Egy lány a pusztáról

Fehér Ilonka története

Fehér Ilona vagyok, születtem 1951. június 18-án Budafok-belvároson. Ettől kezdve Százhalombattán éltem egészen 1984-ig. A Tildy pusztán laktunk, amit akkoriban Szabadsághegynek neveztek. (Később Kun Béla utca is lett.) A régi battaiak emlékeznek rá, hogy volt egy kastélyépület, amely több kisebb lakásra lett szétválasztva. Ott laktak, akiknek nem volt saját házuk, és a helybelieken kívül néhány család az ország távolabbi részéből jött Battára a jobb munka- és életlehetőség reményében.

Így került ide édesapám is a szüleivel 1941-ben, ezt az okmányai alapján tudom (melyeket megőriztem), mert 1941-ben kapta első munkakönyvét az Érdi Ipartestület kiállítása alapján. Másrészt ő mesélte, hogy Battán 1941-ben akkora árvíz volt, hogy a Duna a mai lakótelep aljáig kiáradt.

Ha egészen az eredeti kiindulásig megyek vissza, az nagyapám születési helye, amely Bagolasánc, a mai Nagykanizsa része. Ő ide született 1887-ben. Hárman voltak testvérek, de elszakadtak egymástól és nem tartották a kapcsolatot, amit sajnálok, mert annyit sikerült megtudnom, hogy elég sok leszármazottjuk van. Az ottani időkről nem tudok semmit, feltételezem, hogy volt egy uradalom, ahol dolgoztak. Az biztos, hogy 1913-ban már Zichy-újfalun lakott, mert édesapám testvére már Seregélyesen született. Abban az időben Zichy János grófé volt a település, aki Seregélyesről irányította a birtokot. Itt dolgozott nagyapám is. Ide az édesanyjával költözött, de részleteket nem tudok, csak az édesapám mesélte, hogy velük lakott. Itt ismerkedett meg nagyanyámmal (Molnár Terézia), aki szintén Seregélyesen született és szülei, testvérei is itt éltek. Úgy emlékszem nyolcan voltak testvérek, de idős korukra csak ketten maradtak életben az öccsével, aki Szabadegyházán lakott. Őt még én is ismertem, gyerekkoromban többször voltam náluk nagyanyámmal. Kellemes emlék maradt, mert a kertjük végében kis patak csörgedezett és ez nekem nagyon tetszett.

Az I. világháború kitörésekor nagyapám is katonáskodott és hadifogságba került, Oroszország szibériai részén. Voltak akiket családi gazdaságokba irányítottak, így nagyapámat is. Egy év múlva került haza, bár a család, ahol dolgozott, szerette volna, ha ott marad, mert jó munkaerő volt és még a lányukat is hozzáadták volna feleségül. Nagyapám persze nem akart maradni, hiszen itthon volt felesége és már egy fia is.

Erről sose beszélt, szerencsére a nagyanyám ennyit legalább elmesélt. Sajnos akkoriban nem faggattam részletesebben, mert eléggé fiatal voltam és nem gondoltam, hogy később ezt megbánom, most már sokkal többet szeretnék tudni, de már nincs kitől.

Édesapám 1921-ben született Seregélyesen, ő is a grófi birtokon dolgozott a testvérével együtt 1934-től, tehát 13 éves korától. Később laktak még Pettenden, Sukorón, Ráckeresztúron, ezután jött Batta. Innen vonult be katonának is Székesfehérvárra 1942-ben. Közben kitört a II. világháború, ahol szerencsétlenségére az utolsó pillanatban orosz fogságba esett és elvitték Asztrahanyba, a Kaszpi-tenger partjára, ahol három évet töltött. 1948-ban térhetett haza súlyos betegen, maláriával. Úgy emlékszem, hogy több battai is volt vele egyszerre a fogságban, de a neveket már nem tudom. Itthon egy évig gyógyult és 1949 tavaszától már tudott dolgozni Budapesten először a 43. majd a 25. sz. Építőipari Vállalatnál először mint segédmunkás, majd gépkezelői tanfolyamot végzett.

Még emlékszem, hogy hajnalban kelt, hogy időre beérjen és este későn ért haza. Előfordult, hogy éjjel amikor jött haza vonattal, elnézte az állomást, mert fáradt volt és elbóbiskolt, és amikor felriadt, azt hitte, hogy már Battánál jér, de nagy-Érden szállt le, mert eléggé egyformák voltak az állomásépületek és aztán a hegyen keresztül jött haza gyalog. Hajnal lett mire hazaért, aztán szinte rögtön kellett újra mennie dolgozni.
Ez megváltozott, amikor Százhalombattán elkezdődött a városépítés, így 1961-ben idejött át a 26. sz. Építőipari Vállalathoz és innen is ment nyugdíjba. Nyugdíjas korában még portáskodott az Erőműben egy ideig.

