna, rendes nevén Csomi, az asszonnyal, és egy szem fiával lakott a háznak csak jóindulattal nevezhető épületben. Egyszer apuval elmentünk hozzájuk, mert apámnak valami megbeszélnivalója volt Csomival. Próbáltuk az ajtónak látszó tákolmányon kopogtatni, de hiába. Ezért apám elkezdett kiabálni.
– Csomi! Csomi!
Egyszer csak a viskó oldalára akasztott pokróc mögül előbújt az öreg. Kiderült, hogy a fal ott leomlott, és jobb híján ezt a lyukat használták ajtó helyett.

Csomi élete elég szerencsétlenül alakult. Fia meghalt balesetben, nemsokára az asszonyt is elszólította mellőle a végzet, agydaganatot kapott. Mikor műteni akarták, és alá kellett volna írnia a beleegyezést, vacillált. Majd azt kérdezte az orvostól.
– Doktor úr! Maga aláírja, hogy én a műtét után meggyógyulok?
– Madléna elvtárs! Én azt nem tudom aláírni.
Így Csomi sem írt alá semmit. Haza jött, és még vagy tíz évig kártyázott a Vadkacsa nevezetű kocsmában.

Aztán itt volt még a sok fura ember között Kusti. Kusti is a téglagyárban lakott, de egyszer csak onnét költöznie kellett. Az autó megállt a ház előtt, Kustiék elkezdtek pakolni. Mikor a nagy szekrényre került a sor, amit eddig szorgalmasan mindenki elkerült. Most már nem lehetett tovább kerülgetni, hát meg kellett fogni. Próbálták így! Meg úgy! Keresztbe, meg hosszába, de sehogyan sem fért ki a kicsiny ajtón. Kusti egy idő után megunta a feleslegesnek látszó küzdelmet. És szólt.
– Tegyétek le!
Majd eltűnt, de néhány perc múlva előkerült, egy fejsze volt a kezébe. Tenyerébe köpött, megragadta a fejsze hosszú nyelét, és mint egy cséphadaró el kezdte ütni az ominózus bútordarabot. Alig múlt el egy perc, és elégedetten nézett a művére, és az őt bámulókra. Majd így szólt:
– Most már kifér!

Aztán ahogy feljebb emelem a tekintetem, végig a ma Szent Lászlónak nevezett úton, eszembe jut sok ismerős, kiknek nevét nehéz lenne felsorolni. Eszembe jut a vasbolt, ami a régi Hangya helyén működött. Ahova én is gyakran jártam, ha szüleimnek eszébe ötlött, hogy kevés otthon a szög vagy a madzag, de lehetett ott lavórt, vödröt, meg még elektronikai eszközöket is vásárolni. Az üzletet egy kerek fejű, nagy pajeszú férfi, és egy mogorva kinézetű nő üzemeltette.

Majd következik onnan nem messze a szerb templom. Mellette a paplak, ahol az öreg szerb pap is lakott. Aki nem olyan volt mint a mi (katolikus) papunk, ő dolgozni járt. Nap mint nap lehetett vele találkozni. Kezében az elmaradhatatlan csatos táskájával, mindenkihez volt egy szava. Nagyszüleim is gyakran beszéltek vele. A mi papunk, na az nem dolgozott. Legalább is nem törte a kezét semmilyen szerszám, az látszott rajta, hogy nem veti meg a világi élvezeteket. Utólag aztán kiderült, hogy még ő volt az utána következők közül is a legtisztességesebb. Hallottam, hogy a plébános úr rosszul lett mise közben, Aztán szóbeszéd tárgya lett, hogy az öreg az egész mise alatt, csak a misebort töltögette. Egyszer csak besokallt. Ez volt a titokzatos rosszullét oka. Miután sokat panaszkodott rá a tisztelt gyülekezet, hát leváltották. A gyülekezet dicső tettei közé sorolható, hogy az új pap bekvártélyozása után, az öreg papot eltávolíttatták. Ennek oka, hogy a körül-belül 200 négyzetméteres plébánián az új pap, és a magával hozott “házvezetőnő” mellett már nem jutott hely az öreg papnak. Akit aztán én költöztettem el az öreg papok székesfehérvári szeretetotthonába. Az öreg persze sírt. Én nem voltam nagy barátja, ennek ellenére sajnáltam.

