Évszakok – Tél

Jankovits Márta: gyerekkori élmények, emlékek

A valamikori négy évszak közül a telet szerettem a legjobban. Ma is, de már csak az ablakból nézem, ha nagyon ritkán, de esik a hó. A télben minden benne volt, aminek egy gyermek örülni tud. Szünet, a sok ünnep: Mikulás, karácsony, szilveszter, hóesés, szánkózás, disznóvágás. A nagytakarítás már ősszel megvolt, így karácsony előtt nem kellett felfordítani az egész házat. Télen nem pucoltunk ablakot, nem mostunk függönyt. Ezt kétszer tavasszal és ősszel elvégeztük.

Na de kezdjük az elején. A II. világháború után hat évvel születtem, az élet tele bizonytalansággal. Akkor én még ebből semmit nem érzékeltem, mert a szüleim nem beszéltek előttem semmi olyant dolgot, amiből baj lett volna, ha mint gyermek ott szólalok meg ahol nem kellett volna. Boldog tudatlanságban éltem a mindennapjaimat.

Éhezni nem éheztünk, mert anyám elég ügyes volt, hogy sok munkával megteremtse a napi ennivalót, ruhát. Apám folyamatosan dolgozott, az 1200 Ft havonta fix bevételt jelentett.

Már óvodás koromtól vannak tiszta emlékeim az óvodáról, iskoláról. Az Évszakok sorozatban elérkeztem a téli emlékeimhez, ami számomra még a nyártól is emlékezetesebb maradt, tele csupa érdekes történésekkel.

December első napjaiban már leesett az első hó, nem mindig, de majdnem.
A Halottak napi virágok is gyakran a fagy áldozatai lettek, ami ma már nem fordul elő. Közeledvén a Mikulás én már igen izgatott állapotban éltem a napjaimat, ami még az iskolai figyelésre is kihatott. Minden évben anyám beígérte a virgácsot, de emlékeim szerint, ha kaptam is a csoki Mikulás mellett volt. Az egyik évben december 6-án még a szokottnál is izgatottabban siettem haza. Valószínű, hogy rossz fát tehettem a tűzre és nem voltam biztos benne, hogy az ablakban ott lesz-e a piros csomag. Persze a cipőmet alaposan kitisztítva a két ablak közé tettem a konyhába, mert azt már az udvarról is lehetett látni. Biztos, ami biztos, hátha…

Iskola után be sem mentem a házba, hanem egyenesen a konyhaablakhoz rohantam, ami teljesen tele volt csoki Mikulásokkal és piros zacskókkal. Talán a mai gyermekeknek már nem érthető az a boldogság, amit akkor éreztem, hogy lám mégis megérdemeltem, hogy ne virgácsot kapjak, hanem csokoládét. Nem minden héten sőt minden nap kaptunk ilyen édességeket, nem is a pénz miatt, mert nem volt annyira drága. Némelyik tényleg fillérekbe került, mint az Őzike (kis kocka csoki, papírba csomagolva, rajta egy őzike) a kicsit nagyobb, köztük a legfinomabb a Korfu (nem a sziget értendő, hanem a csoki neve. Akkora lehetett, mint egy sportszelet, de a világ legfinomabb csokija azóta is) sem volt sokkal drágább. Névnap, születésnap, karácsony, húsvét, Mikulás, ilyenkor kaptunk csokoládét. Sokkal becsesebb volt, mintha naponta vettek volna a boltban. Amit ritkán kap meg az ember sokkal értékesebb.

December elsején kezdődött a templomban a Roráté (hajnali mise egész decemberben), méghozzá reggel hat órakor. Máskor alig lehetett reggelente anyámnak lelket verni belém, mert rendszerint éjfélig olvastam a regényeket a dunyha alatt az elemlámpa fényénél.

Decemberben nem kellett ébreszteni, mert alig vártam, hogy menjünk a Rorátéra. Akkor még nem volt a templomban fűtés, alaposan fel kellett öltözni.

A magas szárú cipőre húztam hócipőt, hogy az igazi ne ázzon el a hóban. A nagy kabátra még anyám rám adta a berliner (fekete színű kötött vastag kendő) kendőjét, amin a legnagyobb hideg sem hatolt át. Lámpák az utcán akkor még nem voltak, csak az éjjel frissen esett hó világított. Elől mentek a felnőttek, az anyám és a nagynéném, akik a szomszédban laktak, az ő nyomukba léptünk, mi gyerekek. A főutcán egymás után nyíltak a kiskapuk és halkan köszönve csatlakoztak a menethez a templomba igyekvők. Volt ennek valami különös hangulata, varázsa, amit máig sem felejtettem el. A templomban az oltár körül, már felállították a karácsonyfát. Nem novemberben, hanem karácsony előtt.

