Rácz Laci igaz történetei

KENYÉR

A kenyér az élet, és én nagyon szeretem mindkettőt. Az, hogy a kenyeret szeretem, már messziről látszik rajtam. Helyesbítenék, mert mostanság csak szeretném. Nem kapni jó kenyeret. Vagy tényleg elfelejtettek jó kenyeret sütni, vagy én vagyok túl igényes.

Arra emlékszem, hogy jó régen, még az átkosban is gyakran volt vitatéma a minősége. Pedig akkor még ehető is volt. Igaz, a kenyér minősége és ára abban a politikai környezetben központi kérdés volt. Hogy a munkás a kemény munkával megkeresett pénzén milyen élelemhez, főleg milyen kenyérhez jut, az a legfelső szinteken sem volt mindegy. Az éhes ember könnyen lesz elégedetlen. Hát ezt meg kell előzni Így ehető kenyeret próbáltak előállítani, olcsón (3,60 Ft). Néha sikerült is.

Arra pontosan emlékszem, hogy gyerekként nagyon szerettem a vajaskiflit. Na nem azt amit anyám kent meg, hanem azt a patkó alakú kiflit, aminek fogása, és illata is nagyon kellemes. Később a dobozos iskolatejhez is lehetett az iskolában kiskiflit kapni, meg is ettem belőle naponta öt, hat darabot. Tudom, hogy a kifli nem kenyér, inkább péksütemény, de a péksütemények állaga is legalább annyit romlott, mint a klasszikus kenyéré. Bővült a kínálat, mert van fehér, meg barna, meg félbarna, meg teljes kiőrlésű, és még sok egyéb megnevezésű, kenyér formájú valami.

Látszik, hogy mennyit változott a világ. Most nincs össznépi felháborodás, nem akarják megdönteni a hatalmat ezek miatt a kenyérutánzatok miatt. Már a vajaskenyér sem a régi. Nem kellene ennyire elégedetlennek lennem, inkább annak kellene örülni, hogy ha nem is teljesen megfelelő, de mindig van belőle bőven. Nem volt ez mindig így, és azok akik nagy ínségek idején fakéregből, szalmatörekből próbáltak sütni valami hasonlót, isteni étekként tekintettek volna az általam lesajnált kenyerekre.

Nagyapám is mesélt néhány esetet, mikor ez a fontos étel – mert ugye ha kenyér van, minden van – tehát a kenyérnek igencsak szűkében voltak. Az első nagy háborúban esett meg a dolog, vagy inkább már utána. A minket háborúba becsalogató nagyhatalmak néhány év vérengzés után már úgy gondolták, hogy már tele van a zsebük, és otthagyták az egészet, csapot papot. Szó szerint magára hagyták a mindaddig derekasan harcoló magyar katonákat, ott felejtették a fronton, ahol az utolsó puskalövés eldördült. Az akkor már főleg fiatalokból álló sereg már megette a lovait, és minden egyebet, ami emészthető volt. A teljes fejetlenségben sikerült felkapaszkodniuk egy-egy hazafelé induló vonatra. Kinek hova, vagonba, vagy csak a tetejére. Mindegy, csak haza.

Olaszországból a hazafelé vezető út az akkor már a Monarchiától elszakadt Horvátországon keresztül vezetett. Nagypapának is sikerült felkapaszkodni egy vonatra, az éhezésbe már alaposan belejött, de megszokni sose próbálta. Már két napja jöttek, egy falat étel nélkül, mikor a vonat egy nagyváros állomására befutott. Az állomásokon lassan hajtottak át. Papa, aki akkor volt tizenkilenc éves, meglátott egy nagydarab asszonyt, aki a hóna alatt két hatalmas kenyeret cipelt. Egy gondolat, és nem is kellett más. Papa leugrott a vonatról, az asszonyt hátulról fellökte, a két kenyeret felkapta, és bedobta a vagonba. Mire vissza tudott ugrani a mozgó vonatra, neki már alig jutott a kenyér sarkából valami. Az a sarok viszont maga volt a mennyei manna. Miután már volt a gyomrába valami, előkerült a lelkifurdalás is. Egész éltében vissza, vissza tért a gondolat, hogy vajon a nagydarab asszonnyal mi lett.

