Én magam alkotok, azzal, ami vagyok

Karaivanov Lilla portré

Balpataki Katalin

Még járni is alig tudott, de ha színpadot látott felmászott rá és előadott. Gyermekkorát végigkísérte az előadás, a színpadi lét, ma a Körúti Színház aktív előadóművésze. A százhalombattai Karaivanov Lillával életútjáról, terveiről beszélgettünk.

A felmenőid között nem tudsz művészi vénájú rokonról. Nálad viszont nagyon korán megmutatkozott az előadóművészet iránti vonzódásod. Mi volt a te utad?

A családi legenda szerint két-három éves koromban Tatán sétálva megláttam egy színpadot, felmásztam rá és „előadtam”. Az óvodában és az alsó tagozaton vers- és mesemondó, szép kiejtő versenyeken voltam szinte állandó dobogós. Kilenc és tizenhárom éves korom között egy helyi amatőr színjátszó szakkörbe jártam ahol hetente voltak foglalkozások. Indultunk amatőr színjátszó fesztiválokon is, és ott mellék- és főszereplőkén díjakat is kaptam. Egyre biztosabban éreztem, hogy ez az a tevékenységi kör ahol én ki tudok teljesedni, ahol biztos talajt érzek a lábam alatt. Engem kifejezetten az irodalom, a vers, a színjáték vonzott, nem a matematika.

2008-ban, amikor a Körúti Színház az ’56-os műsort készítette Százhalombattán helyi statisztákat kerestek tömegnek. Ekkor kezdődött a kapcsolatom a Körúti Színházzal. Bekerültem egy próbafolyamatára és ott is ragadtam. A következő évben ott hagytam az amatőr színházi szakkört és átmentem a Körúti Színház helyi iskolájába és rendszeresen részt vettem a nyári táborukon is. Az első nyári tábor során belecsöppentem az Emil és a detektívek próbafolyamatába, amit a színi suliban fejeztünk be. Galambos Zoltán, a Körúti Színház igazgatója akkor, ott úgy érezte, hogy ez egy jó gyerekcsapat, érdemes velük dolgozni, érdemes lenne velük előadásokat tervezni, csinálni. Ezért ősztől, amikor elindult a rendes színi iskolás tanév, befejeztük az Emil próbafolyamatát és nagyon jó előadást sikerült felállítani. Igazából attól lett jó előadás, hogy abban az időben egy remek csapat verbuválódott össze a helyi fiatalokból. Jó volt oda járni, jó közösség volt. Havi egyszer egy távoli településen előadtunk, igazi színpadon, igazi embereknek. Ez egy nagyon jó iskola volt.

2010-ben bemutattuk a Légy jó mindhaláligot, szintén ezzel a csapattal, Galambos Zoltán rendezésében. Ez egy nagyon izgalmas feldolgozás volt és egy komoly, nagy szerepet kaptam benne, én voltam Misi angyal figurája.
Abban az időszakban mind a szakmai fejlődésemben, mind az énképemben csupa pozitív hatású benyomás ért. Én nem egy önbizalommal teli gyerek voltam, de a színjátszásban nagyon megtaláltam magam. Szinte azonnal bekerültem a gyerekelőadásokba főszereplőként, majd lassan-lassan a felnőtt előadásokba is beszivárogtam, kezdetben pici szerepekkel, majd egyre nagyobbakkal és főszerepekkel.

A Színház és Filmművészeti Egyetemen végeztél, de nem színész, hanem, az első végzős drámainstruktor szakon. Azt mondtad, hogy a színész karra be sem adtad a jelentkezésedet.

Direkt nem színész szakra mentem. A színész szakkal az volt a bajom, hogy nekem a Körúti Színházban már öt év munkám volt komoly szerepekkel és több szerep is be volt ígérve. Akkor kezdtem el nagyobb szerepeket is kapni. Ha jelentkezem és felvesznek, jó pár évig nem vagy nehezen állhattam volna színpadra és így le kellett volna mondanom azokról a szerepekről, amelyek már be voltak ígérve a Körúti Színháznál. Sok színész van munka nélkül, nekem már akkor biztos fellépési lehetőségeim voltak, nem akartam ezt feladni.

A drámainstruktor szak akkor indult, nem tudtam pontosan, hogy mire számíthatok, de a kiírás nagyon izgalmas volt és azt láttam, hogy passzol az én habitusomhoz. A felvételi komoly drámai műveltségi-, színészi-, drámajátékos tesztekkel, feladatokkal, nagyon nehéz, napokig tartó, többfordulós folyamat volt. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz és felerészt azt kaptam, amit vártam. De nekem ez a képzés nagyon alternatív volt. Egyrészről nagyon jó, hogy bizonyos dolgokra, módszerekre – amit magamtól talán soha nem használtam volna – rányitották a szememet. Nekem, mint a klasszikus színház tisztelőjének és imádójának sok minden már túl elvont volt.

