Kisfalumból a nagyvilágba
Móré Imre visszaemlékezései II. rész
Szegedinácz Anna
Naplódat a svédországi Möllében kezdted írni. Mi volt vele a célod?
Móré Imre: Miután átmentünk a határon, Ausztriában már annyi új dolog vett bennünket körül, sokat utaztunk, minden gyökeresen más volt mint itthon, arra gondoltam megörökítem a mindennapjaim eseményeit, mert lesz majd idő, amikor az emlékek már elhalványulnak és legyen olyan dokumentum, amely segít abban, hogy a megtörtént eseményekre pontosan tudjak visszaemlékezni, úgy ahogy és ahol azok megtörténtek.
Möllében írt naplóm 1956. december 16-án kezdtem el írni. Először az ausztriai történéseket, majd Németországon és Dánián keresztüli utazásunk élményeit rögzíti és megérkezésünket abba az országba, melyet új életteremül választottam. Hogy itt maradok-e vagy egyszer mégis tovább állok, annak függvényévé tettem, hogyan tudok itt beilleszkedni és mennyire találom meg a számításaimat? Azt már láttam, megtapasztaltam, hogy a Nyugat-európai országokban nagy jólét van és ez talán itt is megadja nekem az anyagi biztonságot, egy új hazához való kötődés lehetőségét. Nem elfeledve persze, hogy magyar vagyok és remélve azt, egyszer valamikor talán újra magyar hazám földjére léphetek, viszontlátom az enyéimet: szüleimet, húgomat a családjával, a régi barátokat, jó ismerősöket, ami otthonná teszi az ember életét. Hogy újra láthatom Cecét, majd egyszer újra élvezhetem a magyar ízeket, nevelő anyám főztjét, amit annyira szerettem egykor. Újra megölelhetem azokat, akiket a legjobban becsültem, szerettem.
Akikkel a hosszú úton együtt utaztunk, össze is barátkoztunk. A családosok megtalálták a családos barátaikat és mi fiatalok is a saját baráti társaságunkat.
A hotel, ahol elszállásoltak bennünket tiszta, kényelmes és barátságos volt. A társalgójában jöttünk rendszeresen össze, beszélgetni, társasjátékozni, rádiót, lemezjátszón zenét hallgatni. Nagy üvegfelületén keresztül láttuk a szeles-viharos tengert, ami előttünk volt. Más arcát mutatta reggel, délben és mások voltak a fények a kora esti időben is.
Sokat ültem a tengerparton, mert szép is tudott lenni, csendes. Tiszta időben látni lehetett Dánia szürkén előbukkanó partjait. Aztán percek alatt megváltozott. Tarajos hullámok csapdosták a partot, a víz színe szürke, piszkos lett és riasztó, morajló hangokat adott. Messze a látóhatár szélén a hullámok mintha az eget csapkodták volna. Összeütközésükkor pedig fehéren fröccsentek szerteszét. Nem szerettem ilyenkor a tengert.
A hotelben a napjaink jól teltek. Már kora délelőtt benépesült velünk. Talán a fiataloknak volt legnépesebb a tábora. Itt lehetett beszélgetni sportról, nőkről, mindenkit meghallgattunk. Rengeteg viccet mondtunk, jó történeteket meséltünk egymásnak. És persze vártuk, mikor mehetünk tovább, hogy elindulhassunk saját útjainkon, azon, amelyért idejöttünk, sok ezer kilométerre a magyar hazától.
A városba is ki lehetett menni, szórakozni. Egyszer egy japán vendéglőben mutattuk meg, hogyan mulatnak a magyarok, a tulajdonos nagy rémületére.
Ez volt az első karácsony, melyet a családtól távol töltöttem. Hó nem esett, azért így is szép volt, egyben fájdalmas is. Levelet nem kaptam, nyugtalanított, mi lehet otthon?
A hotel dolgozói a társalgó függönyét elhúzták, ott csomagolták az ajándékokat. Feldíszítették az egész épületet. A konyhába dupla személyzet dolgozott, készültek a szent estére. Este a vacsora 5 fogásból állt.
Az ünneplésen először a svédek szerepeltek az ő szokásaik szerint. Tíz fehér ruhás kislány, kezükben fenyőágakkal, végig énekelték az épületet és valamilyen egyházi ceremóniát is végeztek. Utána jött a mi betlehemes játékunk. Sokan sírtak közöttünk, gondolatban mindenki otthon járt. Egy evangélikus pap köszöntötte ezek után Jézus születését. A beszéd után nagy lett a csend, szinte hallottuk egymás lélegzetét. Aztán felcsendül a Himnusz.