Tehát az ember sok mindent megtesz egy falat kenyérért. Főleg ha nincs. Én már megettem a kenyerem javát, de még soha nem voltam abban a helyzetben, hogy ne legyen kenyerem. Olyan már többször is előfordult, hogy pénzem nem volt, de az nem katasztrófa, mert a pénz egyébként sem ehető. Ezek után mit jövök én a kenyér állagával, meg minőségével, meg ízével? Lehet, hogy csak az a baj, hogy még nem kellett nélkülöznöm soha. Nem is központi kérdés az életemben. Csak jólesik morogni néha, ugyanis nem csak kenyérrel él az ember.


MINDIG UGYANAZ

„Helló! Mi a fenét csináltok? És kitől kértetek engedélyt?” – A szántóföldünk kellős közepén – jellegzetes kaszáló mozdulatokkal – három figura vizsgálódik. Elég messze vannak, és közelebb menve kiderült, hogy a fülükön fejhallgató van. Mire odaérek, észrevesznek.

A fémkeresősök egy papírt lobogtatnak, és telefonálnak egyet. Azt mondják van engedélyük a múzeumtól. Mit bánom én! De tőlem nincs! Mindegy, végül is sok vizet nem zavarnak. Azért nem lehet náluk minden rendben, ugyanis még egy kicsit keresgélnek, és elhúzzák a csíkot. Mielőtt elindulnak, megmutatják mit találtak. Mármint azt, amit akarnak. Mert, nem kutathatom át őket, amit látok az is elég érdekes. Egy szerintem pénzérmét, amiről kiderül, hogy egy római kori tantusz, amit kenyérre lehetett beváltani, valamint egy tűzgyújtó eszközt, és még egyéb érdekes fémdarabokat. Aztán elmennek.

Nekem meg eszembe jut, hogy amikor ideköltöztünk, a múzeum akkor szállított el egy sírkövet az akkor frissen licitált földünkről. Tehát ide temetkeztek. Aztán ahogy ezen elmélkedek, eszembe jut még valami. Mikor a Tehagot elkezdték építeni, ami a szántónktól kb. ötven-száz méterre van, mikor elkezdték a földmunkákat, apuval kimentünk a helyszínre. Én olyan öt éves lehettem. Amit így gyerekszemmel is azonnal észrevettem, hogy volt egy majdnem épségben megmaradt mozaik, melyből kiderült, hogy itt valamikor egy lakóház, vagy valami ilyesmi lehetett. Apu csak úgy puszta kézzel kapirgálta a földet, és talált egy brosstűt és egy nyílhegyet. Jó sokáig megvolt. Talán meg van most is.

Miközben a szántáson ballagok vissza a házhoz, a földet bámulva elmélkedek. Először azon, hogy jó lenne találni valami igazán érdekeset. Majd arra fordulnak a gondolataim, hogy vajon kik éltek itt, és ők vajon miről gondolkodtak. És hányan lehettek az évszázadok alatt, akik szintén magukénak tudták ezt a területet, amit jelenleg én birtokolok. Eszükbe sem jutott, hogy ez a jövőben máshogy is lehet. Mint ahogy ez eddig nekem sem jutott eszembe. Ha körbenéztek, nagyjából ugyan azt látták, amit most én, és ugyan úgy otthonuknak tekintették a vidéket. Ettől ugyanolyan elégedettséget éreztek, mint amilyet én szoktam, mikor körbe nézek a tercián. Ugyanúgy futkároztak körülöttük a gyerekek, mint ahogy most körülöttem az unokák. Szidták az állandóan ugató kutyákat, csodálták az őket körülvevő csodát, a világot. Tehát semmi nem változik. A dolgok folyton ismétlődnek.

Mire kiérek a föld szélére, konstatálom magamban, hogy a világon minden változik, és minden mégis mindig ugyanolyan. Hogy ez paradoxon? Úgy tűnik, de hiszen az egész élet az. Megszületünk, fejlődünk, felszedünk egy csomó tudást, tapasztalatot, és mindezt feleslegesen, mert az egész egy pillanat alatt pocsékba megy. Még szerencse, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és van az a hatalom, ami ezt az ellentmondást nem engedi meg.