*

Édesanyámmal apu a testvére ill. annak felesége által ismerkedett meg. Mind a ketten a Népstadion konyháján dolgoztak, így lettek bemutatva egymásnak. 1950 őszén házasodtak össze. Anyu akkor Bagon lakott, onnan járt be dolgozni. Ez egy szép község Gödöllő és Aszód között. Ott lakott az édesanyjával és a nővére családjával, mert az édesapja már korábban meghalt. Négyen voltak testvérek, mind lányok. Ők már férjnél voltak és szintén abban a faluban laktak.

Egyébként Pestszenterzsébeten született, később költöztek le Bagra. Nagyapám kövező volt, munkái még sok helyen megvannak, ezek a „macskaköves” utak. Még Bagon is sok utca az ő munkája, de ott már az egyik vejével dolgozott, aki eltanulta tőle ezt a szakmát. Őt már nem ismertem, mert a születésem előtt meghalt. Tüdőbetegsége volt és nem akart szanatóriumba menni, hogy kezeljék, mert ő „nem megy üvegházba” jelszóval. Mivel akkoriban a tüdőbetegeket kiültették a teraszra, hogy napon legyenek és a kórházi szobák fala üveg volt, ami tulajdonképpen jó volt, mert a Nap ugye gyógyít, azért ezt akkor is tudták. Tulajdonképpen elég jól keresett, csak szerette a piát és arra sok elment. Jancsi tesóm mesélte már felnőtt koromban, hogy volt olyan eset, amikor megkapta a fizetést és két taxival ment haza Bagra. Egyikben ő utazott, a másikban a kalapja! Otthon meg sose volt elég pénz semmire. Hát nem lehetett könnyű vele az élet.

*

Nagyapám (Renner József) német nyelvterületről származik, vagy Németország v. Ausztria, nem beszéltek róla sosem, csak már felnőtt koromban szintén János unokatestvérem mutatott egy keresztelő levelet, amiből erre következtettünk. Nagyanyám (Lindtner Mária) sváb származású. Gyerekkoromban, amikor eljött hozzánk, mindig meglátogatta Teréz nénit a faluban és vele beszélhetett svábul, mert a lányaikat nem tanították meg a nyelvre, nehogy meghallják miről beszélgetnek. Na ezt nem jól tették szerintem.

Anyu több helyen is dolgozott házassága előtt még Pesten, többek között a Linum Lenfonóban, Divatkonfekcióban, a Goldbergerben, ez szövőgyár volt, de ide nagy figyelem kellett a „gépeken a sok fonalak, ezerfelé futottak”, mesélte néha. Nem volt túl nagy önbizalma, így kötött ki a végén a konyhai munkánál.

A házasságkötés után ő is ideköltözött Battára. Egy ideig a budafoki borpincében dolgozott, aztán később a helyi Rákóczi termelőszövetkezetben vállalt munkát 1955. november 1-jétől. Nehéz munka volt, egész nap kint lenni napon vagy hidegben, kapálni, növényeket gondozni, aratásban részt venni, emelgetni nehéz zsákokat, piacra járni a tsz terményeivel, árulni. Amikor a kertészetben üvegházak is lettek, hétvégenként lejártunk locsolni anyuval. 1961-től baromfigondozó lett a „tyúkházban”. Ez az Erőmű úton, ha megyünk a Tildy felé, ott még mindig megvan, bár láttam, hogy már felújították.

A kertészet, ahol dolgozott, először a Dunafüredre vezető gát mellett volt, most garázsok vannak a helyén. Un. bolgárkertészet volt, amit a Nedelkovics Gyura bácsi irányított, mert így szólították „Gyura”.
A felesége, Rozi néni is ott dolgozott, anyut kedvelte és úgy emlékszem ő vette a szárnyai alá, ha bántották, mert nehezen fogadták be, nagyon ki kellett harcolnia a megbecsülést, de sikerült. A Rozi néniék ott laktak Füreden nem messze a kertészettől, sokszor jártunk náluk és másoknál is a faluba, ahova mindig elkísértem anyut, akkor úgy mondták, hogy beszélgetni mennek egymáshoz.

A kertészet mellett megvolt az út, ami most ugye már betonozott autóút, akkor viszont földút volt. A két oldalán szilvafák voltak, sokszor mentünk oda szilvát szedni, bár inkább csak anyuval, gyerekekkel ritkán, mert ahhoz messze volt a falutól.

Volt még a Köllő család, akikhez sokat jártunk, ők a Gyorma utcában laktak a malom mellett. A Köllő néni idős volt és a lányaival lakott, a Bözsi nénivel és a Manci nénivel, akik betegek voltak, nem tudtak járni. Nagyon szépen tudtak horgolni, nagy függönyöket, nekünk is ilyen volt.
A utcában lakott még a Rózsa Nusi néni, aki varrónő volt és sok szép ruhát varrt nekem.

