Vallás, hagyomány és közösség

Családtörténeti beszélgetés Marinov Jovánnal

Balpataki Katalin

Magyarország mindig is soknemzetiségű ország volt. Az itt élő nemzetiségiek helyzete elsősorban a mindenkori hatalomtól függött. Sokukat épp egy-egy uralkodó csábította a Kárpát-medencébe kiváltságokat adva. Sokan gazdasági, vagy politikai okok miatt menekülve telepedtek itt meg. A nemzetiségi ellentétek az 1800-as évektől kezdve elsősorban a nemzetállami törekvések miatt bontakoztak ki. Addig évszázadokon keresztül alapvetően a békés egymás mellett élés volt a jellemző. Jól megfértek egymás mellett a különböző nemzetiségű falvak, városok, tájegységek, évszázadokon keresztül őrizve, ápolva identitásukat.
Az egykori Százhalom elhagyott területére a törökök kiűzését követően költöztek a szerbek, menekülvén a balkáni török uralom elől. Hamar megépítették templomukat, iskolát nyitottak és bár folyamatos volt a más nemzetiségűek beköltözése, a XX. század elejéig, több mint kétszáz éven keresztül többségében szerbek lakta település volt. Nemzeti identitásuk, hagyományaik, nyelvük megtartását vallásuk nagyban segítette. Amihez több írott és íratlan hagyomány is hozzájárult. Társadalmuk zárt, de barátságos volt, ugyanakkor a XX. század közepéig ritkán fordulhatott elő más vallású párválasztás. Más nemzetiségű pár választása viszont lehetséges volt. A XIX. század végétől Százhalombattán is megjelentek a bolgárok, akik a azonos vallásnak és a nyelvrokonságnak köszönhetően gyorsan asszimilálódtak a helyi szerbekkel.
Az együttélésről a szerb-bolgár felmenőkkel rendelkező Marinov Jovánnal beszélgettünk.

– Az ön bolgár származásáról neve is árulkodik. Az apai nagyapja a XX. század elején telepedett le és alapított családot Százhalombattán. A szerb közösség befogadta és helyi szerb lányt – akinek szintén volt bolgár felmenője – választott magának. Mit tud bolgár származásáról?

– Sajnos az apai nagyapám, Marinov Marin jóval a születésem előtt, a 2. világháború idején meghalt. Azt tudom róla, hogy a bulgáriai Kucinban született és öt fiútestvére volt. Hogy mi volt a pontos életútja nem tudom. Csakúgy, mint sokan mások a boldogulás reményében érkezett előbb talán Budapestre, majd Százhalombattára, ahol akkor már 15-20 bolgár család élt. Ő is itt alapított családot, ennek vagyok én a leszármazottja. Ő nem termelő, hanem kereskedő bolgár volt. A fővárosi Nagycsarnokban és bolgár zöldségeseknél dolgozott.

Néhány éve találtam egy újságcikket a harmincas évekből, melyben arról írnak, hogy Budán ki akartak rabolni egy bolgár zöldségest, amit egy Marinov Marin nevű, ott dolgozó hiúsított meg. Nem tartom kizártnak, hogy az én nagyapámról van szó. Ugyanakkor anyai ágon is van bolgár rokoni szál. A nagymamám Bojcsev Zsófia – Szókó néni – félig bolgár lány volt.

Bár az apai nagyapámról nem tudom pontosan hogyan került Százhalombattára, de egy-egy bolgár életútból következtetni lehet rá. A legenda szerint például egykori kántorunk Ivanov Boro édesapja, Ivanov Illés valamikor a XX. század elején, 8-10 éves gyerekként egymaga indult útnak vonattal Szófiából. A családja ugyan küldött utána embereket, hogy visszavigyék, de ők is itt maradtak.

– A Bulgáriában maradt rokonsággal tartották, tartják a kapcsolatot?

– Úgy tudom a nagyapám, ahogy mi hívjuk, deda soha nem tért vissza Bulgáriába, még látogatóba sem, mint ahogy az édesapám sem. Levelezéssel tartották a kapcsolatot egy darabig, majd ez teljesen elmaradt. Viszont az otthon maradottak számon tartottak minket. Ha valamilyen segítségre volt szükség felvették velünk a kapcsolatot. Például egyszer az egyik testvérének a háború után művégtagra volt szüksége, amit itthonról küldtünk ki neki. Két alkalomra emlékszem, az ötvenes és hatvanas évekből, amikor személyesen látogatott meg minket az egyik unokatestvére. Ezen kívül semmilyen más kapcsolatról nem tudok.

Az biztos, hogy a Bulgáriában maradt rokonság számon tartotta a külföldre szakadt családtagot, vagy egykori földijét. Egyszer, a hetvenes években Lóréven, a keresztanyáméknál találkoztam egy férfival, aki akkoriban érkezett Bulgáriából. Ránézésre meg tudta mondani, melyik faluból származnak a bolgár felmenőim.