„Papa! Figyelj, mekkora csíkot tudok húzni!” – kiabál nagyobbik kisunokám, ki azalatt az idő alatt, amíg én elvoltam a fémkeresősökkel és a gondolataimmal, bringázott. Neki még egyáltalán nincsenek kétségei arról, hogy a világ örök, és mindig ugyanolyan. Lehet, hogy veszek egy fémkeresőt!


FOGD A FARKÁT! DE HOL LEHET?

Tél volt, tavasz vagy esetleg ősz, nem emlékszem. Mindenesetre, akármikor is volt, de bolond egy nap lett belőle.

– Te Laci! Mi a terved holnap reggel?
– Eddig nem gondolkodtam rajta. Miért kérdezed?
– Tudod, csináltam egy bútort egy ismerősnek, és adott egy hízót.
– Egészben?
– Ja, úgy élve.
– És?
– Hát le kellene szúrni.
– Nekem? Én nem vállalom!
– Dehogy neked! Csak fogni kellene.
– Oké, lefogni az más, de ketten kevesen leszünk.
– Szólok még egy két kollégának.
– Legalább kettőnek!

Másnap reggel, nem túl korán összejött a brigád. Majd a helyi kocsma meglátogatása után, ahol bátorságot gyűjtöttünk, elindultunk végzetünk felé. Az állat egy jókora tanyán nevelkedett. Mikor odaértünk, a tulaj közölte, hogy nagy szerencsénk van. Sikerült néhány malackát tegnap este összeterelnie, és bezárta őket egy karámba. Így nem kell az erdőben vadászni rájuk, és azt választjuk, amelyiket csak akarjuk.

Most már kezdtem rosszat sejteni. Az erdőből kellett beterelni!? Csak nem vaddisznók? És a tulaj arckifejezése sem volt valami biztató, amíg beszélt, végig vigyorgott. Ő már tudott valamit. Na lássuk! A karám mellé lépve sejtésem beigazolódott. Ha nem is vaddisznó, de szabadon nevelt mangalica. Ez talán még rosszabb!

A többiek még semmit sem sejtenek, olyan lakótelepi mezőgazdászok. Némelyikük előző életében már látott disznót, és olyan is volt köztük, aki vett már részt disznóölésen. Mondjuk Békéscsabán, a kolbászfesztiválon. Tehát kolbászban jó. Csak az odavezető úton gyakorlatlan.

A kolléga, aki rávett erre a szabadnapos elfoglaltságra, csillogó szemmel nézte a hosszú szőrű, nem túl zsíros, fitnesz disznókat. Majd rámutatott egyre. Pont nem figyeltem, így nem tudtam melyik is a hullajelölt. Ahogy rövidesen kiderült, mindegy is volt, hogy melyikre mutatott.

– Hát akkor gyerünk !
– Állj! És a taktika? Csak úgy fejjel a falnak?
– Akkor beszéljük meg. Te fogod az elejét, Te hátulról közelíted meg, mi meg kirántjuk a lábait. Jobbra döntjük.
– Na most mehetünk!

A disznó, vagy inkább a disznók hallgatózhattak, mert ahogy beléptünk a felségterületükre, rögtön áthúzták a számításunkat. Vicsorogva megmutatták, hogy nekik nem tetszik a megbeszélt taktika. A kivillanó, fenyegető agyaraktól megrettenve, mindenki sietve elhagyta az akolt. Csak Sanyinak nem sikerült elég gyorsan futnia. Ő egy kinyitott ólajtó mögött talált menedéket, ami nem volt túl jó választás, mert a mangalicák közül azok, amelyek nem lettek kiherélve, lelkesen döngették az ajtót. Sanyi olyant tett, amit körülbelül harminc éve nem: átugrott a karám falán. Már megérte, Sanyinak hosszú idő után először bővült a mozgáskultúrája.

Igen ám, de most ki fog bemenni a hízóért? Senki, más taktika! A szomszéd ólból egy hurkot beleteszünk valamelyik hízó pofájába. Úgyis folyton tátogva támadnak, ha meglátják bármelyikünket. Ez jól hangzik! A szomszéd ól viszont nem üres. Tele van ezen ádáz fajtának a kicsinyeivel. Már nem szopósak, tehát nem ezért másznak fel a nadrágunkra. Lehet, hogy éhesek, és keresnek valami ehetőt. Nem győzzük őket lerázni a lábunkról. Így a falon átvetett hurokkal egyáltalán nem tudunk foglalkozni, és a disznók sem hülyék, tojnak a hurokra.

