Isten kezében

Bacsné Puch Julianna (1933–2020) emlékére

(Megjelent a Százhalombattai Hírtükörben, a Reformáció 500 éves évfordulója alkalmából, 2017-ben)

Kovács Attila

Vannak mélyen elgondolkodtató, reményt és erőt adó életutak. Számomra ilyen Bacs Lajosné, Puch Julianna szenvedéssel teli élete, amely a sok nehézség ellenére nem a panaszkodásról, hanem a csüggedést nem ismerő újrakezdésről szól. Többször volt közel a halálhoz, azonban – mint vallja – Isten kegyelméből mindig talpra állt. Nem mindennapi történetét az emlékév alkalmából osztjuk meg olvasóinkkal.

A főként reformátusok lakta Madocsán, négy gyermekes szegény családban született egyedüli lányként. Nehéz gyermekkora volt, már 9 évesen befogták a mezőgazdasági munkákba. Szabadabb életre vágyva 19 évesen férjhez ment a szintén községbeli Bacs Lajoshoz, akivel rövidesen Dunaújvárosba költöztek, ahol a kereskedelemben, majd a Duna-vidéki Vendéglátó Ipari Vállalatnál dolgoztak.

Szerette volna befejezni tanulmányait, beiratkozott a középiskolába, azonban Kisgyónbányára helyezték őket. Férje volt a bányászati konyha vezetője, ő szakácsként dolgozott, több mint 200 emberre főztek.
Erős akarata ekkor is megmutatkozott, mert – igaz, nem a hivatalos keretek között – önszorgalomból elvégezte a középiskolát. Miután a bányajáratok miatt két év múlva több helyen beszakadt a település, illetve a konyha, Székesfehérvárra kerültek, végül 1961 januárjában érkeztek kisfiukkal Százhalombattára.

Zord, embertelen körülmények, fagy és méteres hó fogadta őket. Mindössze két barakk volt, amelyek a lakásoknak és a büfének adtak helyet a mostani Csenterics út melletti kukoricaföldeken. Eleinte 20 embert láttak el, akik az erőmű építkezésen dolgoztak. Nem volt se villany, se víz, egy kis „jancsi kályhán” olvasztottak havat a főzéshez is. Egy darabig a faluba se nagyon mentek be, csak a postára, mert a helyiek bizalmatlanul méregették a „jöttmenteket”. Aztán sok kubikus érkezett tavasszal, és elkezdődtek a nagy városépítő és ipari munkák, szaporodtak a barakkok. Ásó, kapa, csákány, kordé és lovak – nem voltak gépek. Lassan rendeződött a helyzet, fejlődött a környék, az infrastruktúra, ’63-ban új nagy konyha épült, amelyben már két gőzgép adta a meleget. Bacsék Battáról már nem akartak elmenni, bízva abban, hogy „kialakul az élet”. Számos büfét nyitottak a városban, még a múzeumelőd helytörténeti gyűjtemény épületében is, ahol lavórokba fogták fel a tetőn át becsöpögő esővizet. Később „maszekként” saját boltot üzemeltettek 1974-től.

Lakást nem kaptak, maguk vették 1963-ban és később építették újjá Dunafüreden a Szellő utcai házat, ahonnan soha nem költöztek el. Két lányuk született még, azonban Juditka 6 évesen meghalt. Bacs néni nem értette, hogy történhetett ez meg, „legszívesebben beleugrott volna mellé a sírba, annyira fájt a szíve”.

Mivel gyerekkoruk óta jártak templomba, hiányzott a református közösség és elkezdték keresni a lelki testvéreket. Először Szél Pál, jelenlegi önkormányzati képviselő szüleivel és barátaikkal ismerkedtek meg. A házaknál tartottak bibliaórát, egy-egy alkalmon mintegy 10 tagú, lelkes kis csoport gyűlt össze. Később már növekvő létszám mellett, Sárosi Gábor lelkész vezetésével a művelődési központban került sor az istentiszteletekre, majd felépült a templom 1999-ben.

Bacs Julianna és férje aktívan részt vettek a gyülekezeti életben, támogatták az építkezést és bőségesen ellátták étellel a különböző alkalmakat. Mindig arra törekedtek, hogy segítsenek másoknak. Bacs néni sohasem lázadt Isten ellen, elfogadta a nehézségeket, pedig a 60 lefűzött kórházi zárójelentés csaknem lexikon vastagságú.

Minden egy tarnopoli utazással kezdődött 1987-ben. Julianna turistaúton vett részt az ukrajnai városban, a csernobili atomrobbanás után egy évvel. Az egyik kirándulás során eltévedt a buszuk és mintegy 100 kilométerre megközelítette a katasztrófa sújtotta területet. Estére már mindenki nagyon rosszul érezte magát. Utóbb kiderült, hogy a fertőzött levegő betegítette meg őket, annyira, hogy repülővel hozták haza a csoportot, amelynek tagjai – az ő kivételével – már mind meghaltak. Több mint 30 éve betegeskedik. Nyolc szívműtétje volt, egyebek mellett máj-, epe- és béloperáción esett át, volt kéz és lábtörése, évente egyszer vérátömlesztést kap, jobb keze bár mozog, érzéketlenné vált. Az orvosok sem értik, hogyan lehetett mindezt túlélni, egyikük az ő esetéből írta a disszertációját. Betegségében is mások javát szolgálta. Megengedte, hogy fiatal orvosok tanulmányozzák, vizsgálják.

Melldaganattal került kórházba még 1981-ben, amikor a műtét után elvállalt egy kilenc hónapos gyógyszerkísérletet, hogy segítse a fejlesztést. Az új szer bevált, azóta is sikeresen alkalmazzák.

Férjével 56 évig éltek példás házasságban, 2008-ban hívta magához a Teremtő. A próbák közül talán ezt viselte a legnehezebben. Úgy érezte, hogy a műtétekből fel lehet épülni, de ebből talán soha. S bár enyhült a fájdalom, mindig a szívében hordozza az emlékét. Bánatára két gyermeke és hat unokája még nem tért meg, de kitartóan imádkozik értük, hogy hitre jussanak.

Legutóbb két hónapja került kórházba, egyebek mellett tüdőgyulladással tették lélegeztető gépre. Félelem nélkül készült a halálra, mert eleget élt már, és tudta, hogy Megváltójához megy. Felépült. Ennyi szenvedés után, 85 évesen sem törte meg a betegség. Hihetetlen optimizmussal és tenni akarással élte, és éli most egyedül a mindennapokat.

Közel másfélezer verset, számos magyar nótát és három könyvet írt. Elkészítette a város meghatározó épületeinek – köztük a református templom – óriás papírmakettjét, munkára kényszerítve fásult kezét. Míves alkotások kagylógyöngy díszítésű kézimunkái is. Hálás Istennek, mert minden megvalósulhatott, amit eltervezett. Amikor mégis megkérdezte, hogy miért engedi a próbákat, bár nem változtak a körülmények, imádságaira válaszként mindig kapott erőt és megnyugvást a nehézségek elviseléséhez. A Mester is szenvedett, feláldoztatott a kereszten, sokszor a tanítvány sorsa sem különb. Túllát a röpke földi életen, mert tudja, hogy örökre Isten kezében van.