Óvárosi díjak, elismerések március 15-én

Egészségünkért Díj, Sportdíj, Sajtódíj

Szegedinácz Anna

Igazán nagy örömünkre szolgált, hogy a város önkormányzata négy óvárosi polgárt részesített kitüntetésben 2019. március 15-én. Büszkék vagyunk rájuk örömük a miénk is.

Dubecz Lászlóné András Julianna Százhalombatta város új „Díszpolgára”. Őszinte szívvel gratulálunk neki. Az ő méltatását Jankovits Márta tette meg. Nekem jutott a megtisztelő szerep, hogy az „Egészségünkért” díjban részesült óvárosi körzet orvosát, dr. Pereczár Klára doktornőt, Jankovits Márta „Sajtódíjasunkat”– a Százhalom újság szerkesztőjét és Szalay Jánost, aki a „Városi Testnevelési és Sportdíj” kitüntetettje lett, köszönthessem. Ugyanis az ő munkásságuk bennünket szolgál.

Dr. Pereczár Klára

Dr. Pereczár Klára doktornőtől megkérdeztem, hogyan lett orvos? Milyen volt a családi, közösségi háttér, honnan volt indíttatása a gyönyörű, küldetéstudatú hivatásra? Mikor került Battára, dolgozik az óvárosban? Milyen indokkal kapta meg ezt a szép elismerést?

– Otthonról, a szülői háztól a munka szeretetét hoztam. Édesanyám és édesapám egy munkahelyről mentek nyugdíjba. A pontosságot, a munka szeretetét tőlük láttam. Orvosi pályámra az elhívást középiskolás koromban kaptam meg. Volt egy nagyon idős gyermekorvos – dr. Stein. Ő foglalkozott velünk. Felkészített bennünket egy „Egészségünkért” versenyre. Azok közül, akik részt vettek, valamennyien orvosok lettek.

A középiskolát a romániai Szatmárnémetiben végeztem el, ahol nagyon jó tanáraim voltak. Aztán a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemen diplomáztam. Kilenc évig otthon dolgoztam. Négy évet a Városi Kórházban a Belgyógyászati Osztályon. Voltam egy évet városi körzetben is. Majd öt esztendeig a Nagymajtényi síkon. Nagymajtényban, ahol a Rákóczi Szabadságharcban a zászló letörött. Minden munkahelyemet nagyon szerettem.

1989-ben a házasságommal kerültem Százhalombattára. A párom dr. Tóth Béla Vincze, aki közismert. Elég bonyodalmas megismerkedés, jegyesség után kerültünk össze. Két és fél évet kellett várni, de még akkor is csak útlevéllel, nem engedéllyel jöhettem. Az engedélyt már csak akkor kaptam meg, amikor összeházasodtunk.

Battán a szülések idejét leszámítva 27 éve dolgozom. Amikor a három gyermekem megszületett ki-ki maradozott egy-két év. Az első esztendőt ügyeletben töltöttem. Voltam ügyeletes orvos a MOL-ban is. Néhányszor a kollegákat helyettesítettem az Erőműben, de ezek rövid idők voltak. Egy év után jöttek a gyermekeim. Azóta az Óvárosban vagyok körzeti orvos.

– A rólad készült filmben nagyon szépen beszéltél arról, nem csak gyógyítod az embereket, de meglátod azokat a gondokat, problémákat is, amik az életükben adódnak.

– Amit mi végzünk, az nem ritkán a szegény beteg ellátás is. Sokszor nagyon ordító szükséget lát az ember. Óhatatlan, hogy szó nélkül segítsek. Akár egy csomag élelem vagy ruhadarab, amit adni tudok. Sajnos vannak torokszorító élethelyzetek.