Na most mi legyen? Kolléga már kezdte bánni a bartel üzletet, ha elfogadta volna a pénzt munkájáért, már vehetett volna egy csomó jobbnál jobb kolbászt a Tescoban. Már mindegy! Most itt vagyunk, egyelőre mint közröhej tárgya. Hopp, Heuréka! Észreveszünk egy disznószállító ketrecet.

Ez a megoldás! A ketrecet az ajtó elé tesszük, amit kinyitunk, meghajtjuk az állatokat, majd amelyik beugrik a szállítóba, az lesz az áldozat. Ez történt.
Csakhogy a ketrecbe nem egy, hanem mindjárt három önkéntes ugrott be. Az első megkapja a hurkot, hogy most már semmilyen ösztökélés ellenére se tudja meggondolni magát. A többieket pedig kitessékeljük szorult helyzetükből. Megvan! Fogtunk egy disznót!

Az akció már olyan másfél órája tart. Már sülnie kellene a pecsenyének. Viszont az ebédnek való még derekasan ellenáll. Na most megvagy! Körbefogjuk, és utolsó, a nagy küzdelemben még megmaradt erőnkkel leterítjük. Így egymáson erősen lihegve jön el a végzetes pillanat. És lesújt… azaz csak lesújtana. Hol a kés?! A nagy küzdelemben elhagytuk. Még jó, hogy csak lefogni hívtak! Otthon időben meg tudtam ebédelni. Igaz nem finom frissensült húst, de az úgyis csak vacsorára készült el, ha elkészült.


MINT A FEKETE SZÉN

Ma láttam valakit, akiről eszembe jutott egy történet. Régen volt. A 61-es úton haladtam egy kölcsönautóval. Az idő szép, ragyog a nap, az út az egyik kedvencem. Hamarosan letérünk róla, valahová a tolnai dombok közé. Oda, ahonnan már eljárnak az emberek a kelet-Mecsek szénbányáiba dolgozni. A kicsi falunak még neve sem ismerős. Az út is elég rossz, de nagyon szép a környék. A lankákon erdők, és művelt táblák váltogatják egymást, még nézni is jó. Kész csoda, hogy még nem jártam erre, valahogy még nem esett útba.

A kocsiban nem egyedül vagyok, egy haveromat viszem, aki erről a környékről származik. Az utunk célja nem akármi, ­leendő feleségét hozzuk el. Csak remélem, hogy nem szöktetjük! A lányról még soha nem hallottam, annak ellenére sem, hogy a haverral sokat lógunk együtt. A faluba beérve egy csoda. Ez a világ, fiatalságunk világa, még az az idő, mikor még ezek a települések is tele vannak élettel. Még úgy gondolta mindenki, hogy itt is lehet jövő. Mára már ez régen elmúlt. A házak takarosak, az udvarok rendezettek, a kertek műveltek, és mindenhol látni állatokat. Az emberek barna bőrűek, de mindenkin látszik, hogy van hol dolgoznia. Fizetésüket a háztájiban serénykedve egészítik ki. A bányában kemény a munka, viszont jól fizetik. A falu déli fekvésű domboldalon terül el, az egyik erősen kaptatós úton nyüstöljük a járgányt, aztán egy jó karban lévő Kádár-kocka előtt megállunk.

A gazda már várhatott, mert azonnal kijön. Középkorú, nem túl magas, szikár ember áll a kapuban. A havert köszönti először, aztán nekem is kezet nyújt. Tenyere kemény munkáról ad hírt, erős, határozott szorítására igazán nem készültem fel. Keményebb, mint amilyennek látszik. Kezemet megszabadítva, a rasszjegyektől bővelkedő arcára nézek. Örül. Talán nem szöktetünk. Az apa után megjelenik a család, nincsenek túl sokan. Mosolygós szemű anya után kilép a házból a lány. Nem csodálom, hogy még nem beszélt róla, és még el sem hozta bemutatni, láttára azonnal irigykedni kezdek. Hát tényleg megérte a kiruccanás. Fiatal, talán még húsz sincs, fekete szeme ragyog az örömtől.

