Egy lokálpatrióta emlékei XV.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Március körül (2016) kezdtem az anyagot összegyűjteni. Felkerestem Magyar Jánost – és feleségét, Lujzikát –, hogy mondja el azokat az eseményeket, amelyek döntők voltak a templom építése során. Érdekeltek a „hátsó” információk, amiket az írások nem mindig adnak vissza.
Magyar János volt számomra az a személy, aki a Dominus Vobiscum Alapítvány tagja volt. Az a jogi személyiség, aki minden hivatalos ügyet végezhetett. Elnöke dr. Nagypataki Gyula, elindítója és felelőse a templomépítésnek, aki a DKV vegyészmérnöke volt 1967-től.
Dr. Nagypataki az első szabad választásokon lett az önkormányzat képviselő-testületének tagja. A helyi MDF alapító tagja és annak elnöke volt 2006-ig. Vele sajnos már nem beszélgethettem az építkezésről, mert 2012-ben elhunyt. Viszont fel tudtam használni 1997-ben készített írását: „Templomépítés fátyol nélkül” címmel. Felkutattam a tervező, Makovecz Imre írását is, ami a százhalombattai templom építése során keletkezett. Kevés összekötőszöveggel, drámai, szinte sokkoló megállapításainak idézésével próbáltam az olvasó számára érzékelhetővé tenni a drámát, ami benne a mi építkezésünk kapcsán támadt. Írásaiból kiderült, hogy a százhalombattai templom építése nem volt számára örömmunka.
Rengeteg időpontot, nevet, eseményt, összegszerű forintosítást gyűjtöttem össze írásomban. 30 db, többnyire színes fotó is volt a kis kiadványban. Be kell, hogy valljam, legjobban a bevezető írása okozta az írás igazi örömét. Így szólt: „A város eszmetörténete a kezdetektől”. Mire elkészítettem, leírtam, valami nagyszerű felismerés kerített hatalmába. Azóta is gondolkodom rajta erősen. Emlékezve a jelenetre, amikor Mátyás atyának az első kéziratot átadtam, ez a fejezetcím kissé másképpen hangzott: „A város szellemtörténete a kezdeteitől”. Elmosolyodott és ízlelgette a kifejezést, de közben a szemöldökét is felvonta.
– Szellemekről akarsz írni?
– Nem igazán – válaszoltam. Majd keresek jobb kifejezést.
Így lett a jobb kifejezés „eszmetörténet”.
Azóta már tudom, mi lett volna még jobb cím: „A város üdvtörténete”. A bevezetés ugyanis, az üdvtörténet. Egy egyre épülő, közelítő, a beteljesülés felé vezető út ezred éveken át. Az ókor előkészítő emberének munkája, áldozata. Igen lassú alapozás, az erre ráhelyezkedő és tért foglaló középkori virágzó kereszténység térnyerése, a magyarság által. A majdnem megsemmisülés a félhold árnyékában. Szenvedés, a magyarság eltűnése. Az orthodox kereszténység visszatérése a legelőször betelepülő szerbek által. A magyarság visszaszivárgása és 224 év elteltével a török kiűzését követően – Budától 27 km-re –, Római Egyetemes (Katolikus) templom épül Százhalombattán.
A „bölcsesség házat épít magának” – mondja a példabeszéd. Megépül a Szent László templom 1910-ben, majd 1987-ben Boldogasszony Anyáról elnevezett kápolna és 1996-ban a Szent István templom. A hagyományos paraszti világ a tiszta szobában kis házi oltárt állított, legtöbbször Szent István, Szent László és Boldogasszony Anyánk képét attribútumként helyezték ott el. Százhalombattán ez ismétlődik meg templomaink létével. E templomokat a legmagasabb szintű bölcsesség kezdeményezte, majd ezt megértve minden feladat időben megtalálta a maga cselekvő emberét.
Az üdvtörténet nem százhalombattai jelenség. Minden helység, minden ország, jó esetben vágigjárja ezt az utat. Sőt az egyes ember is, csak legyen aki ezt figyelmesen végiggondolja. Pontos történelmi, helytörténeti ismeretek kellenek ehhez a munkához és az egyes meghatározó emberek cselekedeteinek mozgató rugóit is meg kell találni. A szemlélet fókuszában az emberek, azok csoportjai, tömeges „üdvözülési” lehetőségei kell, hogy vizsgálat tárgya legyen.