A fenyőfát Luca napján, december 13-án vette meg anyám, se előbb se később.

Aznap vetette el egy kistányérban a búzát. Kitette az ablakba, hogy érje a nap. A közepére került egy parafadugót, annak a helyén lesz majd a gyertya a fa alatt. Szent estére nőtt meg annyira a búza, hogy egyforma magasan legyen a gyertyával. Ollóval vágta anyám, hogy szép formát kapjon.

Ezen a héten sütöttük meg az elálló apró süteményeket, a bejglit csak pár nappal az ünnep előtt.

Mikulástól már teljes lázban voltunk, vártuk a karácsonyt, meg a szünetet. Itt sem úsztam meg munka nélkül. A nagytakarítás ugyan már ősszel megvolt, de egy majdnem nagytakarítást nem kerülhettem el. Anyám szigorúan ellenőrizte, amit rám bízott. Még most is látom, hogy az ujjával nézte, hogy maradt-e valahol egy szemernyi por.

December 23-án már hajnalban felette anyám főni a kocsonyát. Előző este beáztatta a füstölt húst, aztán hideg vízben a többi hozzávalót. Körmöt, csülköt, bőrkét, fület, fejhúst meg a zöldségeket. Nagyon lassan forralva nyolc órát főtt, annyi kellett, hogy a köröm is vaj puha legyen. Kicsit hagyta a levében a húsokat, majd kicsontozta. Másnap reggelig kint állt minden a hidegben, a zsír a kocsonyás lé tetejére került, onnan könnyen le lehetett szedni. Hagyta felengedni, majd tüll anyagon átszűrte. A húst kiporciózta a tányérokba, rá a levet és mehetett a hidegre. Nem volt szabad megfagyni, mert tönkremegy. Két-három óra alatt megdermedt, piros paprikát szórt rá és készen volt a kristálytiszta kocsonya. Amire vigyázni kell: az elforrt vizet pótolni kell, hogy mindig ellepje a húst, a sózással óvatosan, mert a füstölt hús sós.

Szent estére minden készen állt. Még előző nap seprűnyélre felcérnáztuk a szaloncukrot, hogy másnap délután csak fel kellett rakni a fára. Amíg még úgy hittem, hogy a Jézuska hozza a fát, délután elküldtek a többi ilyen korú gyerekkel a templomba, ahol a Perjés Béla atya mesélt nekünk.

Hazaérve a szoba ajtó csukva, az asztal és a sütemény hófehér abrosszal letakarva. Vacsora utánig meg sem kóstolhattuk a süteményt, legalábbis nálunk nem. Apám öt óra körül tiszta ünnepi ruhába öltözött, kipucolta a cipőjét. Anyám bekapcsolta a világ vevő rádiót és megkereste a Szabad Európa adót, amit akkoriban tilos volt hallgatni. Ott üzentek a rokonoknak a disszidensek. Pontban hat órakor megszólalt a csengő, anyám kinyitotta a szoba ajtót, lekapcsolta a lámpát és a sarokban ott ragyogott a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa. Elénekeltük a karácsonyi énekeket, akkor először, nem novembertől és Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. Persze a fél szemem már a fa alatt kereste az ajándékokat. Na nem a mostani ajándékozásra kell gondolni. Amire egyébként is szükség volt, sapka, sál, kesztyű, némi csokoládé, pár szem narancs, aszalt füge. Nekem minden karácsonykor ott volt a fa alatt a könyv. Tudták, hogy szeretek olvasni, így aztán mindenki könyvet ajándékozott. Még ma is megvannak a beírások, hogy melyik év karácsonyán kaptam és kitől. Rendszerint az ünnep végére már mindet ki is olvastam. Egyszer egy esernyőt is kaptam, az volt ám csak az ajándék.

Vacsora kocsonya, sütemény, utána éjfélig kártyázás, pörgettyűs játék, hogy ne aludjunk el az éjféli miséig. Nagybátyáméknál a szomszédban már főtt a sparhelton (tűzhely) a kolbász, amit reszelt tormával a mise után együtt fogyasztottunk el.

Az éjféli misének különös hangulata volt. Tele a templom emberekkel, együtt énekeltük a Wejmola Dori bácsi csodálatos hangjának vezetésével a karácsonyi énekeket. Utána a templom előtt Boldog karácsonyt kívántunk és mentünk haza. Igencsak hajnalban aludtunk el, mert mise után jól belaktunk a főtt kolbásszal, tormával és a fehér házi kenyérrel. Na meg a beiglivel. Aki volt az éjféli misén, karácsony első napján nem ment a 10 órai misére, így ráértünk aludni.

