Alszegtől a főszegig…
Ismerős arcok – Müller Ferenc (II. rész)
Érettségi után jelentkeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre. Az egyetem párttitkára vizsgáztatott szóban. Elmondta, hogy engem oda nem fognak felvenni, sőt egyetlen egyházi iskolában végzettet sem amíg itt ő a párttitkár. Mert – mondta – egymás között vagyunk, elkerülsz agronómusnak vidékre és ki számít egy faluban, a pap, az iskolaigazgató, az orvos és az agronómus mezőgazdász. Arra semmi szüksége a rendszernek, hogy elvigye a falu gondolkodását nem jó irányba.
Ott hagytam, és hogy valami legyen a DKV-nál (ma MOL), mert ők hirdették meg – kevés volt a végzett műszerész –, elszegődtem oda dolgozni és beiratkoztam műszerésznek, amit akkor még szabályozástechnikának, most irányítástechnikának neveznek. Az automata módon üzemelő modern üzemekhez tartozik, volt szakiskolája is. Levelező tagozatnak számított, a 220-asban Érden volt.
Az igazgató megpróbált rábeszélni bennünket, hogy járjunk be közismereti órákra is. Elmentünk egy magyar órára. Az egyik fiú azt mondta az oktatónak: – Ha netán az érettségi eredményre kíváncsi a tanárnő, akkor fel vagyok mentve. Beültettek bennünket a 14 éves fiúk közé.
A DKV-nál volt a gyakorlati képzés. Időnként „visszabeszéltünk”, nekünk most előadás van Pesten – ott volt az elméleti képzés –, és nem mentünk be 1-2 napig dolgozni. Érdhez tartoztunk, de a tanítás Budapesten a Damjanich utcában volt havonta egyszer. Amikor elvégeztem, műszerész lettem és 10 évig voltam is.
*
Közben jelentkeztem a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Akkoriban olyan anyagi helyzetben volt a családom, hogy nem ment volna nappalin. Kértem a dékánt, írjon át esti tagozatra. Nem értette, hogy miért? Alig lehetett nappali tagozatra bejutni a közgázra akkor. Az esti és levelező tagozat részben a gyakorlatban már dolgozók tudásának a kiegészítésére szolgált, másrészt azoknak, akik a nem kívánatos népességhez tartoztak – politikai okok miatt. Számukra ez volt a képzés helye, erre találták ki.
Nehéz évek voltak, mert apám rokkantnyugdíjas volt, otthon volt, anyám pedig kistisztviselői fizetést kapott a munkahelyén a 26-osoknál. És voltam én, ez nem bírta el a nappali tagozatos egyetemmel járó költségek biztosítását.
*
Jártam azért sportolni is Pesten. Először kalapácsvető akartam lenni, 60 kilósan. Ült az asztalnál a Felvételi Bizottság. Egyik tagja azt mondta nekem: „Jó, én felveszem magát kalapácsvetőnek, de kétségeim vannak, hogy ebből a ketrecből ki kerülne ki, ha eldobja? A kalapács vagy maga? Legyen inkább gerelyhajító.” „Legyen” – mondtam! Elég jó eredményeket értem el a BEAC-nál. Ennek a spotpályának a helyén épült fel később a SKÁLA nagyáruház, amit aztán később lebontottak és egy újat építettek a helyére.
Nem volt messze a Kelenföldi pályaudvarhoz az edzés helye, ezért volt jó. Egy idő után már elég jól dobtam. Megkeresett a „főatléta” és azt mondta: „Látunk benned fantáziát, a testalkatod is megvan hozzá. Rád pakolunk 15 kiló húst, személyre szóló edzőt kapsz, aki csak téged tanít. Lehet belőled még akár világklasszis, ami persze nem biztos, mert 1-2 ilyen van, de van rá esély. Ami viszont biztos, hogy mivel ez a BEAC, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem sportbázisa, válogathatsz, hová akarsz bekerülni tanulni. (Tehát ezek egyetemi klubok voltak, a MAFC volt a Műszaki Egyetemé.) Még azt is elmondta, hogy ennek a „húsnak” az érdekében adunk neked különböző porokat, amiket meg kell enned a reggelivel.”
Abban az időben tombolt a sportkörökben a versenyzők hormonokkal való kezelése. Viszont még nem volt tesztvizsgálat. Nagyon tetszett a dolog.