Úgy érzem, egy ilyen munkának vázlatát és munkamódszerét mintha megtaláltam volna. Rajta, munkára fel!
Kedves olvasó! Miközben e sorokat írom, elérkezett november 16-án 18 órakor a bolgár-magyar futball mérkőzés kezdete. Hogy hol és mikor játsszák ezt a meccset, csak az utolsó előtti napon derült ki, de az biztos, hogy nézők nélkül játsszák és ebben mi magyarok vétkesek nem voltunk. Múltak a percek, már második félidő van, de az eredmény 2:1 Bulgária javára. Fontos lenne legalább a döntetlen.
Ennyi kellene az Európai Bajnokságra való kijutáshoz. Lejár a 90 perc, 7 perc hosszabbítás. Eltelik a 6 perc, helyzetek vannak, de gól nincs. A pályán a játékosok szenvednek és nem értik ők sem, hogy fáradozásukat nem koronázza egy árva gól. Mi nézők is csak várunk valamit, de nem jön. Már azt hiszem mindenki elkönyvelte magában a vereséget és annak következményeit. Egyszer csak – annak az utolsó percnek felénél – valami áttekinthetetlen káosz keletkezett a bolgárok kapuja előtt. Váratlanul egy labda a hálóba kerül, de honnan, kitől? Az egyik bolgár játékos lábáról, mint kiderült, öngól.
Mindent újra néznek, nem les, a gól valóban gól, öngól és vége a játéknak. Óriási a meglepetés, óriási az öröm. Mindenki örül. A bolgárok, hogy nem kaptak ki, mi magyarok pedig kijutunk az EB-re.
A mérkőzés után hosszú interjú a szövetségi kapitánnyal, Marco Rossival, aki spontán, őszintén, többek között felmutatva az ég felé azt mondja: „Onnan fentről tett igazságot a futball Istene és segített a magyarok Aranycsapa”. Kimondja a nagy Igazságot!
A magyarok szenvedések árán jutnak győzelemre, de váratlanul hozzájutnak! Jelek, hétköznapi jelek, mely a mai ember nyelvén példázza az üdvösséghez vezető utat! Erről próbáltam írni és íme itt egy példa.
A készülő kiadványnál Győri Balázs újra kinyomtatta a szöveget, de a felkért nyomda az idő rövidsége miatt már nem vállalta az elkészítését. Mikulásik Gábor segített a helyzetet megoldani. Egy ismerős nyomdász segítségével még éppen időben elkészült a tájékoztató. Jó szívvel ajánlom ezt a kis írást mindenkinek, még hozzáférhető a plébánián.
Még egy feladatot kaptam Matyi atyától, azt, hogy köszöntsem az ünnepségen résztvevőket. Itt van előttem a másfél oldalas köszöntő. Talán nem érdektelen idézni belőle a megjelenteket: Spányi Antal főtisztelendő püspökatya, Bóna Zoltán országgyűlési képviselő úr, Vezér Mihály polgármester úr, Marie Antoinett Sedin nagykövetasszony Palesztinából, Petrás Mária művésznő – a keresztút alkotója –, aki egy kis énekes műsorral is készült. Jelen volt az Önkormányzat képviselő-testülete. Ezzel az általam elmondott köszöntővel most is elégedett vagyok. Tömör, mégis minden lényeges történésről meg tudtam emlékezni.
Volt a köszöntőmmel kapcsolatban egy érdekes megnyilvánulás. Az egyik önkormányzati képviselő azt kérdezte tőlem:
– Ezt a köszöntőt Mátyás atya írta?
– Nem. Még azt se kérdezte meg tőlem, hogy miről fogok beszélni. – válaszoltam.
Jó hangulatban, állófogadással zárult a megemlékezés. Jó, hogy megtartottuk a 20 éves évfordulót, mert az aktuálisabb 25-ik nem is lett volna megtartható a járvány miatt.
