Túl az Óperencián
Balpataki Katalin
Ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgy él most Ausztráliában nagymamaként, a Százhalombattán majd harminc éven át aktív közösségi életet élő Kévés Katalin. Jelenleg Brisbane-ben, a tengerparthoz közel egy apartmanházban, rendkívül kellemes környezetben él magyar férjével. A régi és új életéről, a beilleszkedésről, a mindennapokról az internet segítségével beszélgettünk.
– A sors nem volt mindig kegyes hozzád, de optimista, lelkes, őszinte személyiséged, kitartásod mindig talpra állított és most a családod közelében, új férjeddel éled – sokunk számára – álomszerű életed.
– Bizony voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó nagyon nehéz időszakaim, sokszor el is voltam keseredve, de mindig mentem tovább, próbáltam magam önerőből összeszedni, de a környezetem is sokat segített, így minden nehézségből megerősödve lábaltam ki. Nagy törés volt a válásom, az, hogy az akkor tizenkét éves fiamat egyedül kellett felneveltem. Emiatt sokszor másodállást is vállaltam. A legnagyobb törést az igen fiatalon – 43 éves koromban – kapott agyvérzés okozta. Ekkor kerültem Százhalombattára is, mert a nővérem itt volt fogorvos és volt vezetékes telefonja. Ez még a mobiltelefonok előtti időszak volt. Így az egész család biztonságban érzett.
Nagyon lassú és nehéz volt a felépülés. És én mindent megtettem, hogy gyógyszerekkel bár, de újra aktív életet élhessek. Csatlakoztam Dunai Finomító turista szakosztályába és 20-30 kilométeres túrákat tettem meg, és ekkor kapcsolódtam be Százhalombatta közéletébe is. A 2002-es kormányváltás után lettem polgári körös tag és léptem be a Fideszbe, melynek aktív tagja voltam és számos projekt megvalósításában vettem részt. Az aktivitás sokat javított állapotomon, de igazából a gyógyulás útjára akkor léptem, amikor Ausztráliában megszületett az unokám, és évente minimum öt-hat hetet együtt lehettünk. Öt éve költöztem ide véglegesen és azóta teljesen rendben vagyok, gyógyszert is csak egyfélét kell szednem. Jó hatással van rám a családom közelsége, az itt megismert, imádott férjem, az új barátaim, a helyi klíma és természet.
– A fiadat tizenkét éves korától nevelted egyedül, mint mondtad szigorban, de nagy szeretettel és odafigyeléssel. Engedted szárnyalni – sokszor ezért vállaltál másodállást – és a fiad most meg is tesz mindent, hogy jól érezd magad.
– Igen, szigorúan neveltem, de ez például abból állt, hogy minden nap el kellett jönnie a másodállásomra, hogy felmondja a leckét és megbeszéljük a napunkat. Ez nem volt terhére, jól is tanult. Őt már a nyolcvanas évek közepén nagyon érdekelték a számítógépek, programozások. Az egyetemen is ezt tanulta. Az egyetem elvégzése után hajós munkával járta a világot és mindig kerített rá lehetőséget, hogy repülőjegyet küldjön számomra. Ennek köszönhetően például a karibi-szigetvilágban már ötször voltam.
A felesége új-zélandi angol, az esküvőjük a Fidzsi-szigeteken volt, ahol két hetet töltöttünk. Ausztráliában telepedtek le és IT szakemberként dolgozik.
Amikor megszületett Éva unokám – aki a nővérem után kapta nevét – minden évben legalább egyszer küldött repülőjegyet, hogy személyesen találkozhassunk. Az unokám születése óta tizenháromszor utaztam hozzájuk öt-hat hétre. Nagyon szerettünk volna sokkal több időt együtt tölteni, de a szüleim idősek voltak, rám is szükségük volt.
Amikor édesanyám is meghalt, a fiam arra kért, költözzek hozzájuk végleg. Ez öt éve volt, azóta itt férjhez mentem és aktív nyugdíjas házaspárként telnek mindennapjaink. Azt, hogy a családom közelében élhetek és nagyon sok más élményt a fiamnak köszönhetem. Úgyhogy az a szeretettel teli szigor, amivel neveltem megérte, családcentrikus, jó ember lett belőle.
– Nem volt benned egy kicsi félsz sem, amikor úgy döntöttél, hogy kiköltözöl? Hogyan zajlott ez, mi került például a bőröndökbe?
– Igazából már vágytam rá. Mindig fájt egy kicsit, amikor hazajöttem. Az összepakolt csomagom jó részét postán feladtam. Magammal csak két bőröndöt vittem. A csomagokat úgy állítottam össze, hogy ha valami baj történik, akkor legyen legalább egy rend ruhám. Először a fiamékhoz költöztem. Ők egy majd tízezer négyzetméteres birtokon élnek saját házukban. Itt láttam először kengurut személyesen, mert hat óra környékén mindig megjelentek vacsorázni.
Míg együtt laktunk, sokat foglalkoztam a kerttel, az unokámmal és eljártam a Magyar Ház programjaira. Itt ismertem meg a páromat, aki nagyon hamar megkérte a kezemet. Mivel a helyi magyar református pap a szabályokra hivatkozva csak akkor adott össze minket, ha legalább harminc napja együtt is élünk, összeköltöztünk. Azóta együtt élünk és felvettem a férjem nevét, úgyhogy én már Varjú Katalin vagyok. A fiaméktól ugyan külön, de közel lakunk egymáshoz és rendszeresen találkozunk, az ünnepeket is mindig együtt töltjük.