A Körúti Színház utazó színház, azaz nincs állandó színpada, vidéki helyszíneken adtok elő. Ez meghatározza a repertoárt és a próbafolyamat és egy-egy előadás kivitelezése sem lehet egyszerű.

A repertoár összeállítás az igazgató dolga. Az is, hogy mit fogunk játszani a következő évadban, hogy mit viszünk a településekre, bár van olyan, hogy a települések kifejezett kéréssel állnak elő. Általában nem kell keresnünk fellépési helyszínt, mert hívnak. Nagyon sok településsel állunk kapcsolatban, akik előadásokat rendelnek tőlünk. Vannak olyan helyek ahova bérletes előadással megyünk. Az előadás napján komoly díszlettel megrakott teherautóval érkezünk, felépítjük a színpadot és megtartjuk az előadást, utána összepakolunk és hazaindulunk. Másnap talán már másik településen, másik előadással vagyunk jelen.

A színre vitt daraboknál ügyelünk arra, hogy az előadás a szórakoztatáson túl tartalmazzon valami komoly mondanivalót is. Az előadásaink rengeteg lelki szépséget tartalmaznak, de közben a néző szórakozik rajta.
Ez azért alakult így, mert rendkívül nyomorúságos időket élünk, amit vidéken még jobban lehet tapasztalni. A színházba azért ülnek be, hogy szórakozzanak, de mi nem szeretünk pusztán szórakoztatni, ezért minden darabban van valami mélység. Ezt ügyesen kell kiválasztani, mert a nézők tényleg szórakozni akarnak.

Én ebbe szoktam bele és ebben az a szép, hogy bárhol csodát lehet tenni. Színházat csinálunk olyan embereknek, akik lehet, hogy abban az évben egyáltalán nem jutnak színházi élményhez.

Ez egy életstílus, hiszen rengeteget utazunk és ezzel nagyon nehéz bármit is összeegyeztetni, mert itt magadnak kell megteremteni a feltételeket, hogy játszhass. Ehhez nagyon nagy energiaszint, nagy stressz tűrő képesség és nagyon nagy alázat kell. Ezt kevesen vállalják fel, ezért a színházunknál emberhiány van. Úgy látom, hogy sok színészben nincs meg a szakma iránti alázat, mindenki azonnal főszerepet akar és a háttérmunkákban egyáltalán nem akarnak szerepet vállalni.

Ezt végigcsinálni komoly lecke, de egyelőre még érzek magamban erőt, energiát és alázatot. Ez egy közlésvágy, amit mindig nagyon élveztem, hogy ott vagyok és mondok valamit, hogy én magam alkotok azzal, aki vagyok – ez egész gyermekkorom óta bennem van.

A próbák mindig szerződéssel egy-egy művelődési házban vannak. Most már harmadik éve az érdi Szepes Gyula Művelődési Központban van a bázisunk. Nagy költséghatékonysággal és sokat dolgozunk. Ha nem a színpadon állunk, akkor besegítünk a háttérmunkákba, azaz ha kell díszletet rendezünk, asszisztálunk, öltöztetünk stb.

Vannak szerepálmaid?

Az Üvegcipő Irmája volt a legnagyobb szerepálmom, tizenhat éves voltam, amikor bemutattuk. Utána jöttek főszerepek, de azóta nincs kifejezett szerepálmom, mert nagyon sok jó szerepet csinálok. Amit igazán akartam megcsináltam.

Talán Molnár Ferenc A testőr darab női főszerepe még szerepálmom. De a mostani Miért nem marad reggelire? rám keresett előadás volt, amit Kautzky Armanddal játszunk majd. Ennek az olvasópróbáját most kezdtük meg.

A színpadi szerepálmaidat már megvalósítottad. A film felé nem kacsintgatsz?

Nagyon sok castingon jártam és úgy vettem észre, hogy nagyon nehéz tovább jutni. Általában a rendezőnek van egy kialakult képe a szereppel kapcsolatban, ezért inkább színészeket hívnak egy-egy szerepre. Ha megnézzük a magyar filmipart, láthatjuk, hogy gyakorlatilag ugyanazzal a negyven színésszel dolgoznak. Nagyon nehéz bekerülni. Azért nagyobb castingokra el szoktam menni, hátha. Van bennem egy kis reménység, hogy rám talál egy filmrendező.