*

Mi nem a „kastélyban” laktunk, hanem az ahhoz tartozó valamikori mellék épületrészben, ami külön házsor volt. Ott három család lakott egymás mellett. Először a Vári István és családja. Amikor Pista bácsi meghalt, a lányuk, Ica néni költözött oda a családjával. Akkor láttam életemben először halottat, mert nem tiltották meg, hogy a gyerekek láthassák. Ica néni férje Kovács Kálmán bácsi, két gyerekük született, a Kálmán és az Ilonka. Néha vigyáztunk is rá, ha úgy adódott a helyzet. Kálmán bácsi hentes volt, így minden évben ő vágta nálunk a disznókat, nagyon finom kolbászt tudott készíteni.

Mellettük a Manóné lakott, csak így emlékszem, ő egy idősebb egyedülálló nő volt. Mi egy lakásban laktunk az apai nagyszüleimmel, mert volt két szoba, egy kis konyha és még külön nagy kamra és onnan a padlás.
Születésem után pár nappal elvittek a katolikus templomba megkeresztelni. Ez csak a nevem szempontjából érdekes számomra. Anyu húga lett a keresztanyám, pedig eredetileg anyu barátnője, Panni néni lett volna, de sajnos családi gondjai miatt nem lehetett. Akkor Anna lett volna a nevem. Később is szívesen váltottam volna nevet Annára anélkül, hogy erre gondoltam volna. Ezért a Mária mellett döntöttek, de a templomban valaki mégis az Ilonát választotta. Hát ez is rejtély marad, mert ezt sem tisztáztam anyuval. Vajon ki akarta, hogy Ilona legyek?!

*

Kiskoromban a nagymamám vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak. Nem emlékszem sajnos sok mindenre kicsi koromból. Vele jól megvoltam, de nagyapám „akkurátus” ember volt, ő akart dirigálni mindenben. Velem is szigorúbban akart bánni. Anyuval sokat vitatkoztak, mert anyu nem bírta elviselni a parancsolgatását. Én is eléggé tartottam tőle. Ez abból is látszott, hogy a szüleimet és nagyanyámat tegeztem, de őt végig magáztam.
Apu is sokszor mesélte, hogy kemény ember volt, szigorúan bánt velük. Akkoriban valószínű ez volt természetes. Apu viszont egész más volt, sohasem fenyített vagy szidott meg. Ez a reszort anyué volt, de ő is legfeljebb csak megszidott.

A nagyapám már akkor nyugdíjas volt és éjjeliőrködni járt a Téglagyárba, egészen az érdi hegyek lábánál volt egy kicsi épület és ott üldögélt, amikor pihent. Tulajdonképp ma sem tudom, hogy mit kellett őrizni. A nagyanyámmal sokszor mentünk ebédet vinni neki.

Volt egy piros színű férfi biciklim. Egy alkalommal amikor jöttünk visszafelé a papától, én egy meredekebb dombról gyorsan jöttem le bicajjal és egy nagyot estem. A lábfejem hajlata sérült meg és nem tudtam hajlítani a lábam, ezért a nagyanyám tolt hazáig a biciklin. Még mindig megvan a helye. Amíg nem volt saját biciklim, apuét használtam, de mivel túl nagy volt hozzám, csak a váz alatt tudtam hajtani. Ezt ma már nehéz elképzelni, de így is tudtunk bicajozni akkor.

Napszámba is járt a gazdákhoz szőlőt, kukoricát kapálni, mikor mi adódott. Amikor nem dolgozott nyáron, mindig kint aludt délutánonként a fűben, egyébként nagyon dolgos ember volt. Sokszor fájtak a térdei, ilyenkor csípős csalánnal verte őket, én meg elborzadva kérdeztem, hogy nem csíp? De csíp, mondta, viszont nem fáj egy ideig. Néha szokta mondani, hogy régen a csillagok állásából tudták, hogy mennyi az idő, de arról nem beszélt, hogy miért és hol volt a szabad ég alatt éjjel. Talán a katonaság ideje alatt, no meg az egyéves szibériai fogságban.

*

Nagyanyám alacsony, de elég széles termetű asszony volt. Hosszú haját sokáig befonta és körbetekerte a fején, öregebb korára levágatta és bedaueroltatta, mert könnyebb volt kezelni. Nem is tudom milyen színű volt a haja, mert én már csak őszen láttam, de azt hiszem sötét lehetett az eredeti hajszíne. Jó meleg keze volt, a hideg időkben sem viselt sose kesztyűt, én meg mindig fogtam a kezét ha valahova mentem vele. Kabátot akkoriban általában nem hordtak az idősebbek, hanem berliner kendőt, háromszög alakú vastag kötött, olyanféle mint ma a poncsó. A hátukra terítették és a derékon hátul összetűzték. A ruhához mindig viseltek kötényt is.