A faluban nehezen alakult ki a pacientúra. Kb. 550 beteggel indultunk. Akkor kezdődött a kártyagyűjtés, amikor itt kezdtem a működésemet. Hiába volt itt a férjem előtte tíz esztendeig. Leginkább az idős betegek maradtak. Ugyan beépült a Matta-kert, sok új utca lett, sokan költöztek be az óvárosba a lakóról, természetesen ők maradtak a régi háziorvosuknál. Mostanra a nyilvántartott betegek létszáma már 1100 fő. Többen is jöhetnek, mert a körzet nagyon megnőtt.

Mindenkinek jól esik a dicséret, ha észreveszik az elvégzett munkáját. Ugyanúgy csinálom – akár dicséret nélkül is – a munkámat tovább, mert bennünk van a kötelességtudat, segíteni akarás. A munkánkat, hivatásunkat legjobb tudással végezzük. Nem könnyű, de erre esküdtünk fel.

Szalay János

Vannak társaink, akiknek egész életét végig kíséri valamilyen formában a sport iránti szeretet, elkötelezettség. Szalay János, a „Városi Testnevelési és Sport díj” díjazottja ilyen elkötelezett ember. Elbeszéléséből megismerhetjük a battai sportnak azt a szegmensét, amelyet már hosszú idő óta támogat, segít. Volt előtte a családban példa erre, hiszen édesapjáról kapta nevét a Szalay János Városi Sport Uszoda.

– Két polgári képesítésem is van. Az eredeti végzettségem Kereskedelmi és Vendéglátóipari technikus. A második Pénzügyi és Biztosítási szakreferens, tanácsadó. 1963-ban születtem. Három éves koromig Ercsiben laktunk. 1962-ben a szüleim az akkori DKV munkatársai lettek. 1966-ban az Ifjúság utcában, az akkori „B” épületben kaptak lakást, így Százhalombattára költöztünk. Egy évvel később birtokba vehettük az „M4-es” épületben új otthonunkat – ez a mai Hága László utca 11. szám –, ahol öcsémmel, Attilával, felnőttünk.

Alsó-tagozatban az 1. sz. Damjanich úti Általános Iskolába jártam. Amikor megnyílt a 2-es számú iskola 1972-ben – a későbbi Eötvös –, 5. osztályos koromtól már ott tanultam. Amikor pedig megépült és megnyílt a 3-as és 4-es iskola is, már területek szerint történt a diákok szétosztása.
Nagyszerű tanáraim voltak: osztályfőnököm Kocsis Márta néni, Pável Nándor, Tankovitsné, Jelica tanárnő. Diáktársaim többen óvárosiak voltak.
A sporttal kapcsolatba kerülni nem volt nehéz, apu miatt. Amikor 1975-ben vagy 1976-ban megnyitották a battai tanuszodát, két testnevelő tanár tevékenykedett ott: Peterdi Pétert az iskola delegálta oda, mint úszó oktató testnevelő tanárt. A társa – sajnos a vezetéknevére már nem emlékszem –, Miklós volt, az úszómester.

1976-ban Tüske Laci bácsi, Tánczos István – az 1-es iskola igazgatója –, Oláh Misi – aki az úttörő parancsnok volt – és a város vezetése felkérték apámat, ha már itt van a városban egy uszoda és egy ötszörös Balatont átúszó bajnok – édesapám Szalay János – miért ne lehetne őt másodállásban az úszó palánták oktatásába bevonni. Azonnal elvállalta.

Apám 1954-57-ben volt sorállományú katona a Budaörsi Kinizsi laktanyában – vagyis a forradalom időszakában. Fegyver nélkül kivezényelték őket a Rádiót megvédeni, ahol kordont kellett állniuk. Amikor komolyra fordult a dolog összeszedték őket és bevitték a laktanyába. Ki sem engedték őket addig, amig a szovjet hadsereg be nem vonult – így mesélte apám. Mint úszó sportoló – ifjúsági serdülőként, a Spartacus Sportegyesület sportolójaként – budapesti bajnokságokat, budapesti versenyeket, kisebb-nagyobb vidéki bajnokságokat nyert. A katonaság idején, 20 évesen is aktívan úszott. Úszó karrierje igazán leszerelése után bontakozott ki. 1958-tól 1963-ig ötször lett Balatont átúszó bajnok. Az 50-60-as években még rendszeresen rendeztek folyamúszó versenyeket. Apám hosszútávúszó volt.
Ezeken a versenyeken a startnál – a Margit-híd középső pillérénél – ugrottak a vízbe a versenyzők és Ercsinél a mostani komp, kikötő területén volt a végcél.

