Vikingek és kelták után Izlandon
Tamási József atya útibeszámolója
Az 1980-as években jutottam el Izlandra. Az alábbi útibeszámoló okán most egy kicsit újra átélem ennek az útnak leírhatatlan szépségét. Szépségét, pedig ez közel sem szép volt csupán, hanem fenséges, lélekemelő, de olykor félelmetes, sőt ijesztő is. Mindezen jelzők pedig csakis egy istenélményre utalhatnak. Igen, Izlandon lenni istenélmény! Ezt próbálom megmagyarázni soraimmal.
Izland egy hazánkhoz hasonló méretű szigetország az Atlanti Óceánban. Angliától, Skóciától úgy kétezer kilométerre, Grönlandhoz sokkal közelebb. Legészakibb része éppen a Sarkkörig nyújtózkodik. Csipkés, szabdalt partjának hossza többszöröse a mi hazánk határvonalának. Az egész szigetország nagy százaléka lakatlan. Kisebb és kevésbé kis települések körös-körül csak a tengerparton vannak.
De hát akkor mi van magán a szigeten, amelyekért érdemes odarepülni, aztán buszozni és nem utolsó sorban gyalogolni, gyalogolni és gyalogolni? – tettük fel magunk is a kérdést.
Egy osztrák turista-csoporthoz csatlakoztunk mi ketten, László atya barátommal, csak mi voltunk magyarok. Autónkat a bécsi repülőtéren hagytuk, s úgy emelkedtünk a magasba. Néhány órás út után landolt a gép Reykjavíkban. A főváros neve azt jelenti: „füstös”. A hajnali megérkezés igazán füst-mentes volt. Ami pedig utána következett, az maga a tiszta levegő. Szinte zamata van minden lélegzetnek. Az országot körülvevő hullámzó óceán, a hegyekről lecsúszó gleccserek, a földből kilövellő 40-50 méter magas gejzírek egyre csak tisztítják, kimossák, kicsavarják és újra festik azúr-kék éggel, hófehér felhőkkel csillogó vízcseppekkel a maroknyi kis mesevilágot.
Kedves Olvasó! Állítottál már fel sátrat sötétben, hidegben és álmosan? Mi ugyanis még soha. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, s kb. hajnal kettőkor, amikor buszunk elvitt az első szálláshelyünkre, vezetőnk kijelölte mutatóujjával a sátor helyét. A mi dolgunk volt, hogy megbirkózunk-e a feladattal vagy sem. Barátom legalább volt már gyerekekkel cserkésztáborban, én még sosem. Egykori úttörő- és KISZ-tábori múltam pedig már régen volt. Még jó, hogy vittünk kalapácsot, mert ezt tanácsolták erre az útra. Emlékezetem szerint egy óra alatt állt a sátor, benne két gumimatrac, s persze hálózsákok és egyebek. Megjegyzem, a második táborozási helyünkön, másnap már fél óra alatt végeztünk ezzel a felemelő feladattal.
Szóval jöhetett az első éjszakánk, még Reykjavík kempingjében. A hőmérséklet odakint +5, a sátorban talán 10 fok. De mintha valahol nagyon be akart volna jönni az az 5 fok. Reggel ki is derült a légáramlat oka: a sátor egyik sarkában egy kb. 3 cm átmérőjű lyuk volt. Attól kezdve ezt a lyukat egyik zoknimmal minden este jó szorosan bedugtam. Lám, milyen találékony a magyar!
Két szálláshelyünkön aludtunk csak kettőt-kettőt. A többi napon mindig odébbálltunk, így szinte körbetáboroztuk az országot az egyetlen komoly úton haladva: az óceán és a hegyek, sziklák, salakos mezők között.
Igen, salakos! Hatalmas területeket borít a vulkánokból kitörő, majd kihűlt láva. De azért nem csak salakot láttunk, naponta újabb csoda várt ránk. Ez úgy történt, hogy egyszer csak buszunk lehúzódott a parkolóba, s így szólt idegenvezetőnk: „Itt most nem látunk semmit, de majd meglátjuk! Menjünk csak ezen a keskeny, dimbes-dombos úton nyugodtan.”
Elindultunk, szépen, libasorban a 16 osztrák és 2 magyar. Osztrák testvéreink turistafelszereléssel, bakanccsal, hátizsákkal, mi félcipőben, hosszú nadrágban, úgy legényesen. Magyar legényesen! Fantasztikus csend. Lakott terület messze tőlünk, de itt még a madár se jár. Mi lesz ebből? A távolban néhány magasabb hegy, azon túl még magasabb, hóval fedve! Na, odáig nem kellett mennünk, úgy egyórás séta már közelebb vitt néhány kisebb hegyhez, s egyben valami morgás vette kezdetét. Mintha traktoros szántana valahol, s egyre közelebb, illetve egyre hangosabban. És víz hangja – megjött a csoda! Az egyik domb oldalán megcsillant valami. „Víz!” – kiáltoztuk egymásnak, mint hajóárbocról a matróz, ha meglátja a földet.