December első két hetében vágtuk le az egyik disznót, a másikat januárban vagy februárban. Az elsőből lett karácsony estére a kocsonya. Sokan halászlét főztek a faluban, mi soha. Azt Ferenc napra, apám névnapjára főzött anyám. Halászlét és rántott halat, sült krumplival.

A december másik nagy eseménye a disznóölés volt. Ami igen nagy munkával jár. Készülni kell rá. Belet venni a boltban, vöröshagymát, fokhagymát pucolni, sokat. Mindet előkészíteni, hogy másnap hajnalban ne kelljen ilyesmivel foglalkozni.

Több böllér is volt a faluban, hozzánk a helybéli kocsmáros a Würth Pali bácsi járt hosszú évekig. Hajnalban már mi gyerekek is fent voltunk, hogy le ne maradjunk semmiről. A gyerekek a nővérem két kisfia és én voltam.

Alaposan felöltöztünk és vártunk. Tudom, hogy sokan felkapják a fejüket, főleg a fiatalok, hogyan nézhettük végig egy állat megölését. Ez akkor senkinek nem jutott az eszébe, mert természetes volt, hogy az állatokat azért tartják, hogy az ember megegye. Az is megeszi, aki tiltakozik ellene, de az a könnyebbség, hogy nem látja csak a hentesnél a gyönyörű húsokat. A részleteket kihagyom, hogy ne sértsem senki érzékenységét. Úgy gondolom ma már én sem tudnám végig nézni. Megölni állatot akkor sem tudtam, még baromfit sem. A lehúzott forró körmöt mi kaptuk meg és ráhúztuk az ujjunkra. Ezt nagyon vártuk.

Szegény disznóból egy tálba kiengedték alaposan a vért, és anyám abból készített hagymával reggelit.

Szalmával beborították az állatot és alaposan megpörkölték, majd száraz szalmával és kaparóval teljesen letisztította a böllér a bőrt. Mikor ezzel készen volt szakszerűen kezdte szétbontani a részeket. A belsőségeket külön, a májat, a tüdőt és a vesét. A belek mosása az asszonyok dolga volt. Rengeteg vízzel a hidegben teljesen tisztára mosni kegyetlen nehéz munka. Ebbe és a vásárolt műbélbe töltötték a hurkát a kolbászt, a disznósajtot.

A nagy faasztalon sorakoztak a különböző húsok, karaj, tarja, csülök, köröm, comb, a négy sonka, a szalonna. A fészerben mát a nagy üstben főtt a hurkába, a disznósajtba, májasba való részek. A nyári konyhában fel volt szerelve az asztalra a húsdaráló és a töltő. Az apróra vágott szalonnát a belső üstben anyám sütötte ki délután. Külön választották a hájat, abból lett az ünnepekre a hájas sütemény. A Pali bácsi rendkívül tisztán és gyorsan dolgozott, úgyhogy ebédre már készen is volt a maga munkájával. Megebédelt, ivott egy pohár bort, soha nem többet és kifizettük a munkáját, kerek egy száz forintot.

Anyám már időben feltette sülni a friss húst és a káposztát, az volt ebédre. Nem is tudom összehasonlítani annak a sültek az ízét a mostaniakkal, pedig csak sót használt anyám. Semmilyen ételízesítőt vagy más ízfokozót nem használt, legfeljebb fokhagymát. Jelzem, akkor még nem is volt ilyesmi, vagy mi nem ismertük. Délután négy óra körül már készült a renben (sütő) a szokásos vacsora, Hurka kétféle, véres és rizses és a friss kolbász, hozzá friss házi kenyér és a nyáron eltett savanyúság. Uborka, vegyes vágott, paprika. Aznap sütemény nem volt, mert nem volt szokás, legalábbis nálunk. Néha anyám főzött a friss tüdőből un. szalontüdőt, hozzá zsemlegombócot. A frissen kisült tepertőt műanyag tálakban anyám leöntötte zsírral, ezzel tartósította. Amikor már minden elfogyott tepertő (vagyis töpörtyű, mert nem használtuk az előkelő „tepertő” nevet, nem is ismertük).