– A kiegyensúlyozott élethez a családon kívüli kapcsolatokra is szükség van. Milyen volt a beilleszkedési folyamat az új környezetedbe?
– Ausztráliában nagyon szoros és aktív a magyarok közötti kapcsolat. A Magyar Házban havi rendszerességgel vannak programok. Minden magyar ünnepet megünneplünk. Ezeken már akkor is részt vettem, amikor csak látogatóban jártam a fiaméknál. Most a férjemmel együtt minden programon jelen vagyunk. Ezeknek az együttléteknek egyik fontos eleme a hazai konyha. Nagyon igényeljük a magyar ízeket. Bizonyos ételek elkészítése komoly kutatást igényel, mert például itt a belsőségeket nem eszik, nem is nagyon lehet kapni. Emiatt például a fiam kedvence a resztelt máj elkészítése is nehézkes. Szerencsére van egy magyar hentes, aki bármit előteremt számunkra. Akár családi, akár baráti összejövetelről van szó a magyaros étel elengedhetetlen.
A beilleszkedést a családon túl a magyar közösség segítette leginkább, de az állam is nagyon segítőkész. Itt 67 év a nyugdíjkorhatár, így egy államközi egyezmény értelmében helyi öregségi nyugdíjat kapok és egy apartmanházban élünk, közel a tengerparthoz.
Angolul írni és olvasni tudok, de a beszélgetés nehezen megy. Beiratkoztam ugyan egy nyelvtanfolyamra is, de beszélni így se megy. Most már nem gyötröm magam ezzel, hiszen a férjem tud tolmácsolni. A koromnál és a betegségemnél fogva a helyi egészségüggyel is kapcsolatban vagyok, szemműtétem is volt már itt. Az orvosok rendkívül előzékenyek, segítőkészek. Átkérték otthonról az orvosi papírjaimat is, hogy minél pontosabb diagnózist tudjanak felállítani. Mivel nem beszélek rendesen angolul, szerettem volna, ha a férjem tolmácsol. Ezt nem engedték, mert ilyen esetben hivatásos tolmács segít.
Az agyvérzés utáni rehabilitációs időszakom gyakorlatilag itt ért véget. Már akkor látványos javulás indult meg, amikor elkezdtem a fiamékhoz kijárni, mióta kiköltöztem szinte minden gyógyszert elhagytam.
– Hogy tetszik az ausztrál élet, hogyan telnek a mindennapok?
– Minden teljesen más, mint otthon. Az állatok, a növények varázslatosak, a klíma rendkívül kellemes. Most itt nyár van 30-35 fokkal, de télen is ritkán süllyed 20 fok alá a hőmérséklet, ami itt hidegnek számít és gyakran be is fűtenek. A helyiek végtelenül nyugodtak, udvariasak és lazák. Ez utóbbi engem zavar egy kicsit, mert nekem furcsa, hogy sokan topisan öltözködnek, mezítláb jönnek-mennek.
Mi nyugodt nyugdíjas életet élünk. Szinte minden nap elsétálunk a tengerpartra, fürdünk, pihenünk, élvezzük a tájat. Néha elmegyünk messzebbre is kirándulni és ha program van a Magyar Házba is. Az ünnepi alkalmakon kívül is gyakran töltünk időt a férjem és az én családommal. Tudjuk fogni a Duna Tv-t és minden nap megnézzük a híreket, figyelemmel kísérjük az otthoni történéseket.
Nagyon megható és biztonságérzetet ad az, ahogy itt a magyarok tartják egymással a kapcsolatot. Mindenkinek megvan a maga története, sok az ’56-os, de délvidéki, felvidéki, erdélyi magyar is. Most nagyon készülünk február 16-20. között itt rendezendő XVII. Ausztráliai Magyar Kulturális Találkozóra. Ezt az Ausztráliai Magyar Szövetség háromévente, mindig más helyszínen rendezi. Ezen a találkozón részt vesz Dr. Csenger-Zalán Zsolt nagykövet, fellép Pataky Attila, Leblanc Győző, ausztráliai magyar tánccsoportok és a Brisbane-i Magyar Színtársulat, de lesznek kézműves foglalkozások, kiállítások is. A programokon kívül a legfontosabb, hogy együtt vagyunk, hazai ízeket eszünk és jókat beszélgetünk.
– Öt éve költöztél ki, de nem számoltad fel az itthoni életed, mikor látogatsz haza?
– A százhalombattai életemet soha nem volt szándékom feladni. A nővérem is ott él a közös házunkban, ahol még rengeteg személyes tárgyam is van. A testvéreimmel és a barátaimmal az internet segítségével tartjuk a kapcsolatot, de már nagyon várom a személyes találkozást.
Nemsokára megkapom az ausztrál állampolgárságot, a repülőjegyeket már megvettük és júliusban két hónapra hazautazunk a férjemmel. Nagyon sok tervem van. Szeretnék mindent megmutatni a férjemnek, ami nekem fontos. A családtagjaimat és a szüleim sírját mindenképp meglátogatjuk. Százhalombattán is szeretnénk több időt eltölteni, lehet, hogy tartok majd egy garázsvásárt is az otthon maradt dolgaimból.