Kiáltoznunk kellett, mert ahogy közeledtünk, úgy lett a csörgedező víz csevegése zúgássá, vízesés süketítő morajlásává. És akkor ez csak a fül, a dobhártya élménye. De ezt kíséri a szemé. Nem a mérete a lenyűgöző. Volt szerencsém nagyobbat, hatalmasabbat látni, de ilyen kecseset, különböző távolságból más-más képét mutató, egészen közelről is élvezhető, alig akad a Földön. S mindez növényvilág nélkül, csak úgy, a salakból ömlik elénk.
Nem kerülhetném el, hogy ennek ellenére, amikor másnap azt hallottuk, hogy egy gyönyörű vízesést fogunk megnézni, azt hittük viccel a főnökség. De hiszen azt, már láttunk, annál szebbet nem mutathatnak! És kapaszkodj meg Olvasó! Másnap egy még csodálatosabbat láttunk, aztán egy újabbat és megint egyet. Na ezért mondtam, hogy istenélmény! Ember fantáziája semmi ahhoz, ami Isten kezéből kikerül. Sosem fogom elfelejteni ezeket a vízeséseket, melyek most több ezer kilométerre innen ugyanúgy csobognak, zúdulnak, kiáltanak és csillognak, mint amikor legalább 1-2 órán át legeltethettem rajtuk szememet. Hangjuk pedig, azóta is itt mocorog a fülkagylómban. Hozzáteszem: a negyedik, ötödik alkalommal már az út, a gyaloglás sem tűnt olyan fárasztónak, mert tudtuk, mi vár ránk! Teljes utunk során 8-10 ilyen csodát láttunk!
De láttunk más csodát is. Kiszállás a buszból, s séta egy kordonokkal körülvett terület közelébe. Úgy képzeld el, hogy egy kb. 30 méter átmérőjű, kör alakú terület egészen sima, csillogó burkolattal. A közepén pedig egy kb. 2-3 m átmérőjű lyuk! A kordonon átlépni nem csak tilos, de életveszélyes is. De miért? Kérdésünkre halk zúgás válaszol. Igen, a lyukból. Az egész csapat elhelyezkedik szépen körbe. Már nem beszélünk, mert nem hallhatjuk egymás hangját, a robaj mindenen túltesz.
Mi történik odalent? És egyáltalán, hol odalent? Képzeletben azt látjuk, hogy Lucifer még dob néhány lapát szenet az izzó anyagra, a magmára, az erekből odaérő víz forrásnak indul a katlanban, már lötyög, bugyog minden. Legyen már valami, ezt a várakozást nem lehet sokáig bírni. És kérésünk teljesül. A lyukat teljesen kitöltő forró víz, gőz csap fel ötven méter magasságig, majd visszazúdul, hogy a benne lévő ásványokkal vastagítsa a hatalmas lemezt, a víz pedig visszafolyjon a lyukba. S újra néma csend És a körülállók nézik óráikat, mert úgy hírlik, 8 percenként mindez megismétlődik. Szabadtéri színházi előadás. A rendező pedig, megint csak a Teremtő. S ezt az előadást már Ábrahám korában ugyanígy láthatták az akkor itt élők.
Minden kempingben kulturált és higiénikus körülmények között tudtunk fürdeni, zuhanyozni. Egyik reggel azonban másként alakultak a dolgok. Sátrunktól húsz méterre azt látjuk, hogy a tábor lakói egy földbe vájt, kisebb uszoda nagyságú gödörben pancsikolnak. Uccu, hát bele ebbe a szabadtéri uszodába! Gyönyörű tiszta víz, úgy mellig érő. A hőmérsékletét pedig a fürdőzők szabályozzák. Mindkét végén a gödörnek van egy 8-10 cm átmérőjű, könnyen mozdítható gégecső. Csakhogy, az egyik a közelben a földből kijövő forró gejzírt, a másik kissé távolabbról, a hegyről lecsorgó gleccser vizét hozza ide. Ha túl melegnek éreztük medencénket, pár percre kilöktük a forró vizet hozó csövet, ha pár perc múlva valakinek túl hűvösnek tűnt már a víz, a gleccseres csövet dobta félre. Kell ennél jobb bojler?
Egyik nap utunk megint egy különleges helyre, egy már meghűlt, de teljesen ki nem hűlt tűzhányóhoz vezetett. Egy fél óra alatt körbe lehet sétálni a krátert. Ez is érdekes, de ha ráadásul a kráterben ott csillog a víz, s előbb-utóbb kiderül, hogy fürdésre alkalmas, ki bírja ki, hogy ne ereszkedjen le a lejtős, meglehetősen meredek parton a vízig, aztán… hát nem úgy készültünk, de mégsem lehetett kihagyni, így már benne is voltam a kellemesen meleg, áttetsző, selymes vízben, csak úgy Ádám-kosztümben.
Persze a vízparton láttunk kedves kis falukat, láttuk az Ország-házát, felmentünk a reykjavíki evangélikus templom tornyába, hallottuk a sirályok sipítozását, de ezekhez hasonlót máshol is lát az ember fia, ha járja a világot, ahogy én megtehettem. De ilyet, amit most elmeséltem, aligha találsz máshol a földtekén, mint Izlandon!
Tamási József
c. apát, nyugd. plébános atya