Apám legnagyobb ellenfele akkor Schirilla György volt. Kétszer lett második helyezett. Az egyik alkalommal csupán 2,5 méterrel előzte meg őt a 30 folyamkilométeres távon. Mérges volt ezért magára egészen a haláláig. Az történt, hogy az érdi nagy kanyar után nem figyelt eléggé ellenfelére, mert ő vezetett addig. Az ercsi csöpögőnél – így nevezték az Eötvös kápolna alatti részt –, Schirillának sikerült kifogni egy gyors sodrású folyamszakaszt és megelőzte őt. Apám hiába próbálta behozni hátrányát, nem sikerült. 2,5 méterrel megelőzte ellenfele és győzött. Apám csak második lett.

A balatoni bajnokságon még egy-két hölgy is versenyzett velük: mint Székely Éva, aki könyvet is írt pályafutásáról, amelyben apámat többször megemlíti. Székely Éva Európai bajnokságot is nyert és többszörös Magyar bajnok volt. Egykorúak voltak, apám 1933-ban született.

A balatoni bajnokságokat mindig augusztus 20-án rendezték. Nagyon nagy viharnak kellett lennie, hogy máskorra halasszák, elhalasszák. A Balaton nagyon veszélyes tudott lenni nagy vihar idején. Siófok-Balatonfüred volt a táv, 11 km. 1959-63-ig minden versenyt megnyert. Abban az esztendőben hagyta abba, amikor 30 éves lett és én megszülettem. Az úszás szeretetének gyökerei nálam tehát innen erednek.

Amikor 1976-ban vagy ’77-ben megkapta a lehetőséget, hogy a százhalombattai úszó sportiskolát, sportéletet beindítsák – mert mindene volt a víz – már reggel 5 órakor lement a tanuszodába. A DKSK úszószakosztálya már létezett. Sok akkori vezető és városi polgár gyermeke odajárt és lett sikeres sportoló: Petruska Miklós fia, Korényi Kriszti, Börzsönyi Bea, Sokorai István és Éva. Zsida Laci, sőt Encsi is úszott még búvárkodott is. Petruska Évi, Petruska Laci, Szokolai László, aki utána edzősködött is. Vizi Csaba, Tóth Gyuszi, Ábrahám Móni és öccse Attila. Ullárik Kriszti, Lencse Kriszti, Götzinger Kriszta, Jánki Zoli. Szokolai Laci barátom mai napig az egyik legkiválóbb edző, a Veszprém megyei Príma Díjat kapta 2018-ban, és egyben a Balaton Úszó Klub ügyvezetője, vezetőedzője lett. Laci barátom pályafutása során nem csak úszóiskolát és klubot alapított, hanem a Swimming World magazin által idén a legjobb nyíltvízi úszónak választott, kétszeres Európa-bajnok. A junior világbajnok Rasovszky Kristóf edzőjeként is páratlan munkát végez. Laci édesanyja a mai napig az Óvárosban él!

