Örökké valóság

Gólyahír Alapítvány az Örökbefogadó Családokért

Álmodtunk egy könyvről, ami nem rózsaszín szemüvegen keresztül mutatja meg az örökbefogadást. Sokan, rengetegen vagyunk már érintettek és ismerjük a napos és felhősebb oldalát is, de tény az, hogy a legtöbben még mindig csak nagyon kevés információval rendelkeznek arról, hogy mit jelent ezen az úton családdá válni.

Évről évre egyre nő azoknak a pároknak a száma, akik kihívásokkal küszködnek a családalapítás terén és egy hosszú, rögös, veszteségekkel teli út végén talán végső megoldásként gondolkodnak az örökbefogadáson.

Sokan (pedagógusok, orvosok, mentálhigiénés szakemberek) dolgoznak örökbefogadott gyermekekkel a mindennapokban, szinte már minden közösségbe jár szív szerinti gyermek. És még mindig jelentős számban találkozunk a társadalomban elítélő megjegyzéssel a szülőanyák felé, hátrányos megkülönböztetéssel vagy akár túldicsérő magatartással örökbefogadott gyermekeink felé.

Mindezekért tartottuk nélkülözhetetlennek azt, hogy kézbe vehető legyen egy olyan kiadvány, amely nem árul zsákbamacskát.

Ahhoz, hogy az elképzelésünkből valóság válhasson, örökbefogadó édesanyák segítettek megszólaltatni az örökbe adásban, örökbefogadásban érintetteket, hogy az ő valós történeteiken keresztül tudjuk megmutatni, bizonyos életkori szakaszokhoz milyen szépségek, kihívások és elsősorban milyen szülői feladatok társulnak.

Gólyahír Alapítvány

***

Az alábbiakban részleteket közlünk a Gólyahír Alapítvány Örökké Valóság című, nemrég megjelent könyvéből. A könyv megvásárolható az Alapítvány weboldalán: www.golyahiralapitvany.hu

Úgy érzem, jó az irány

Heni és Gábor szeretettel nevelik, terelgetik a fejlődés útján szív szerinti gyermekeiket, a 6 éves Enit és a 3 éves Gabeszt. Harmonikus egység az övék, nyitott, elfogadó család, telis-tele megértéssel, értő figyelemmel.

Heni, hogyan indult a ti közös életetek családként?

Sok év várakozás után több mint hat éve megcsörrent a telefon, és megkaptuk az első nagy hírt: született egy csöpp gyermek, aki ránk vár. De a történet és a felkészülés nem itt kezdődött. Sokkal előbb, amikor megmozgatott bennünket a téma, és közös döntést hoztunk a párommal. Elkezdtünk olvasni róla, nyitott szemmel járni, és végül eldöntöttük, hogy szeretnénk gyermekeket örökbefogadni.

Mikor, hogyan avattátok be a családotokat a döntésetekbe?

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a családunk nagyon nyitott. Nem kellett tartanunk attól, hogy mit szólnak a hír bejelentésekor, de azért izgalom volt bennünk. Elindultunk az úton, és pár lépés megtétele után elérkezettnek tartottuk a pillanatot arra, hogy bejelentsük a családnak a hírt. Nagy családi születésnapozás volt 2011 nyarán, mindenki ott volt, a nagy forróságban a család épp a medencében ücsörgött. Ezt az alkalmat választottuk, hogy beavassuk őket. Párommal egymásra néztünk, és elkezdtük mesélni, hogy milyen úton indultunk el.

Milyen reakciókat kaptatok?

Kíváncsiak voltak. Nemcsak ott és akkor, utána is fennmaradt az érdeklődésük. Szinte minden találkozáskor kérdeztek, hogy hol tartunk az ügyintézéssel. Aztán egyszer csak jött egy érdekes szituáció. A sógornőmmel beszélgettünk, szóba került az örökbefogadás is, és ő elmondta, hogy ha őszinte akar lenni, akkor ő tart ettől az egésztől, hogy egy idegen kerüljön a családba, aki ráadásul lehet, hogy cigány. Biztos jól meggondoltuk mi ezt?

Mit éreztél?

Akkor nagyon dühös lettem rá. Hogy képzeli, miért akar beleszólni? Neki az a feladata, hogy elfogadja a döntésünket. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, és nehéz lett a szívem. Aztán eltelt pár nap, csitult a haragom, és képes voltam más oldalról szemlélni ezt a dolgot. Nem volt egyszerű a folyamat, de egyáltalán nem szerettem ezt a haragot a szívemben, hiszen tudtam, hogy a sógornőm soha nem bántott volna bennünket szándékosan. De akkor miért mondta ezt?

Dúltak bennem az érzések. Egyik este aztán lefekvéskor melegség járta át a lelkemet, és elkezdtem hálát érezni a sógornőm felé, mert bátor volt, el merte mondani a félelmeit. Megértettem, hogy milyen hatalmas dolog ez, és akkor megváltozott bennem valami. Ebben a családban beszélhetünk a félelmeinkről is, lehetnek kérdéseink egymás felé, lehet ellenvéleményünk – hirtelen nagyon büszke lettem. Az első adandó alkalommal megköszöntem a sógornőmnek azt, hogy ki merte mondani a véleményét. Beszélgettünk is erről sokat, nem próbáltam továbbra sem meggyőzni, meghallgattam, és csak reméltem, hogy nem igazolódnak be a félelmei. Várakoztunk aztán tovább és talán kicsit el is felejtettük ezt a beszélgetést.

Aztán megérkezett Eni.