És ott van a főúton a Kacsa, a Vadkacsa eszpresszó! Magyarul kocsma. Ma már csak dohánybolt, ahová azelőtt a falu apraja-nagyja betért, ki egy felesért, ki néhány pofa sörért, a gyerekek meg csokiért és gesztenyepüréért. A felnőttek, persze inkább csak a férfiak, megtárgyalták a világ nagy dolgait. Innen indultak dolgukra, és dolog végeztével ide tértek vissza. Volt aki, és a nagy többség ilyen volt, csak rövid időre nézett be, de akadt olyan is, aki itt élte az életét. Az egyik rokonom is itt tanyázott, ha nem volt jobb dolga. Gyakran, és már egészen könnyen itta magát pocsolyarészegre. Ittasan járni már csak nehezen tudott, de kötözködni annál inkább. Ez a kötözködés lett aztán a végzete. Akivel összeakaszkodott, még jobb állapotban volt, és jól képen tenyerelte. Szegény srác elesett, a fejét beverte. Még hazatántorgott, de reggel már nem ébredt fel. Az ügyet aztán senki nem feszegette. Így soha nem derült ki, hogy a pofonnak köze volt-e a végzetéhez.

Ahol kocsmázunk, üzletelünk, kergetjük a szerencsét, és még el is ázunk. Százhalombatta egyébként is kocsmanagyhatalom volt. Fiatal koromban egyszer összeszámoltam: olyan harminc feletti lett az eredmény. Sok különböző vendéglátó egységnek ma már csak az emléke van meg. Hol van már a Pali, a Sönkér, vagy a Tabdi? Hogy csak néhányat említsek azok közül, amiknek helyén ma már fű sem nő. Mindegyiknek meg volt a maga törzsközönsége, együtt ünnepeltek névnapot, születésnapot, meg állami, és egyházi ünnepeket is. Mindegy, csak legyen ok az ivásra.

Fiatal koromban gyakran szidtuk a várost, hogy itt nem lehet semmit csinálni. aztán kiderült, hogy van ennél lejjebb is. Ugyanis mi amikor nem voltunk megelégedve a helyzetünkkel, majdnem minden nap elmehettünk a városba discóba. Discózott itt Deza, Falusi, de még az Arató is. Halom, a Csónakház, és a Halász is tele volt. Jöttek a környékről, na meg a laktanyából, ami a DKV mellett volt. Így aztán keveredtek a gének! Nem mintha addig nem keveredtek volna, hiszen az épülő gyáraknak köszönhetően, költöztek ide fiatalok az ország minden szegletéből. Az volt ám az igazi multikulti!

Én mint bennszülött battai, hamar, már az általánosban kisebbségbe kerültem a bevándorlókkal szemben. Az általános! Nagy reményekkel küldtek szüleim a becses intézménybe. Reményeik hamar szertefoszlottak, mikor kiderült, hogy arany, nagyreményű fiacskájukból , ha megszakadnak sem lesz akadémikus. Nem is lett! A betűvetés helyett sokkal inkább érdekelt a csavargás. Csavarogtam én mindenfelé. A kiserdőben, Bara parton, az éppen bontásban levő Pannónia és Franciska pusztán. Akkor még ezek is léteztek, ugráltam a panelkupacok tetején, bújtam bele mindenféle titokzatos csövekbe, lyukakba. Hej! Ha szegény anyám tudta volna! Nem voltam túl jó gyerek, de nem voltam rossz sem. Csak olyan átlagos. Estem bele kútba, még az volt a szerencse, hogy már félig betemették.

A trafikban kapható benzinampullával robbantottam vakondtúrást. Dobálódzás és parittyázás közben törtem be társam fejét, ahogy az enyém is megsérült néha. De ha anyu szólt, elmentem a boltba, segítettem törölgetni mosogatás után. Jártam a boltokat, mindenhol ismertek. Vettem amit kellett. Kenyeret, harisnyát, lepedőt, lottószelvényt, meg vattát, nagyapámnak pizsamát. És akkor még nem voltam több mint 7-8 éves.

Nem csak vásároltam, de árultam is! Hamar megszületett bennem az üzleti szellem. Amivel aztán később nem mentem semmire. Ebben is akadtak nálam jobbak. Pedig adtam el zöldborsót babakocsiból, főtt kukoricát kosárból, meg almát a nyitott nagykapunkból. Csak úgy dőlt a pénz! legalábbis úgy éreztem, hogy rám szakadt a nemzeti bank. Aztán kiderült, hogy akadnak nálam tehetősebbek, pedig ők nem árultak semmit. Mikor év végén beváltottam a takarékbélyegeimet, soha nem lett elég az álmaimra. Akkor jöttem rá, hogy a mondás, miszerint a pénz nem boldogít, igaz lehet. Ettől függetlenül nem adtam fel a meggazdagodás reményét. Csak mostanában döbbentem rá, hogy ha eddig nem sikerült. Most meg már nem maradt elég időm rá! Így maradt a csavargás, mint álmaim netovábbja.