Haver mindjárt kap két cuppanóst, és én is kettőt, de kisebb lendülettel. Igaz ezzel is teljesen meg vagyok elégedve, hiszen először látom. És van még valaki, a lány bátyja. Az apjára hasonlít. Mindenki bemutatkozik, de csak egy névre emlékszem, a lányéra. Mi tagadás egészen elvarázsolt. Ha nem lenne már erősen foglalt, megpályáznám.

Beinvitálnak a házba. Már a kertben is látszott, hogy szorgalmas, dolgos emberek a tulajdonosok, de a házba lépve ritkán látott rend fogad bennünket. És még valami: ebéd. A tyúkpörkölt, és a húsleves illata betölti a konyhát, ahol meg van terítve. Mindig tudtam, hogy ezen nemzetiségnek különös érzéke van bizonyos szakmákhoz, valamint a zenéhez, és a tánchoz. Most kiderült az is, hogy a főzés is a vérükben van. Finom, és sok, amit elénk raknak. Nem is bírunk vele.

Miután dugig esszük magunkat, beszélgetünk. Egyszerű, de tisztán látó emberek, sok tapasztalatból gyűjtött bölcsességet hallok. Aztán eljön az idő, indulunk. Már előtte, ebédnél feltűnt, hogy a lány tekintete sokszor keresi az enyémet. Zavarban is vagyok, mert nem tudok úgy reagálni, ahogy szeretnék. Inkább oda sem nézek. A búcsú rövid, de heves. Az anya hangosan sír, gazda szeme is homályos lesz, csak a testvér marad nyugodt. Beülünk az autóba, most már hárman, és néhány csomag. A lány holmija.

Nem sok, mert pár nap múlva, teherautóval felhozzák a többit, hogy a hét múlva rendezett esküvőre, már minden a helyén legyen, az albérletben, ahová az ifjú pár beköltözik. Hazafelé az úton, mind ketten hátra ülnek. Nem igen hallom, hogy mit tesznek hátul, de azt látom, hogy a lány szeme folyton a tükörben van, nem akarok odanézni, de mint egy erős mágnes a vasat, a tekintete mindig odavonzza az enyémet. Szégyenlem is magam. Ez így nem helyes. Nem ezért jöttem, de mi tagadás, tetszik is a dolog.

Hazaérve igyekszem messzire elkerülni a lányt. Kipakolunk, és hamar távozok. Az esküvőre meghívtak, el is mentem. Nem voltunk sokan, talán úgy húszan. Reméltem már nem érdeklődik ennyire irántam. Nem lett igazam, a nézése nem lett visszafogottabb. Sőt! Pont ma? Most mennek az anyakönyvvezető elé.

Hosszú az este, és még hosszabb az éjszaka. Nagy a kísértés. Annál is inkább, mert sok a pia, és fogy is rendesen. Sorba kihullik mindenki. A menyasszony csak visszafogottan fogyaszt, én sem vedelek, csak annyit, hogy már meglenne a bátorságom a hülyeséghez. Szerencsémre akivel lementem az esküvőre, még észnél volt, és időben megkérdezte: „Hülye vagy?”

Többet nem mentem le hozzájuk, pár évig nem is igen találkoztunk. Kis idő múlva hallottam, hogy elváltak. Mit ad isten, a lány a szomszédomba költözött, de már nős voltam, és gyerekek apja. Neki is volt már egy gyereke. A nézése viszont semmit sem változott. Többször megkísértett, tett néhány megjegyzést. Úgy tettem mintha nem is hallanám. Aztán az idő megint elvezényelte a közelemből. És egyszer egy boltban összetalálkoztunk, csak ketten. Ez már néhány évtizeddel azután történt, hogy először megláttam azon a napsütéses délelőttön. Megfogta a kezem, és elmondta, amit mindig is tudtam.

Na őt láttam ma. Az idő megviselte, ahogy engem is. Szótlanul mentünk el egymás mellett. Alig ismertem meg, de a szemei, azok a fekete szemek, ugyanúgy néztek.