Négy éves voltam, amikor először kifúrták a fülemet, és kaptam egy aranyos kis kék fülbevalót. Ez elég emlékezetes maradt, bár tulajdonképp nem okozott nagy fájdalmat. Nem tudom ki csinálta, csak azt, hogy mindez a Gyorma utca egyik barlanglakásában történt. Én az asztal mellett ültem egy széken, ez még mindig előttem van.

Volt még egy dolog, ami megmaradt bennem, mert nagyon rosszul esett. Úgy volt, hogy óvodába fogok járni, ennek nagyon örültem, de végül mégsem vettek fel arra hivatkozva, hogy van aki vigyázzon rám, mivel a nagymamám háztartásbeli volt, így volt aki felügyeljen rám.
Volt egy alvós babám és egy macim, szerettem játszani velük. Az egyik nagybátyám asztalos volt, ő készített nekem bababútort. Mindig volt kutya és macska is a háznál. A kiscicákkal gyakran sétáltam egy kis babakocsiban tologattam őket.

Az egyik szomszédunkban lakó asszonyhoz időnként jöttek rokonok Érdről két kislánnyal, Babi és Klári. Velük szoktam babázni és amikor átjöttek hozzánk, Babi szokott énekelni meg táncolni a hopp Juliska hopp Mariskát. Szőke, kék szemű kislány volt. Az érdekessége, hogy velük kb. 30 év múlva találkoztam, amikor Érdre költöztünk és a gyerekeink együtt jártak iskolába, hogy tulajdonképpen ők voltak azok a lányok. Úgy derült, ki, hogy egy alkalommal náluk voltam és a Babihoz jött a nővére, a Klári és neki nagyon ismerős voltam. Addig beszélgettünk, amíg kiderült, hogy honnan is ismer.

Valahogy így teltek a napok.

*

Az 1956-os forradalom idejéből annyi emlékem van, hogy szinte az egész falu a Gyormában lakó Lina néni pincéjébe költözött be pár napra, mert nagyon hosszú pince volt a hegy alatt. Vittünk ágyneműt és egymás mellé tettük őket és ott aludtunk. Közben egyszer hazamentünk anyuval a disznókat megetetni.

Akkor hallottunk lövéseket meg ágyúdörgést, ami állítólag Pestről jött. Később láttam újságokat, amiket kézről kézre adtak, amiben fényképek voltak a budapesti harcokról, ill. inkább a halottak fényképei voltak benne.
Sokáig nem volt villanyunk se, de mire iskolás lettem, apu saját maga szerelte be. Ügyes volt, sok mindent meg tudott csinálni, de hát fiatal korában nem tanulhatott, mert dolgoznia kellett.

*

Eljött az iskolakezdés ideje. Előttem van, ahogy a szüleim kíséretében mentem az évnyitóra. A felső udvaron gyülekeztünk a lépcső előtt, amin a tantermekbe és az igazgatói irodába lehet fölmenni. Látom a sok gyereket, ahogy már sorokba rendeződtek az ünnepség kezdetére. Az első osztályban a tanító nénit Surányi Dánielnének hívták, a keresztnevére nem emlékszem, de kedveltem őt. Volt úgy, hogy ha valamit nem értettünk, nem engedett haza és estig tanultunk, csak az volt a probléma, hogy ezt előre nem mondta és otthon nem tudták hol vagyunk és jöttek értünk a szülők.

A szünetekben különféle játékokat játszottunk, pl. ugróköteleztünk vagy körben áll egy kislánykát játszottunk, vagy sétáltunk az udvaron, a templom körül, mert nem volt kerítés a suli és a templom között, persze alsó tagozatban. Tornatermünk nem volt, a tanteremben tornáztunk, ott voltak a felszerelések. Széttoltuk a padokat és odatettük a tornaszőnyeget meg a padot, amin a lóugrásokat meg egyebeket csináltuk. Nem annyira szerettem, mert féltem. Kézen állni sose tanultam meg, féltem egyedül megcsinálni, segítséggel ment. Gyertyázni szerettem. Felső tagozatban már kimentünk jó időben a focipályára és körbe futottuk, meg kéziztünk.

Kilenc éves koromig nagyon sokat voltam beteg a mandulám miatt. Ha egy kicsit „megfújt” a szél, már belázasodtam 40 fokig is. Többször volt tüdőgyulladásom is. Rengeteg penicillin injekciót kaptam. Amikor nem volt otthon az orvos – Kurusa György – akkor a bába nénit hívtuk (Gólya néni), neki is volt injekciója, amit néha le kellett tagadni az orvos előtt, mert akkor kikapott tőle. Ezt most már elmondhatom.