Emlékszem, milyen nagy élmény volt. amikor elsős kisgyerek koromban, az osztállyal kisétáltunk az almásba. Igazi szép, őszi idő volt. Végigmentünk a József Attila utcán, majd át a sorompón, a mostani ipari parkon keresztül, ki az almásba. Hogy mi fogott meg benne annyira, hogy a mai napig elönt egy bizonyos jó érzés, ha eszembe jut? Még nem fejtettem meg. Biztosan nem az alma! Hiszen otthon legalább ötven darab almafa volt a kertben. Talán az, hogy akkor még nem volt autónk, és igen korlátozott határokon belül mozogtam. Ez az újonnan megismert hely varázsolhatott el annyira, hogy ma is emlékszem rá. Ez az újra való vágyódás adott akkor is felejthetetlen élményt, mikor később bejárhattam a csónakház melletti sáncokat, meg a kiserdőt.

Tudom, hogy sokszor törtem a fejem azon, hogy milyen lehet az éjszakai utca? Milyen lehet éjjel, villanyfénynél sétálni a lakótelepen? Aztán mikor kiderült, hogy semmi különös, nincsenek világvárosi fények. Csak amolyan pislákoló utcai lámpák, amilyen a mi házunk előtt is volt. Hát csalódtam a csodába! Később aztán minden csodában csalódtam. Azt azért nem állítanám, hogy csoda, mint olyan nincs is. Csak én még nem találkoztam vele. De szerencse az van!

Egyszer, mikor anyám elküldött a Damjanich utca végén található tisztítóba, ami a Szeles fényképész bácsi szomszédságában volt. Elhagytam egy rám bízott százast. Na nem ez volt a szerencse! Ez inkább csak nagyon bántott. Mert akkor még egy százas is meg tudta ingatni a családi költségvetést. Ma már az unokám igen csak ferde szemmel nézne rám, ha egy százast mernék neki adni. Szóval a szerencse az volt, hogy anyám másnap lottóért küldött, és én is kikönyörögtem magamnak egy szelvényt. Kitöltöttem, bedobtam a többivel együtt. Még péntek délelőtt húzták a számokat. Éppen anyuval mosogattunk, és hallgattuk a rádiót. Első szám! Megvan! Második! Megvan! Harmadik! Az is! Negyedik! De azt már nem értettük pontosan, mert akkora örömködésbe fogtunk anyuval, ugráltunk, meg kiabáltunk, hogy az időközben előkerülő húgaim sem értették a dolgot. De mi sem a negyedik nyerőszámot. Ami nyolcvannal kezdődött, akár csak az én egyik számom. Az ötödik az biztosan nem volt nyerő, mert azt már hallottuk. De, hogy hármas, vagy négyes, az csak a számok megismétlésekor derült ki. Hármas! Háromszáz forintnál is több! Meg lett az elveszett százas! Ha egész évben gyűjtögettem volna a bélyegeket, akkor sem lett volna ennyi pénzem. Igen ám! De ezzel el is lőttem a szerencsejátékokra szánt szerencsefaktoromat!

No de ne csapongjak tovább! Vissza a Kakukk hegyre! Nem mondhatom, hogy gyakran járok ide nézelődni. Talán egész életemben, most vagyok itt ötödször vagy hatodszor. Már mint ezen a helyen. Mert a hegyen elég gyakran megfordultam. Már csak azért is, mert itt volt háztáji földje nagyapámnak, és később nekünk is volt itt szántónk. Akkortájt csak sáros szekérutak voltak a ma aszfaltos utak helyén. Én gyakran jártam a papának segíteni. Nem kapálni! Mert arra, hogy egy fadarabra szerelt lapos vassal ütögessem a talajt, arra még a nagyapám sem tudott rávenni. Bármi más, csak azt ne! Szedtem inkább babot, törtem kukoricát, szedtem szőlőt, és hordtam vizet permetezni.

Egyszer permetnek való vizet vittem egy kétkerekű kézikocsival, a Kisgyorma tetején található vízcsapról. A sáros, poros úton elkapott egy hatalmas zuhé, felhőszakadás formájában. Hová bújhatnék? Sehol egy menedék! Aztán eszembe jutott valami. Levetkőztem egy gatyára. Egyébként sem volt rajtam sokkal több ruha. Talán egy póló, meg egy rövidnadrág, és valami lábbeli. Ezeket mind alátettem az egyik lefordított vízhordó edény alá, és hősiesen vártam az égszakadást. Meg is jött. Esett, mintha muszáj lenne, le is hűlt a levegő rendesen. A vihar olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan jött. Mi tagadás dideregtem, de a szél hamar megszárított, és a száraz ruhát jó volt felvenni. Na azért ezt mostanság már nem merném megtenni. Vagy a rendőrt hívnák, vagy mentőt. amit persze megértenék!

(folytatjuk)