Egy-egy év adventi időszakára nem térnék ki, de azt biztosan állíthatom, hogy a Szent István templom csodálatos színterét adta az adventi időszaknak. Évről-évre Strauszné Könözsi Veronika volt a szervezője, motorja. Két advent sem volt egyforma, Mindig voltak vendég meghívottak és a 2004-ben Veronika alapított Szent István kórus alkotta a gerincét az ünnepi műsornak. Ő adott nevet is ezeknek a nívós programoknak: „Adventi találkozások”.
Egy ilyen adventi találkozáson szerepelt saját három felnőtt rackajuhom. Szabályosan felléptek a játék során. Ugyanakkor történt, hogy a Kis Jézust élő kisbabával játszották el a szülei.
Aztán jött a járvány és sajnálatos módon elköltözött városunkból a Strausz házaspár.
Még 2017-et írtunk. Igen össze kellett szedni magunkat, mert országosan is meghirdetett Szent László év volt, a király trónra lépésének 940-ik, szentté avatásának 825-ik évfordulóját ünnepeltük. Strauszné Könözsi Veronika a maga precizitásával időben mindent megszervezett. Volt részletes programfüzet, bőséges műsorral. Tisztelegtünk szent királyunk, a templom patrónusa emlékének, júniusban, szeptemberben és októberben is.
2017. június 23-24-én a Barátság Kulturális Központ szervezett programokat az óvárosi Szent László téren. Június 27-én, szentté avatásának évfordulóján megkoszorúztuk a szobrát, majd az általam elmondott ünnepi beszéd után Harangozó Imre tanár, néprajzkutató előadást tartott Szent Lászlóról a templomban.
Június 28-án az Óvárosi Zenálkó Etel Közösségi Házban Würth Pál – másod unokatestvérem – közkinccsé tette előadásával azt a hatalmas ismeretanyagot, amit fiatal éveitől fotózott, filmezett: „Ilyennek láttam Százhalombattát” címmel. Kéretlenül megfigyelője, vigyázója a város külterületein élő védett növényeknek.
Talán nem is tudnánk róla, ha nem hívta volna fel rá a figyelmünket. Jó érzékkel dokumentálta felvételeivel az 1970-80-as évek Százhalombattájának állapotát, nem rejtve véka alá saját véleményét sem. Csak ámultunk, mi mindent dokumentált folyamatosan, de nem mindig az előnyére változó városunknak.
Örültem, hogy bemutatta féltve őrzött munkáit, bár nagy fogadalmat tett, többé nem tart róla előadást. Említést is azért teszek róla, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a rejtett értékekre.
Június 30-án dr. Darvas Kozma atya, a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia főesperese tartott előadást Szent Lászlóról. Előadás előtt Illéssy Mátyás atya a hallgatóság előtt beszélgetett vele az erdélyi egyházi életről és a nagy kérdésről, miként lehet megmaradni magyarnak és kereszténynek ott, a mai viszonyok között?
A templomépítés története is a beszélgetés tárgya volt, mert tudni kell, Makovecz Imre tervezte az ő templomukat is. Az ő templomuk építése egy egészen más utat járt be, mint a miénk. Emlékszem, alig tudta leplezni meghatottságát, amikor az építkezés nehézségeiről beszélt. Folyamatosan pénz szűkében voltak és el-el akadt az építkezés, aztán szinte csodával határos módon az események úgy alakultak, hogy folytatódhatott a munka.
Kozma atya már többször járt nálunk és előadásaiban mindig emlékezetes gondolatai voltak. Tőle hallottunk először XIII. Leó pápa látomásáról, amely nyomán megszületett a Szent Mihály Arkangyalhoz szóló ima. Még a trianoni döntés egyházi vonatkozásairól is tudott újat mondani. Sőt az 1848-as Szabadságharc bukásához vezető pénzügyi, gazdasági háttéreseményeiről is beszélt.
Július 1-jén, szombaton 10-15 óráig a KÉSZ szervezésében jurta állítás, haditorna és a korabeli életforma bemutatása – kardvívás a gyerekek részére – történt, mindez a Szent László téren, az Árpád Nemzetség Hagyományőrző és Kézműves Egyesület tagjainak segítségével. Baracskán találtam a csoportra, a szervezőjük egy fiatal házaspár volt, akik pár éve az Egyesült Államokból települtek haza. Óriási tenni akarás munkálkodott bennük. Feladatuknak tekintették a magyar gyermekek hazafias nevelését.