1975-76-ban – 12-13 éves koromban – már én is aktívan úsztam. Adott volt a lehetőség. Kicsi volt az uszoda, de a célnak megfelelő. Tanmedence 4 pálya 25 méteres hosszal. Nem focizni jártam, hanem úszni. Szenzációs volt, nagyon jó emlékeim vannak róla. A mostani battai úszóiskolának a gyökerei ott vannak. Az akkori nagyok: Peterdi Péter, Pajzos Dezső és apám már sajnos elmentek. Akik még nagyon sokat tettek az úszás életért: Petruskáné Ancsa. Csinger Marci apámmal együtt vitték felső szintre az úszó-szakosztályt. Ez már a ’80-as évek elején történt. Csinger Marci többszörös Magyar és Európai bajnok volt pillangó-úszásban. Budapesti, roppant jóképű, tehetséges férfi. Ők indították el a battai verseny-úszó sportot, emelték magasabb szintre. Szakosították a szakosztályt, apám a kicsikkel – 4-5 évesekkel –, Marci a felnőtt ifikkel foglalkozott. Apám úszni és a víz szeretetére oktatta őket. Nagyon sokat tettek értünk és mi szakmailag rengeteget fejlődtünk. Csinger Marci 10 esztendő után külföldön – Bázelben – telepedett le. Ott folytatta nagyon sikeres úszó karrierjét.

Amikor kiöregedtem az úszó-szakosztályból – 10 évvel később –, már csak a senior világába térhettem vissza. Volt úszó társaimmal senior versenyekre jártunk, ahol kisebb-nagyobb sikereket értünk el vidéki és országos bajnokságokon: Makón, Kecskeméten, Gyulán, Szolnokon. Jártuk az országot. Aki éppen ráért, el tudott jönni – és még nem felejtett el úszni – versenyzett.

1980-as években az úszó-szakosztályt átvette barátom és úszótársam, Vízi Csaba – Cseri. Akkor már olimpikonok is megjelentek a színen: mint Bodrogi Viktor. Aki most gyönyörű szépen folytatja edzőként. Sőt, nagyon komoly tanulmányokat végzett az USA-ban és itthon. Úszó versenyzőbíró jogosítványt kapott. Ott kvalifikálta magát nagyon komolyan.

Most a VUK SE százhalombattai úszó szakosztályban dolgozik Bodrogi Viktor és Vízi Csaba. Én a sport aktív támogatásában veszek részt. 55 évesen nem az a feladatom, munkám, hogy versenyekre járjak és nyerjek, hanem a battai úszó sportot anyagilag támogassam, támogatókat, sponzorokat keressek, találjak. Ami nehéznek nehéz, de a TAO-s támogatási opció mellett, azok a cégek, akik nyereség adót fizetnek, ha meg tudom győzni őket, támogatást adnak.

Tíz évvel ezelőtt két budapesti barátommal megalakítottuk a vízilabda szakosztályt. Rendkívül nagy sikereket érnek el. Batta nevet írt a vízilabda sportban is. Az Országos Vízilabda Válogatottban jelenleg 6 battai van. Tehát van mire büszkének lenni. Nekem tulajdonképpen a háttérmunka a feladatom, hiszen a gyermekeké a jövő. Ők lesznek a fiatalság. Az a törekvésünk, célunk, hogy 15-18 évesen ember módjára éljenek, tisztességgel, becsülettel, egészséges életvitellel, gondolkodással. Ebben segít a sport, legyen az úszás, vízilabda, futás, atlétika, judó, karate, boksz – bármelyik sportág. Sokkal jobb, mintha italoznának vagy narkóznának. Ép testben ép lélek – mondta apám is.

10-15 éve ez a háttérmunka a feladatom. A díj, elismerés, amit kaptam, azoknak az embereknek a munkáját testesíti meg, akikkel együttműködünk. Ezeket az eredményeket egyedül nem tudtam volna elérni. Ez nem egyedül Szalay János érdeme, hanem azoknak a hozzám hasonló gondolkodású embereknek a munkája is, akik ott vannak mögöttem, akiket én is segítek: edzők, szakvezetők, szakoktatók: Szoki, Cseniék, Petruska Laciék, Bodrogi Viktorék. Vértesi Tomi már 15 éve itt van Vácról és nagyon jól csinálja.
Kardos Pista, aki a Vízilabda-szak­osz­tályt megalakította velem és most nagyon szép sikereket érnek el. De a szakmai tudás, szakmai vezetés az Koppány Laci és Kardos István munkája. Nekem az a dolgom, ha szükséges, segíteni tudjam anyagilag őket. Támogatásokat gyűjtsek, lehetőleg minél többet. Amit holnap, holnapután is szeretnék tenni, megtenni. Amíg a város támogatását is élvezzük, hiszen Batta ilyen szempontból kiemelkedő jelentőségű.