Olyan is volt, hogy este mentünk, ill. anyuék vittek a hátukon Érdre az orvoshoz a hegyen keresztül, a száz halmok felé. Szóval harmadikos voltam, amikor azt mondták, hogy ki kell venni a mandulám, különben egy év alatt elvisz, de érdekes, hogy viszont a kórházban nem volt hely, ezért az orvos a lakásán végezte el a műtétet. Ő operálta a nagymamám orrpolipját és ezért hozzá fordultunk segítségért. Pár napig ott voltam, amíg jobban lettem. Persze ezt nem lett volna szabad, így nem is beszéltünk róla, mert akkor megbüntették volna az orvost. Ott ettem először nyers tojást, mert az jót tett a torkomnak. Megkérdezték hány tojást szoktam enni, egyet vagy kettőt vagy hármat. Én meg nem mertem megmondani, hogy egyet sem és hármat mondtam, így minden nap meg kellett ennem három nyers tojást. Nem is tudom hogyan gyűrtem le, hogy nem betegedtem bele az undortól.
Na azóta sem ettem nyers tojást. Szerencsére nem volt komplikáció és kb egy hét múlva hazajöhettem. Párszor még visszamentünk ellenőrzésre, ilyenkor mindig beültünk anyuval a közeli cukrászdába ahol mindig rigó jancsit ettem.

*

A suliban minden évben más tanítónk volt. Másodikban egy fiatal nő, Tauber Máriának hívták, nagyon helyes hölgy volt. A tornatanárunk Folyt Istvánné Rita néni volt. Ővele később találkoztam az iskolában amikor már Érden laktam. Sajnos már meghalt. Pár évvel később jött új tornatanár, a Kolosi György, aki egy jóképű fiatal férfi volt és minden lány szerelmes volt belé.

Harmadikban Ellmann Ágota lett a tanítónk, őt nem igazán kedveltem. Negyedikben jött a Horváth házaspár, Ernő bácsi és a Marika néni. A férje ötödikben lett osztályfőnökünk, Őt jobban kedveltem, kedves és barátságos volt. Popojevo volt a beceneve, nem tudom honnan kapta.

Gyereknapok és ünnepek alkalmával mindig Füredre mentünk a halászcsárdához és a csónakház területére, mindenféle versenyek voltak, pl. zsákban ugrálás, lekváros lepényevés, ami spárgára volt kötve és nem lehetett használni a kezet. Mindenki csupa lekvár lett. Szóval jó móka volt. A csónakház mellett volt egy terület, ahol a legenda szerint egy templom elsüllyedt és később még hallották a harangszót a föld alól.
Amikor negyedikből kimaradtunk, elmentünk több napra kirándulni, azt hiszem Pécs környékére. Egy iskola tornatermében aludtunk a földön, matracokon az egész osztály. Emlékszem, hogy az állomástól tiz km-t gyalogoltunk, mire odaértünk. Akkor voltam először egyedül el otthonról. Azért jó volt. A teljes programra nem emlékszem.

*

A pusztán nagy volt a mozgástér, körülöttünk a határ, ahol a helyi tsz földjei voltak, búza-, kukoricaföld, gyümölcsösök, szőlők. Mindenkinek volt egy külön kis konyhakertje, ahol termelhetett a mindennapokhoz szükséges dolgokat, mint krumpli, zöldség stb. A gyerekek is együtt dolgoztak benne, de ez szórakozás volt, mint pl. a krumplibogár szedés.

Amikor először próbáltuk ki a cigizést, a kukoricaföldbe mentünk, de arra nem gondoltunk, hogy száll föl a füst. Szerencsére senki nem vette észre. Otthonról csentük el a cigit, én a papától, aki Munkást meg Kossuthot szívott, szóval azok jó erősek voltak. Utána mentünk a konyhakertbe sárgarépát enni, hogy ne érezzék rajtunk meg a cigiszagot.

A pusztán lakó gyerekek általában együtt jártak iskolába reggelente vagy délután. Akkor még volt délelőtt és délután tanítás fölváltva és persze szombaton is. Mindig szenzáció volt, amikor egy új család jött a pusztára, főleg ha az ország másik végéből. Kíváncsian vártuk, hogy milyenek lesznek a gyerekek. Persze jól kijöttünk egymással, általában együtt játszottunk.

*

Nyáron esténként a ház mögötti hereföldön cserebogarakat hajkurásztunk és gyűjtöttük egy üvegbe őket. Fogócskáztunk és bújócskáztunk, még sötétben is. A tsz épített két hatalmas nagy kukoricagórét és azon is sokat mászkáltunk, már amennyire lehetett biztonságosan fölmászni rá.
A kastély mellett volt egy nagy füves tér, a közepén meggyfával, sokat üldögéltünk alatta, ill. szedtük róla a meggyet. Volt a pusztán egy nagy istálló, ahol egyszer tehenek, máskor meg lovak voltak. Bemehettünk megnézni, mert a tsz-é voltak és a szülők többsége tsz-tag volt.
Játszottunk boltosat, meg iskolásat, vagyis volt tanító meg gyerekek. A tanítósat szerettem játszani. Én is tanító akartam lenni, de az élet másképp akarta.