Ezen a napon délután a 1026-os Szent László cserkészcsapat tábort vert a Duna-parton. Mások, ugyancsak a cserkészek közreműködésével szárazon és vízen túrázhattak.
Az eseményekkel párhuzamosan dr. Pozsgai Imre és Takács Péter gyűjteményéből képzőművészeti kiállítás – Pajtatárlat – nyílt a Szent László u. 45 szám alatt.
Július 21-én Dr. Prokopp Mária művészettörténész, egyetemi tanár tartott előadást a Szent László ábrázolásokról és arcrekonstrukciókról az óvárosi templomban.
Július 28-án – a közreműködésemmel – Szent László év borkóstolóját tartottuk meg, szerémségi borokból. Az ötletet Domonkos László könyve adta, amelynek címe: „Elsüllyedt földön”, alcíme: „Szerémi szerelem”. Nem sokat hallhattunk erről a vidékről, amely terület ma Szerbiában van. Az 1400-as évek végéig nagy számban magyarok lakta gazdag, csodás vidék volt. Az 1500-as évektől már a legelsők között szűnt meg magyar vidéknek lenni. Erről szól ez a könyv, mely kiváló bortermelő terület volt. Itt voltak szőlői a délalföldi gazdag polgároknak, kezdetben királyainknak is. Magyarország legjobb bort adó helye volt. A török dúlásokat követően lépett helyébe Tokaj. Mátyás király visegrádi várában ünnepekkor a szökőkutakból szerémi bor csobogott.
Ezért jött az ötlet, hogy az irodalom, a történelem és a bor legyen a vendégünk, egy világhírű magyar borász a boraival és egy író, történész, akik egymást váltva elmélyítik az alig ismert hiányos szerémségi ismereteinket.
A meghívott borász Mauer Oszkár volt, aki az ünnepség előtti napokban közölte velem a sajnálatos hírt, nem tud jelen lenni a borkóstolón, de elküldi egyik felkészült munkatársát a borait bemutatni.
Szépen berendeztük – virággal, poharakkal az asztalon – a Zenálkó Etel Közösségi Ház nagytermét. A színpad előtt az előadók foglaltak helyet, az asztalok mellett pedig a közönség.
Lantos Marika, Kanicsárné Tóth Ágnes és Molnár Attila voltak a segítőim. A borkóstoláshoz kísérő étel: sajt almával, kenyérrel volt. A vendégek kb. 50-en lehettek.
A két órás programon egy-egy tétel a borokról szólt, Domokos László részéről pedig egy-egy történet hangzott el. Váltogatta egymást a bor és a bölcselet. Képet kaptunk arról, milyen lehetett a szerémségi bor 500-600 esztendeje Tarcal hegyén, amit ma Fruskagórának hívnak.
Milyen borokat ittunk? Bakatort, mely ősi szőlőfajtából készült és már alig ismerik. Közönségesen nem férhet hozzá az ember. Fehér bort ad, aranysárga és jó esetben diós ízű. Aztán jött a Szerémi zöld, kirobbanó illattal és gyönyörű ásványossággal. Megízlelhettük az ős Kövidinkát és az akkor újnak számító házasítást, a Szerémi Szerelem névre keresztelt bort. Ez a Sárga muskotály, Olaszrizling és Rajnai rizling fajtájú küvé.
A fehérek után jött a Kadarka, olyan klónokból való, amit az 1800-as évek végén és 1900-as évek elején ültettek. Mesélt a borász dűlőnevekről: Krisztus dűlő, Kárász dűlő. A Karlóca melletti dűlőn termett a Kadarka, amivel 2011-ben „A világ legjobb Kadarkája” címet hozta el Mauer Oszkár.
Mindezen élményekért 1500 Ft volt a részvételi díj. Elmondhatom, nem csak a részvétel, a program megszervezése, az elégedett közönség, a hálás észrevételek örök emlék marad számomra. Felidézni az emlékét is nagyszerű élmény.