Filmszerepeim azért voltak és lesznek is, mert négy-öt évvel ezelőtt a Körúti Színház elkezdett produkciókat gyártani. Ennek keretében sokat dolgoztunk együtt Pállfy György Fassbinder- és Balázs Béla-díjas rendezővel. A színházból többen több epizódszerepet is játszottunk.

Saját gyártásként már négy színdarabot forgattunk filmre, amelyek most utómunka alatt vannak. Ezekben mind nagyobb szerepem van. Valószínűleg most télen is fogunk forgatni, mert tartunk tőle, hogy a rezsihelyzet miatt a művelődési házak bezárnak, és hogy ne álljon le az élet, hogy ne jöjjünk ki a körforgásból filmet fogunk forgatni vidéki helyszíneken.

A filmszínészet is vonz, igazi kihívás az is. Mert a színház a pillanat művészete, egy három órás előadás után, bár nagyon kimerülök, de végeztem, vége a napnak. A filmforgatásnál viszont szinten kell tartani magad nyolc-tíz órán keresztül és ez nagyon nehéz.

Hol szeretnéd látni magad öt-tíz év múlva?

Nem szoktam ezen gondolkodni, mert nagyon gyorsan változnak a dolgok, változik a világ. Én meg voltam győződve arról, hogy harminc éves korom előtt szülni akarok, de egy színésznőnek sose jön jókor a gyermekvállalás. Én nagyon szeretnék gyereket még harminc éves korom előtt, mert akkor talán nem esek annyira ki a vérkeringésből, hogy vissza tudok térni a szakmába. Sok kollégám járt úgy, hogy a szülés után már nem tudott visszatérni, mert nem volt már rá szerep. Ez egy kemény szakma, ha valaki egy kicsit is kiesik, az lemarad, kimarad. Én nem szeretnék kiesni a szerepekből, mert én ebben tudom magam kifejezni.

Most huszonhat éves vagyok, szeretnék már szülni, de most fogok bemutatni egy főszerepet, emellett tíz darabban játszom még és utána is nagyon sok feladat vár rám. De az elkövetkező tíz éven belül mindenképp szeretnék anyává válni. Közben szeretném a logopédiát és a színházat párhuzamosan csinálni, úgy, hogy mindkettőben szaktekintélyt tudjak kivívni magamnak. Bármi is lesz, átmenetileg valamiről mindenképp le kell majd mondanom.

Ezek szerint civil szakmád is van, hiszen képzett logopédus is vagy.

Igen, 2020-ban fejeztem be az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar logopédia képzését. Azért vágtam bele, mert a színművészetin kiváló beszédtechnikai tanárom volt – még Montágh Imre tanítvány – nagyon tetszett, ahogy tanított, ahogy az órák folytak.

A színházban a szép beszéd elengedhetetlen és úgy gondoltam, hogy ez egy jó út lenne. Úgyhogy jelentkeztem, felvettek és egy év általános gyógypedagógia után egy nagyon komoly alkalmassági vizsgálatot követően jutottam be a logopédiára. A negyedik évben lehetett specializálódni és én felvettem a dadogásterápiát. Ez szintén közel áll hozzám és a választott szakmámhoz. Hiszen a dadogás alkati kérdés. Nagyon sok színész dadog, és számomra nagyon izgalmas, hogy ha felmennek a színpadra, ott nem dadognak. Onnantól, hogy szerepbe kerülnek, nem dadognak. Ez nagyon érdekel, izgat, ezért specializálódtam a dadogásra.

A szüleid mit szólnak hozzá, hogy az előadóművészetben találtad meg a helyed?

A szüleim akkor nyugodtak meg, amikor elvégeztem a logopédiát. Mert akkor úgy érezték, hogy jól van, élj a hobbidnak kislányom, de most már biztos talaj van a lábad alatt, nem halsz éhen stb. Onnantól fogva elfogadták a kettős életemet.

Alapvetően nagyon ellenezték a művészi ambícióimat, sok sztereotípia él bennük a művészvilággal kapcsolatban. Például az első Körúti színházi táborba is csak úgy engedtek el, ha az év végi bizonyítványom kitűnő. Alapvetően jó tanuló voltam, de a természettudományi tárgyak nehezen mentek. Szerintem Anyukám meg volt róla győződve, hogy nem fog sikerülni. Sikerült. Az előadásaimat megnézik, büszkék is rám, de ők vegyészmérnökök, nem az ő közegük. Ők ezt hobbinak tekintik. Ők szórakozni járnak a színházba, nem értik és nem is érdeklik a háttérben folyó munkákat.

Azért még manapság is rákérdeznek, hogy nem volt-e még elég a színészkedésből?

A sorstól kaptak azért egy mini pofont, mert a legkisebb húgom gyönyörűen rajzol és grafikus, vagy rajzfilmrajzoló szeretne lenni.