Sokszor jártunk a halmoknál, amiket akkor csak domboknak neveztünk és nem tudtuk mi van alattuk, mert akkor nem foglalkoztak ezzel. Elmentünk egészen Érdig aztán vissza. Hangulatos volt arra a táj a sok szőlőskert és gyümölcsöstől.

A nyári szünetek egy részét leginkább a Duna-parton töltöttem a többi falusi gyerekkel. Akkor még tiszta volt a víz, nyugodtan fürödhettünk. Egy alkalommal Hajdu Zsuzsával vittünk egy nagy autógumi belsőt és ráültünk, aztán a gumi megfordult, mi meg a víz alá kerültünk. Emlékszem, hogy én magzati pózban vagyok, a szemem nyitva és tudom, hogy nem bírok kimenni, de érdekes, hogy félelem nem volt bennem. Szerencsére Zsuzsa hamarabb felszínre jutott és kihúzott engem is. Nagyon megijedtünk és félre is vonultunk. A Duna part tele volt szederbokrokkal, sokat ettünk belőle.

Télen sokat szánkóztunk, a Gyorma utca kiváló szánkópálya volt, a Tildytől a falu végéig tudtunk lecsúszni a szánkóval és rengeteget hógolyóztunk.
A mi lakásunk mellett volt a daráló, mi csak így neveztük. Hozták a gabonát őrlésre lovaskocsikkal. Persze mi gyerekek mindig ott lófráltunk, és egyszer azt találtuk ki, hogy amíg a gazda bent van a darálóban, fölülünk a kocsira. Azt hiszem hárman voltunk. Aztán amikor már fönt voltunk, a két fiú mégis megijedt és elszaladt. Én meg „jó kislány létemre” nagy bátran megfogtam a gyeplőt és elindítottam a lovakat. Eljutottam az istállóig, ott sikerült megállítani, én persze nagyon megijedtem és rohantam haza, fölmásztam a padlásra és onnan figyeltem, hogy látott-e valaki. Szerencsére senki nem volt, aki láthatta volna, így megúsztam. Otthon se mertem elmondani és örökre meg is őriztem a titkot.

Az iskolai jó tanulmányi eredmény jutalmaképpen iskola helyett egy-egy napot elmehettünk dolgozni a termelőszövetkezetbe pl. szüretelni, kacsolni vagy málnát szedni, aminek örültünk, mert nem kellett addig se suliba járni. De az iskolások segítettek a kukoricaszedésben is ősszel, ami azért már fárasztóbb volt, mert jó hosszú sorok voltak és volt amikor már elég hűvös volt az idő. Málnát szerettünk szedni, mert ehettünk is belőle, viszont a fekete ribizlit nem szerettük.

1960-62 körül állították fel az első víztartályt szemben a pusztával, a Matta kertben és nagy szenzáció volt, mert fölkeltünk hajnal 4 körül, hogy láthassuk, hogy állítják föl.

Akkoriban nem volt még minden családban tévé, így nekünk sem. Már 14 éves lettem, amikor a tsz kivételesen jó évet zárt és anyu 5000 Ft-ot kapott zárszámadáskor (február), amin akkor egy telket lehetett kapni Dunafüreden. Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, de mi inkább a tv-t választottuk, mondván, hogy úgy sem tudunk építkezni, mert nem lesz annyi pénzünk. Most már úgy gondolom, hogy kár volt.
Szóval az egész tanyán csak a Szamillák Joli néninek volt tv-je és megengedte, hogy a jobb filmeket náluk nézhessük. Ilyenkor tele volt a lakás a sok emberrel, később persze megunta, hogy mindenki ott van és sokszor mondta, hogy rossz a tv-je. Visszagondolva nem is lehet csodálkozni rajta.

*

A tanárok általában kedveltek, mert csendes, halk szavú és tisztelettudó voltam, és szinte sose mentem felkészületlenül az iskolába. Persze néha előfordult, hogy nem tanultam meg a leckét, de olyankor mindig nagyon izgultam, ezért ez nem sokszor fordult elő. Olyan előfordult, hogy beszélgettem a padtársammal és nem figyeltem, ezért kaptam körmöst, de akkor ezt otthon el se mertük mondani.

Vasárnaponként apuval együtt mentem a falubeli focipályára meccset nézni, sőt a Vadkacsába is elkísértem. Néha szüleimmel is voltam moziban. Amikor kisebb voltam, hazafelé apu vagy anyu fölvett és vitt haza, mert elfáradtam. Egy ilyen emlék itt van előttem most is. Apu a nyakában is vitt párszor.

*

Apunak volt egy bátyja (József), aki Budapesten lakott a feleségével a Bazilika közelében. Mivel nem volt gyerekük, szerették volna, ha engem odaadnak nekik, hogy lakjak ott. Persze erről szó sem lehetett és még én is megharagudtam kissé rájuk. Azért sokszor mentem hozzájuk a mamával. Egy körfolyosós házban laktak.