Bizony, szomorú volt ez a karácsony
Utána kezdődött az ajándékozás, mindenki kapott valamit.
Karácsony első napján a svédek próbára tettek bennünket, mennyit tudunk enni? Huszonkét fogásból állt az ünnepi ebéd. A 17. fogásig bírtam, aztán feladtam a versenyt és a vacsorát is ki kellett hagynom.
Másnap már táncolni is lehetett. Aztán elérkezett a szilveszter este, amit a svédek nem ünnepelnek meg külön. Mi azért egy jót mulattunk, búcsúztatva az ó-évet.
*
Január 8-án kaptam meg otthonról az első levelet. Hogy milyen érzés volt, leírni sem lehet. Cecéről jött és én kis falumból, Drága, Szüleimtől.
Lassan teltek a napok, tele várakozással. Mikor megtudták a svédek, hogy focista vagyok, két csapat – a helsinborgi I. osztályú HIF és a landskronai Biosc II. osztályú csapatának vezetői is megkerestek. Megnéztem mindkettőt, de nem adtam konkrét választ.
Január végétől már sok levelet kaptam. Sok levelet írtam, ezért sokan válaszoltak rá. Sokat jelentettek ott a levelek. Az ember olyan sokszor elolvas egy-egy levelet, hogy szinte már kívülről tudja, és már várja a következőt.
Elkezdtem magamtól, egyedül tréningezni. A HIF-től kaptam egy szerelést és egy labdát. Két fiú társam, Borosy Tamás és Kajdi Jancsi a szobatársam is csatlakozott hozzám. Közben a társalgóban egyre kevesebben lettek, ahogyan a többieket lassan leendő úticéljuk felé vitték.
Február 5-én tudtuk meg, hogy Kajdi Jancsival együtt Jarna-ba visznek bennünket. Egy helyre megyünk dolgozni, Söderteljében pedig focizni fogunk. Az üzem tulajdonosa kért ki bennünket, a rólunk szóló újságcikkeknek köszönhetően. Hogy méltóképpen búcsúzzunk el barátainktól vettünk a kapott 200 koronából 50 üveg sört, amitől rettenetesen berúgtunk.
Február 6-án nehéz szívvel mentünk ki a vasútállomásra, több fiú társunk kísért ki bennünket, sok szerencsét kívánva nekünk. Gyorsvonattal utaztunk. Délelőtt 11-től a 600 km-es utat este kilenc órára tettük meg.
Az állomáson az új főnökünk várt, Jarnába, az új szálláshelyünkre kísért. Utána elvitt bennünket vacsorázni, majd megmutatta az új munkahelyünket. Bizony megijedtünk a sok gép láttán. Az égvilágon minden műszaki dolgot előállítottak rajtuk. 31-en dolgoztunk itt.
Pénteken reggel 6 órakor kellemetlen óracsörgésre keltünk. Az üzemben nagyon barátságosan fogadtak, igyekeztek mindenben a segítségünkre lenni.
Egy kedves családnál, Evert Kjöllströmnél laktunk
Havi 100 koronát fizettünk egy kedves, de egyszerű kis szobáért. A Neljikan étterembe jártunk étkezni, ahol kérésünkre nem főztek nekünk édesen. Egy bő menü 3 koronába került. Itt nem csak étkezni, de esténként szórakozni is lehetett. Sok svéd fiatallal és egy magyar fiúval, Halzer Róberttel sikerült megismerkednünk.
Március 15-én pénteken, ezen a szent napon mi nem dolgoztunk, Jancsival bementünk Stockholmba felfedező körútra. Alaposan megnéztük és moziba is elmentünk. Edzésre hétfőn és csütörtökön jártunk rendszeresen, sokat csatangoltunk a környéken, és amikor megjött a hó, síelni jártunk szabadidőnkben.
*
A munka kezdett már jól menni, az átlagkeresetem, az órabérem 5-5,5 korona között volt, de a kezem bizony megsínylette, mert vassal kellett dolgoznom.
Március 25-én Kajdi Jancsi közölte velem, hogy hazamegy Magyarországra. Nem próbáltam lebeszélni. Azon a héten alakult meg a Magyar Egyesület Söderteljében és kezdeményezték a társaink, hogy alakítsunk egy focicsapatot.
Jancsi március 31-én hazaindult Magyarországra. Istenem, milyen nehéz is egy olyan vonatról lemaradni, amely utasait hazaviszi Magyarországra. Én is úgy éreztem magam, mint egy vonatot lekésett utas.
Csak április 22-én kaptam tőle levelet, nem valami lelkendezve írt a hazaérkezéséről. Nekem pedig itt folytatódott az életem.