– Mit tud arról, mennyire volt nehéz a beilleszkedés a helyi szerb közösségbe? Hiszen a bolgárok, csakúgy mint a szerbek elsősorban növénytermesztéssel foglalkoztak, no és szerb lányokkal alapítottak családot. Ez akár konfliktusforrás is lehet.

– Nem tudok róla, hogy bármilyen probléma lett volna ebből. Az itt élő bolgároknak nem volt saját földjük. Azt a helyi szerbektől béreltek. A legtöbben azonban halászteleki gazdáktól béreltek földet és oda jártak dolgozni naponta, vagy hetente, ahogy a nagymamám is. Akkor, ott bizonyára egymás közt tovább használták a bolgár nyelvet is. Az a növénytermesztési kultúra, amit magukkal hoztak hamar a szerb termelők között is elterjedt, azaz hasznára vált a helyi gazdálkodásnak.

Mivel a bolgárok is ortodoxok és a szerb, bolgár nyelv rokon nyelv, a beilleszkedés viszonylag könnyen, gyorsan ment. Szinte minden Battára költöző bolgár férfi szerb lányt vett feleségül. Ezért a bolgár nyelvet a családon belül és a közösségben is a szerb nyelvhasználat váltotta fel. Tudomásom szerint ma már senki sem beszéli a bolgár nyelvet Százhalombattán. A nevünk azonban őrzi bolgár származásunkat.

– Az első világháború alatt és az azt követő időszakban nehéz helyzetbe kerültek a magyarországi szerbek. Ennek következtében 1924-ben több, mint harminc család a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba költözött. Az addig többségi szerb nemzetiségűek, vagy ha úgy tetszik, ortodox vallásúak kisebbségbe kerültek. Ez milyen hatással volt a helyi bolgárokra?

– Mivel addigra számos vegyes házasság volt, érintette a bolgárokat is. Amennyire én tudom bolgár nemzetiségű férfi nem ment el. Feleségként viszont többen költöztek. A helyi szerbek száma több, mint a felére csökkent. Kisebbségbe kerültek. Ez egy teljesen új helyzet volt. Az összetartásnak, a vallásnak még fontosabb szerepe lett. Ugyanakkor gazdaságilag, a korszak viszonyaihoz képest kedvezőbb időszak következett az itthon maradottaknak.

Százhalombattán földéhség és lakhatási problémák voltak. Az elköltözöttek, ha volt nekik, minden ingó és ingatlanukat a helyieknek adták el. Elköltözésükkel megállt a földbirtok aprózódása, kicsit enyhült a lakhatási probléma. Költözésre elsősorban azok adták a fejüket, akik gazdaságilag szerettek volna jobb helyzetbe kerülni. Azt nem tudhatták, hogy a régi/új hazában nem fogják olyan tárt karokkal fogadni, mint ahogy a propaganda sugallta.

Sokan sokkal nehezebb helyzetbe kerültek, mint amiben itthon éltek. Anyai ágon nekem is költöztek ki rokonok és a nagymamám gyakran meg is látogatta őket. Én is voltam náluk 1967-ben és még akkor is rendkívül mostoha körülmények között éltek. Voltak azonban olyanok is akik megcsinálták a szerencséjüket, ami Jugoszlávia eltérő gazdaságpolitikai útjából is adódott.

– Említette, hogy bolgárok battai szerbekkel házasodtak. Az új család, függetlenül attól, hogy a házaspár melyik tagja volt szerb, szerb nyelvű, nemzetiségű családot alkottak. Ezzel segítve fennmaradásukat. Az azonos nemzetiségű párválasztás előírás?

– Ez inkább hagyomány. Nem tudok róla, hogy lenne ilyen előírás. Én udvaroltam magyar lányoknak is, de feleségül szerb lányt vettem. Nekem ez természetes volt. Az én gyerekeimnek már nem. A XX. század közepétől annyira megváltozott a világ, hogy nagyon nehéz lett ezt a hagyományt fenntartani. Százhalombatta kis, zárt világa kinyílt. Rengetegen költöztek ide, bővítve ezzel a párválasztási lehetőségeket. Háttérbe szorult a vallási, nemzetiségi alapon való családalapítás.

Annak ellenére, hogy továbbra is sokan vallják magukat szerbnek vagy bolgárnak a hagyományokat még ismerik, de már kevesen tartják. Sokan vallják magukat ortodox vallásúnak is, még egyházi adót is fizetnek, de templomba már nagy ünnepekkor sem jönnek. Így előbb-utóbb megszűnik a kapcsolat a közösséggel. Azok a gyerekek, akik ilyen közegben nőnek fel már kevésbé lesz fontos a nemzetiségi hovatartozás. Attól tartok, hogy Százhalombattán hamarosan már tényleg csak a vezetéknév fogja jelezni a származást.

Nyitókép: Battai szerbek találkozása az 1924-ben kitelepültekkel 1969 nyarán, Belgrádban