Volt egy papagájuk, Józsika, aki szinte a gyerekük volt, egyébként nagyon „okos” állat volt. Amikor beléptünk a lakás ajtaján, a papagáj „megismert” bennünket és rögtön elkezdett kiabálni, hogy „megjött a nagymama, megjött az Ilonka”. Gazdáit, a nagybátyámékat úgy szólította, hogy apu, anyu. Sajnos egyszer kirepült a nyitott ablakon és elpusztult.

*

Az iskolai nyári szünetek nagy részét anyu testvéreinél, Bagon töltöttem. A Magda néninél laktam, mert ott lakott a nagymama is és talán ezért itt volt a központ, mert minden unokatestvérem idejárt és szeretett itt lenni, persze az utcában sok gyerek volt, akikkel lehetett játszani. Fiúk is és lányok is, bár fiúk voltak többségben, mert minden tesóm fiú volt. Legidősebb a Jóska volt, utána Bandi, majd én, Palkó, Jancsi és Tibi. Jóska már akkor gimnáziumba járt, ezért neki más társasága volt és nem játszott velünk az utcán. A szomszédban lakott egy velem egykorú lány, Zsuzsa, vele sokat babáztam, varrtunk kis ruhákat meg dobozokban alakítottunk ki szobácskákat a babáknak. Játszottunk még bábszínházat is ketten az utcabeli gyerekeknek. A fiúkkal sokszor voltunk fönt a dombon, a kiserdőben csatangoltunk. Az unokatesóim is nagyon szerettek nálunk nyaralni.

Amikor már megtanultam olvasni, rengeteget olvastam, először persze meséket, később koromhoz illő regényeket, amelyek történeteit teljesen átéltem. Anyu sokszor mérges volt rám, mert még evés közben sem akartam letenni a könyvet. Egész délutánokat eltöltöttem a könyvtárban. Volt egy mesekönyvem, amit a papa hozott valahonnan, ez pedig a Sárkánykirály palotája volt, rövid tanulságos történetek voltak benne, főképp Naszreddin Hodzsa kalandjairól szólt. A másik könyv a Sárkányölő vitéz volt, az magyar népmesékről szólt. Még ma is lehet kapni, mert nézelődtem a neten és találtam antikváriumban. Szerettem még a Grimm meséket is. Nagyon jó volt, mintha én is benne lettem volna a mesében. Sajnos a könyvek nem maradtak meg, amikor a Tildyt fölszámolták, selejtezésre kerültek.

Nyolcadik osztály első félévében Mo­há­csi tanár bácsi, (mert akkor így szólítottuk) volt az osztályfőnökünk, aki könnyen dühbe gurult, olyankor hozzánk vagdosta a krétát. Szerencsére a második félévben jött Tóth Dezső és felesége, Piroska néni és megkaptuk őt osztályfőnöknek. Ő pont az ellentéte volt az elődjének, nyugodt és halk szavú. Sokan megszerettük őt. Sajnos a későbbiekben származása miatt kikezdték, emiatt elköltöztek Vácra, ahol elfogadták őket és ott éltek életük végéig. Sokszor meglátogattuk őket Cseresnye Ilonkával. A temetésére nem tudtunk elmenni, de utána vittünk virágot Ilonkával és Baráth Katival.

*

Az általános iskola után szerettem volna kertészeti technikumba jelentkezni, mert virágkertész akartam lenni, de szüleim, főleg anyu nem értett velem egyet, mivel ő szerinte csak a helyi termelőszövetkezetben tudtam volna elhelyezkedni, és anyu ezt nem szerette volna. Eszünkbe se jutott, hogy a kis falu várossá fogja kinőni magát és a falun kívül is lett volna élet és munka számomra, ezért hát nem is engedett még jelentkezni se a technikumba.

Így, mivel egyik unokabátyám, Jóska, híradástechnikai műszerészként dolgozott és néhány információt kaptam róla, ez megtetszett nekem, ezért gimnáziumba jelentkeztem. Két másik osztálytársnőmmel együtt fel is vettek a budafok-belvárosi Budai Nagy Antal gimnáziumba, amely mint menet közben kiderült, túl erős volt számunkra, hiába végeztem jó eredménnyel az általános iskolát, nem tudtam helyt állni a gimnáziumban. Azért szívesen emlékszem vissza, mert Vlkovszki Ancsával és Szijjártó Olgával jártunk együtt. Sajnos Olga sincs már köztünk, több más társunkkal együtt.

Az állomásokkal kapcsolatosan is voltak élmények, pl. a hárosi állomáson szállt le mindig egy fiatal férfi, nagyon helyes volt, kék szemű, szőkés. Ő is mosolygott ránk, mikor meglátott. Az élesztőgyár felé ment, biztos ott dolgozott és ezért elneveztük élesztőnek.