Vacsorára később sütöttünk a renben héjában krumplit, ezt leöntöttük a felolvasztott töpörtyűs zsírral. A koleszterin szinttel senki nem riogatta az embereket és nyugodt szívvel ették a sok „disznóságot”. Ezzel aztán eléltek 70-80 évig. Az is igaz, hogy a falusi ember hajnaltól, késő estig nehéz fizikai munkával le is dolgozta a kalóriát. A nagybátyáim földművesek voltak, egész életükben ilyesmit ettek, jó zsíros tejjel. Mindegyik 90 éves kora körül halt meg végelgyengülésben. Ezt csak zárójelben említem, mert visszatérek a disznó feldolgozásához. A már említetteken kívül készült disznósajt, kövesztett szalonna, táblás szalonna, húsos hurka, amit hidegen fogyasztottunk el.

A négy nagy sonkát anyám hetekig pácolta, esténként megforgatta a páclében. amikor úgy ítélte meg, hogy mehet a füstölőbe. A kolbászokat akkor már levette a füstről és még nyáron is volt belőle – igaz jó szárazon – a paradicsomhoz, paprikához. Amiért még nagyon vártam a disznóölést, mint gyerek az a „kóstoló” volt. Ma már nem hiszem, hogy ismerik ezt a szokást, talán vidéken.

Rokonoknak, szomszédoknak anyám egy tányérba összekészített hurkát, friss kolbászt, tepertőt, egy darab húst. Összekötötte egy tiszta kockás konyharuhával és a gyerek dolga volt elvinni. Miért vártam? Hát mi másért, mint a tízesért vagy a húszasért, amit kaptam. Mindenki tudta mi az illem, aki kapott kóstolót, az viszonzásul nekünk is küldött az ő gyerekével.

A téli szünet nagy eseménye volt a szánkózás. Nem volt olyan tél, amikor nem volt hó. Na nem ilyen centis, amitől aztán leáll a forgalom, hanem igazi nagy hó. Ezen senki sem csodálkozott, hiszen tél volt. Nem hirdettek rendkívüli hóhelyzetet, mindenki a saját portája előtt eltakarította a havat.

A szánkó pálya az egyik a Kossuth Lajos utcában a másik a Petőfi Sándor utcában volt. Biztosan máshol is, de mi itt laktunk, itt szánkóztunk. Nem számoltam, de több mint százan jöttünk össze Nekem együléses szánkóm volt, de az unokatestvéreim a Miákits Feri vezetésével gyakran a hat személyesre ültünk fel. A bátrabbak a Petőfi utcánál a Mattából indultak el, ahol még ugrató is volt, aztán le a Dunáig. Autót ritkán láttunk, így aztán zavartalanul élveztük a szánkózást, annyira, hogy nem nézve az időt öreg este találtunk haza. Ilyenkor megkaptuk a magunkét, de másnap csak ott ragadtunk. Az sem zavart, hogy a téli cipőm annyira átázott, hogy még a zokni is fagyos volt. Meggyőződésem, hogy mindez és a nyári Duna okozza a mostani ízületi dolgaimat. Ki törődött akkor azzal? Anyám, akivel napi küzdelmet folytattam, hogy vegyek sapkát, öltözzek melegebben. Felvettem és a sapkát, de amikor kikerültem a látóköréből már nem volt a fejemen, pedig milyen igaza volt.

Majd kifelejtettem a nagyon várt lovas szánkózást. A Papsógor Cvetozár, a Cvetkó bácsi minden télen többször is összeszedte a falu összes gyerekét és a nagy szánkóval mentünk végig a falun. Ezt legjobban a frissen esett hóban lehetett megtenni, mert akkor csúszott a legjobban. Ez volt aztán az igazi élvezet!

Mint minden jónak ennek is vége szakadt, de még egyetlen ünnep a Szilveszter még hátra volt. Erre nem kellett nagyot főzni, este főtt kolbász vagy virsli volt reszelt tormával. Ezt este a délutáni hálaadó mise után fogyasztottuk el, a maradék bejgli és a frissen sütött sós, sajtos rúddal együtt. Vacsora után, amíg nem volt tévé nagyon vártuk a rádió kabarét, később a TV akkor nagyon mulatságos műsorát. Éjfélkor állva meghallgattuk a himnuszt és Boldog újévet kívántunk egymásnak.

Meg kell említenem, hogy karácsony és húsvét előtt az én dolgom volt 20-30 képeslapot megírni a rokonoknak, ismerősöknek. A Postás Miska bácsinál is voltak szép képeslapok emlékeim szerint, de a boltban is árulták.

Szerettem iskolába járni, de ilyenkor valami szomorú volt abban, hogy nagyon hamar vége lett az ünnepeknek.

Ez az én történetem a télről, a következő befejező rész a tavaszról fog szólni.