Még ebben az esztendőben, október 21-én a Musica Divina Egyesület Szvorák Katalinnal és a Musica Historica Együttes adott ünnepi koncertet a Szent István templomban.
2017 karácsonya után régi vágyam teljesült. Annamária és diplomata férje meghívtak Portugáliába, Lisszabonba, ahol kiküldetésben voltak a családjukkal. Portugáliába nem szerveztek szakmai utakat, különösebb hírek sem érkeztek onnan, viszont az 1917-es fatimai Szűzanya jelenések a három pásztorgyermekkel ismertek voltak előttem. Igyekeztem összegyűjteni és elolvasni a témából mindent, amit elértem.
A feleségem, Marika már korábban két alkalommal vendégeskedett ott és segített a lányomnak az idegen földön beilleszkedni. Nagy várakozással tekintettem a közös utazásra. 2017. december 28-án ültünk repülőre és négy órai utazás után érkeztünk meg. A magyarországi télből egy kellemesebb, melegebb, mérsékelt éghajlatú Portugáliába.
Az utakat zöldellő pálmafák szegélyezték, 15-17 C volt a hőmérséklet. A középületek – mint nálunk – karácsonyi díszben pompáztak. Európa legnyugatibb fővárosa – az Atlanti-óceán partján 500 000 lakosú. Az ország nagysága és lakóinak száma hazánkkal csaknem azonos. Spanyol szomszédja északon és a keleti oldalán határolja, nyugaton és délen az Atlanti-óceán.
Megérkezve a lányomék otthonába, az örömteli találkozáskor meg kellett állapítanunk, hogy az unokáink megint nőttek pár centit a nálunk töltött nyaralás óta.
Másnap, december 29-én kicsit szemerkélő esőben elindultunk északra, a 110 km-re lévő Fatimába.
A neve szép, egzotikus, beszédes női név. Magán hordozza a régmúlt történelmét. Az ország ókori neve Lusitania, kelta lakossággal. A Római Birodalom meghódította, ebből a keveredésből lett a spanyol, illetve a portugál latinos nyelv. A 700-as évektől iszlám hitű arab harcosok szállták meg. Az őslakosokat nem irtották ki, csak kizsákmányolták. Az 1200-1300-as években francia segítséggel űzték el a megszállókat. Először Portugál grófságként létezett, majd sok harc után önálló királysággá alakult. Fatima egy mór harcos lánya volt, innen származik a település neve.
Amikor az autóútról megpillantottam a helységnévtáblát, fölötte egy csodálatos szivárvány jelent meg. Az engem kalauzoló lányom és vejem meglehetősen közömbösen viseltettek, amikor én könnyeimmel küzdve mutattam a jelenségre, hogy pont most és itt ez a szivárvány!?
A gyerekek azt mondták: – Esik az eső, ami itt gyakran előfordul így télvíz idején és miért ne lenne most itt szivárvány? – Gondoljátok meg, most vagyok itt először és talán utoljára és engem szivárvány fogad? – mondtam. Én azóta is kegyelmi ajándéknak tekintem e meteorológia jelenséget.
Fatima – a kis falu – városias megjelenésű turisztikai célponttá vált, fejlett úthálózattal, sok szálláslehetőséggel. Mi történt itt 100 évvel ezelőtt?
Fatima Cava da Iria nevű völgyébe hajtotta kis juhnyáját három kisgyermek: Lucia, Ferenc és Jácinta. 1917. május 13-a volt. Elérkezett a dél és a gyermekek elővették rózsafüzérüket, letérdeltek és elmondták imájukat. Majd játszani kezdtek, apró kövekből házat építettek. Hirtelen villámlott, pedig felhő sem volt az égen. Lúcia szólt a többieknek, induljanak gyorsan haza a juhokkal. Újabb, nagyobb villámlás jött, megijedtek és elkezdtek futni. Aztán valami olyat láttak, amitől földbe gyökerezett a lábuk. Tőlük pár méterre egy alacsony bükkfa fölött földöntúli fényben, egy kimondhatatlanul gyönyörű szép női alak jelent meg, csodálatos öltözetben. Kezében fehér rózsafüzér volt, ezüst kerettel.
(folytatjuk)
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