Jó volt nekünk itt gyermeknek lenni. Minden adott volt a tanuláshoz. Minden korosztálynak megadatott a megfelelő csúcstechnológia. 1973-74-ben a 2-es iskolában már nyelvi labor volt, ami egész Pest Megyében, de Budapesten is alig volt.

Nekünk már 1975-ben tanuszodánk lett. Pedig csak 12-15 000-ren éltünk a településen, a legtöbben a lakótelepen. A város valójában még igazából lakótelep volt csak, ahol a házakat betűkkel, számokkal jelölték, nem voltak utcanevek. A város amennyi támogatást tud adni a sportnak, megadja. Pedig nagy felelősség, anyagi teher, hiszen a sport intézményeit üzemeltetni is kell. Nekem pedig az a dolgom, hogy a sportnak ezt a szegmensét, amihez talán kicsit értek, támogassam. A gyerekek felé tovább adjam a sport szeretetét, a vízen keresztül.

Örültem az elismerésnek, nagyon megtisztelő, nem számítottam rá. Köszönöm mindenkinek, aki támogatta. Igazából apunak szeretném átadni. Neki köszönhettem, ami vagyok, minden szinten. Amiről keveset beszélünk, az a beteg és sérült gyermekek. Apám minden szombaton és vasárnap reggel 8-10-ig velük foglalkozott, a gyógyulásukat segítette. És ők hosszú éveken át bejártak ezeken a szabad napjaikon a tanuszodába, hogy gyógyulhassanak.

Jankovits Márta

Jankovits Mártát az újság olvasóinak be sem kell mutatnom, hiszen gazdag, másokat szolgáló munkaprogramját nap mint nap módunk van megismerni. Amikor önmaga felől kérdeztem, szűkszavúan nyilatkozott. Aki másokat szolgál egész életével, sohasem helyezi önmagát előtérbe. Ez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy szeressük, tiszteljük, elismerjük és megköszönjük azt a sok áldásos munkát, amelyet szülőfaluja – az óvárosi közösség – érdekében végez. Őszinte szívvel gratulálunk a „Sajtódíjhoz”, mellyel 2019-ben őt tisztelte meg az újságolvasó közönség és a város vezetése.

Jankovits Márta: – A média világával 2004-ben ismerkedtem meg. Négy éven át, heti három órában élő műsort vezettem a „Rádió Egy 100” nevű helyi rádióadón. 2008-tól egy battai vállalkozó támogatásával több éven át jelent meg a „Faluvédő” című közösségi újság, melyet szerkesztettem. 2013 januárjától az olvasók havonta kézbe kaphatják Jován Lászlóval és Szegedinácz Annával közösen indított „Százhalom” Óvárosi Közösségi, Közéleti folyóiratot. Idővel bővült a szerzőtársak száma történészekkel, újságírókkal, írókkal, fotósokkal, akik szabadidejükben, díjazás nélkül dolgoznak a lapnak.

Nem csak az újság szerkesztésében veszek részt, több könyvem jelent már meg, melyek részben irodalmi alkotások, részben dokumentumok Százhalombatta történetéből. Az évente megjelenő „Százhalom Kalendárium” egyik szerkesztője vagyok.

Szeretem a „falumat”, az Óvárost, úgy érzem, nem tudnék máshol élni. Ha elutazom valahová, alig várom, hogy hazaérjek. Édesapám példáját követem, aki bár nem volt tollforgató, de nagy része volt a II. világháború előtti falu kulturális életének megszervezésében az 1920-as évektől.