Nem értettem a svéd nők és férfiak temperamentuma közti különbséget
Mintha nem is egy nemzethez tartoztak volna. Mintha valaki tréfából ajzószert tett volna a nők italába, a férfiakéba pedig álomport kevert. A svéd nők szőkék, kékszeműek, magasak, karcsúak, vonzók szépek, szeretnek táncolni. A svéd férfiak sikktelen otromba mozgása teljesen elüt a nők szép, harmonikus táncától. A svéd lányok szabadszerelemben élnek és számukra ez a természetes. Egy-két tánc után könnyű volt eldönteni, hogy később kit lesz majd érdemes „megtáncoltatni”.
*
Az itteni családos és egyedülálló magyarokkal gyakran találkoztunk. Sosem telt unalmasan a szabadidő, mindig tele voltunk programokkal. A svéd fiatalok is nyitottak voltak a barátkozásra, nem volt unalmas az élet.
Svédország hosszan nyúlik el a tengerparton, a svéd táj jellegzetesen dimbes-dombos, esetleg hegyes vidék. A síkság ritka, fenyves erdők borítanak mindent. Legelői dúsak, gyakran egy-két kopasz sziklatömb is látszik köztük, patak tör elő belőle és sok a tó is. A tájhoz minden kényelmet biztosító modern házak, kanyargós és tiszta utcák tartoznak. Az ország 1600 km hosszú, 400 km széles, 6,7 millió lélek a lakója.
A tél hosszú, mintha soha nem akarna véget érni a hideg, a nyár pedig rövid.
*
Azon az őszön, szeptemberben szerződést kötöttem a III. osztályú – a II. Ligából kiesett – eskilstunai (kiemelt képünkön) csapattal, akik új munkát is ígértek nekem. 240 koronát kaptam egy hétre – ennyit még sohasem vettem fel ennyi időre a munkámért – és a csapat alelnökének a házában kaptam szállást. Dolgozni egy festék- és illatszerboltban kellett, kezdetben.
Abban az időben rengeteget jártunk szórakozni a magyar barátaimmal. Nagyon érdekes volt számomra egy Luca napi ünnepség felvonulás, december 13-án. Az abban az évben megválasztott legszebb lány, Luca végigvonul hintóban a városon, akit az ünneplő tömeg nagy tombolással fogad. A menet élén két különös lovas jön, aztán a szép Luca, haját zöld koszorú övezi. A koszorút égő gyertyák díszítik. A szépség hófehér bundában, pirosra fagyott orcával csücsül a hideg alkotmányon. Csak fiatalsága és az ünneplés heve melegíti. Kedvesen, boldogan integet a népnek, akinek ezt a boldogságot köszönheti. A másik két hintóban az udvarhölgyek kísérik, ők is fehérben, koszorú nélkül. A negyedik hintó egy kisgyermeket szállít, Jézust. Azután jönnek a hét törpét szállító autók, a betlehemi jelenet kicsi állataival. Az állatokat gyermekek jelmezben alakították. A zenekar és színpompás öltözetben az udvari társaság zárta a felvonulást.
A városház előtt Luca és a 6 lány kiszállt a hintóból felsétáltak az emeleti erkélyre és ott énekeltek, majd integettek a hatalmas tömegnek. A megjelent nagy tekintélyű úr hivatalosan köszöntötte fel a szép Lucát és átadta neki az őt megillető arany nyakláncot, a Luca emblémával. Az ünneplést a bálteremben folytatták.
Másnap reggel a házigazdám kis lánya Kajra fehérbe öltözve, énekelve hozta ágyamba a reggelit. Az üzemben pedig – ahol akkor dolgoztam – szépen megterített asztal, süteménnyel, tortákkal és két éneklő Lucával a Metropol olasz zenészeivel várt bennünket.
*
Közelgett a karácsony, december 24-e. Azt terveztem, hogy ezen a napon a szüleimmel telefonon fogok beszélni.
Azon a napon fél 1-kor csengett a telefon és jelezte, hogy kapcsolják Cecét. Először édesapám hangját hallottam, majd anyámét, testvéremét végül a rokonokat. Mindenkivel sikerült pár szót beszélnem. Otthon lehettem 6 percig. Az estét egy svéd ismerősöm családjánál töltöttem el.
*
Valami másra vágytam. Új környezetre. Talán nagyobb labdarúgó sikerekre. 1958. május 8-án Franciaország felé robogott velem a vonat, Németország és Belgium érintésével. Szeretek vonattal utazni, inkább, mint autóval, mert így jobban tudok gyönyörködni a tájban.