*

Először én hagytam ott a budapesti iskolát és az érdi gimnáziumba kerültem át, de igazság szerint itt viszont elhanyagoltam a tanulást, ezért anyu kivett a gimnáziumból, azért az első évről lett bizonyítványom. Az érettségit később fejeztem be levelező tagozaton, amikor már a DKV-nál dolgoztam.

Ezek után egy évig kb. otthon voltam, elvállaltam egy szomszéd kisgyermek felügyeletét, akinek szülei másképp nem tudtak volna dolgozni, mivel helyben nem volt bölcsőde. Ő volt a Kovács Jóska, akinek felnőtt korában virágboltja lett a házukban, ami most is megvan a Szabadság úton, mert a szülei ott építkeztek.

Általános iskolai tanáraimmal többször találkoztam az utcán, és végül a Jelica tanárnő rábeszélt, hogy jelentkezzek legalább egy gép- és gyorsíró iskolába, mely két éves volt és Budapestre kellett bejárni. Sajnálta, ha elkallódtam volna, vagyis, hogy ne tanuljak semmilyen szakmát. Ezt az iskolát kiváló eredménnyel végeztem el.

*

A gyorsíró suli elvégzése után – 18 éves koromban – a 26. sz. Állami Építőipari Vállalatnál kezdtem dolgozni, a 45.sz. építésvezetőségen, Battán, ahol apu is dolgozott, mint könnyűgépkezelő, csak ő az Erőmű területén lévő 5. sz. főépítésvezetőségen, én meg a lakótelepen.

A felvételinél, ami Dunaújvárosban volt, mert ott volt a központ, a személyzeti vezetőnek nagyon szimpatikus lettem, mivel ő is tudott gyorsírni és én 200 szótagot írtam percenként, ezért több fizetésem is lett az átlagnál 200 Ft-tal. (1200 Ft). A felvételem pont a 18. születésnapomon volt és másnap már dolgoztam is.

Főnököm közvetlenül az építésvezető volt, Hert Imre. Feladatom az adminisztráció és a gépelési munkák, na és a termelési tanácskozásokon a jegyzőkönyv vezetése gyorsírással, valamint a főnökök is gyorsírásba diktáltak általában.

Nagyon sokat kellett gépelni, az épületek átadás-átvételekor, de főleg leltárkor, mert rengeteg építési anyag volt és mind különfélék, amit több példányban kellett írni és akkor még csak indigó volt. Ha sokat tévesztettem, akkor újra kellett írnom, mivel akkor még csak mechanikus írógépek voltak. Sajnos ilyenkor nehezen bírta a csuklóm a terhelést és sokszor befáslizva gépeltem.

A munkahelyen sok volt a fiatal, fizikai dolgozók és az irodában dolgozó épí­tész­technikusok, akik között többen voltak, akik szintén akkor kezdtek dolgozni az iskola után. A közösségi élet jól működött, amelyet a vezetés is támogatott és segített. Ez a közösségi élet a KISZ-en belül működött, ahol egy ideig KISZ-titkár is voltam. Volt egy fiú, aki előhozta belőlem a költői „vénát”, ami meg is maradt.

Szerettem volna elvégezni az építőipari technikumot, de sajnos sikeresen lebeszéltek róla, ezért el is akartam menni a cégtől, mert közben a tanács építési osztályának vezetője is át akart csalni hozzájuk, mivel látta, hogy jól gépelek és gyorsírok, ezt az épületek műszaki átadása alkalmával megtapasztalta. Mégsem mentem át végül, mert az építésvezető adott fizetésemelést, így maradtam.

*

Pár évvel később férjhez mentem, a férjem is ott lakott gyerekkorában a Tildy pusztán. Mivel a DKV-nál dolgozott, öt év után én is átmentem és a Személyzeti és Oktatási Osztályra kerültem adminisztrátor munkakörbe. Itt maradtam húsz évig, közben született két fiam. Közben férjem a Nagynyomású Kísérleti Intézethez ment át dolgozni, ami szintén a DKV területén volt, általuk kaptunk egy másfél szobás lakást 1975-ben, az akkor még Ságvári sétányon. 1984-ben Érden vettünk lakást, mivel a battai levegő légúti problémákat okozott az első gyermekünknek.

Második fiam születése után a gyes leteltével nem mentem vissza dolgozni a DKV-ba, még egy ideig otthon maradtam. Sajnos 1997-ben elváltunk, akkor kerültem az Érdi Rendőrkapitányság Közrendvédelmi Osztályára mint közalkalmazott és innen mentem nyugdíjba 2009. december 30-ával. Szerettem ott dolgozni, mert érdekes volt a munka és az ott dolgozók is elfogadtak. Én változatlanul Érden élek, szüleim Battán maradtak és 2004-ben mindketten meghaltak.

*

Igaz, hogy nagyon régen elköltöztem Battáról, de a szívemben mindig idetartozónak érzem magam.

Régi fotók színezése: MyHeritage Photo Enhancer