Igen. Hogy mennyire nem volt téma a sógornőm korábbi kijelentése, akkor döbbentem rá, miután jóval később Eni megszületett. Ekkor történt valami csodálatos. Jött a család látogatóba, a sógornőm is. Kezébe vette a csöpp gyermeket, és potyogtak a könnyei, majd valami ilyesmit mondott halkan a kezében lévő kislánynak: „Hogyan is gondolhattam, hogy te idegen leszel, te a mi családunk tagja vagy.” Csodás pillanat volt, és ismét feléledt bennem a hála azért, hogy tudtunk korábban beszélni a félelmeiről. Abban is biztos vagyok, hogy ha lesznek kételyei, azt meg fogja osztani velünk, mert megteheti.

Nyíltan kezelitek a környezetetekben azt, hogy szív szerinti család vagytok?

Soha nem rejtettük véka alá, hogy mi a gyermekeinket örökbe fogadtuk. Nem kürtöljük világgá, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, de aki kíváncsi és kérdez, annak szívesen mesélünk, válaszolunk.

A gyerekekkel hogyan beszéltek a származástörténetükről?

Elsősorban meséken keresztül. A gyerekek nagyon szeretik a meséket, mi is sokat mesélünk. A könyvespolcunk gazdagabb lett az évek során pár örökbefogadással kapcsolatos mesekönyvvel is. Anyósom is nagyon szívesen mesél a gyerekeknek. Egyik alkalommal, amikor még a kisfiunk nem született meg, és kislányunk is picurka volt, a mama kérdezett. Sokat járt a gondolataiban, hogy ha bármelyik unokája kérdezi őt az örökbefogadásról, mit is mondhat majd nekik. Aggódott ezzel kapcsolatban és tartott is a szituációtól.

Beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy ha valamire úgy érzi, nem tud vagy nehéz válaszolni, akkor mondja nyugodtan, hogy apával vagy anyával beszélgetünk majd erről. Így utólag úgy érzem, ez megnyugtatta őt. Hozzáteszem, az elmúlt hat évben nem volt olyan kérdés vagy beszélgetés, aminél a mama ezt mondta volna az unokáinak. Tudtak beszélgetni. Pedig azért voltak igen érdekes kérdések és felvetések is Eni részéről! Például egyszer azt kérdezte: „Mama, a te pocakodból is születhettem volna?”

Honnan tudjátok, hogy jó úton jártok?

Sok mindenből és semmiből. Van két gyönyörű gyermekünk, akik tudják, hogy ők a mi örök babáink. Nekik ez a természetes, beszélgetünk, mesélünk az örökbefogadásról nekik. Ha van kedvük, csodálattal hallgatják, ha nincs, akkor tovább mennek. Azt gondolom ez így van rendjén.

Nemrég járványhelyzetet hirdetett a kormány, mindenki, aki tehette otthon maradt. Így tettünk mi is. Apa járt dolgozni és vásárolni, mi hárman otthon voltunk a gyerekekkel. Időnként döcögősen, időnként gördülékenyen teltek a napok. A szomszédban lakik egy kislány a szüleivel. Ő egyke, és már pár nap után nagyon nehezen viselte a bezártságot, az egyedüllétet. Kellő távolságból, a kerítésen keresztül beszélgethettek a kislányommal. Egyik nap messziről ezt hallottam: „Dia, szólj anyukádnak, beszéljen anyukámmal, hogy ti is fogadjatok örökbe egy testvért, és akkor nem leszel egyedül, nem fogsz unatkozni.”

Melengette a keblemet ez a párbeszéd. Valamit jól csinálunk, helyén kezeli a hat éves kislányunk a dolgot, és még szívesen is ajánlja a „testvérszerzés” ezen lehetőségét, pedig néha igazán tudnak az öccsével haragudni egymásra.

Aztán teltek múltak a napok, hetek, hónapok, talán kicsit feledésbe is merült ez a történet, pár napja jutott ismét eszembe, egy újabb történés kapcsán. A gyerekek, a mi két gyermekünk és barátnőm kisfia a szobában játszottak. A barátnőm, Ili mesélte, hogy ő nagyon szeretett volna egy egészséges, nyári születésű kislányt, amikor anno babát várt. Végül ebből egy kívánsága teljesült, egészséges lett a gyermeke, aki novemberi és kisfiú, de sebaj, majd a másodiknál összejön.

A kislányom kiviharzott a szobából, odaült lli mellé, és azt mondta: „Kérd meg anyát, és megmondja, hol lehet kislányt szerezni. Ahonnan én is anyáékhoz kerültem, onnan biztos lehet kérni egy nyári kislányt.” Majd visszarohant a szobába a többiekhez, és játszott tovább, mintha mi sem történt volna. Egy pillanatra a lélegzetem is elállt, aztán jöttek a lelkemben a színes pillangók. Boldog voltam és büszke arra, hogy egy ilyen csodálatos kislányom van, aki ennyire nyíltan és tisztán beszél fontos dolgokról, spontán, az ő tiszta gyermeki lelkével.

Mit jelent számodra a nyitottság?

Azt látom, a nyitottság nem csak a jó felé való nyitottság, hanem a félelmek vagy rossz érzések kapcsán is sokat segítenek. Ha mi őszinték leszünk, és lehet beszélni az örökbefogadásról, akkor gyermekeink is öszinték lesznek, és az életükhoz, a saját világukhoz tartozó egyik epizódnak tartják ezt. Ez a mi életünk része, amit szeretettel és elfogadással hordozunk a nap minden percében.