Az apámnak volt egy kutatóorvos barátja, aki ezen a területen is kutatott. Azt mondta: „Rád bízom a döntést. Szedd be a porokat, rá kell dolgozni. 1-2 év múlva olyan szép leszel, mint egy görög isten. A lányok imádni fognak. De van egy hátránya a dolognak. Ha levetkőzöl majd, a lányok a térdüket csapkodják a nevetéstől, mert a szerszám nem hogy nagyobb lesz, hanem ilyen kicsi – és mutatta az ujjával. Ilyen kicsike lesz, mint egy tüske. Ez a hátránya a dolognak. Valamit, valamiért.” Elköszöntem.
Másnap soron kívül mentem a sportvezetőmhöz és mondtam: „Nem kell a por, nem akarok világbajnok lenni. Inkább a lányokat választom.”
Utána mentem a jéghokisokhoz a Vörös Meteor Sportklubba, ami I. osztályú klub volt. A játékosoknak volt védőfelszerelésük, nekünk „süvölvényeknek” meg nem. Azok a szemetek rajtunk gyakoroltak. Neki a palánknak, hadd menjen. A klubnak akkor már volt saját műjege is. Az egyik srácnak „véletlenül” kiverték három fogát. Még röhögtek is rajta, mert ez benne van a pakliban – mondták. Nekik is hiányos fogsoruk volt. A jéghokinak abban az időben ez velejárója volt. Nem voltak még védő álarcok Az volt a férfias sport. Néhányan szándékosan húzatták ki elől a fogaikat. Ezt is otthagytam.
Próbáltam az Igazságügyben lőni gyorstüzelő pisztollyal. Kisebb versenyeken indultam is. Egyszer jött a hír, feloszlatják ezt a szakosztályt – a lövészet megmaradt –, de a gyorstüzelőt kivették az olimpiából, az állam így ezt a sportágat nem támogatja. A rendes pisztoly már nem volt annyira vonzó számomra és persze jött az egyetem is.
Így teltek el ezek az évek, viszont itthon anyámnak sokat kellett segíteni.
*
A Marx Károly Közgazdasági Egyetem ipar szakán gazdasági szervező szakon tanultam. Most az egyetem Európa egyik csúcsegyeteme, Corvinusnak hívják. A körülötte lévő utcákat a ’90-es évek előtt orosz tábornokokról nevezték el. A Tolbuchin körútból Vámház körút lett, mint a háború előtt.
Nem fogadtam el, hogy „kamu” állásom legyen, mert az „kamu fizetéssel” járt volna, azaz sokkal alacsonyabb bérrel. Teljes munkaidőben dolgoztam. Utána fölszálltam a Budapestre járó DKV-s (most MOL) munkásszállító buszra és mentem az egyetemre előadásokra. Hazafelé siettem, hogy elérjem a szintén DKV-s műszakos járatot, ami vagy a Körtéren vagy a Boráros téren vett fel. Heti háromszor kellett bemenni az egyetemre, ami elég fárasztó volt.
Intenzíven udvarolni sem tudtam, nem igazán maradt rá idő. Volt egy budapesti kislány szerelmem, Mari. Előfordul, hogy egy apa nem tudja elengedni a fiát, nem veszi észre, hogy közben felnőtt lett. Nem hagyja leválni. Egyszer kijött hozzánk nőnapra és hozott édesanyámnak egy cserép virágot. Apám meglátta és simán kidobta.
*
Az apai nagyanyám súlyosan beteg lett, nem lehetett többé egyedül hagyni, apám odaköltözött hozzá ápolni, Adonyba.
Apai nagyszüleim a Zichy grófok belső cselédei voltak. Nagyapám folyamatosan, nagyanyám alkalmanként, ha szükség volt rá. Ez a Zichy család képzőművészeti alkotások műgyűjtői voltak. Többfelé volt birtokuk, kastélyuk. Zichy Lívia grófnő Adonyban lakott, de volt érdekeltsége Tatán is. Ahová a grófnő ment, oda kellett mennie a nagyszüleimnek is. Így született apám Tatán. A keresztapja az Eszterházy herceg volt, persze csak protokolláris jelleggel.
A háború végén az egyik Zichy gróf beállított nagyanyámhoz egy hatalmas ládával. Azt kérte, tegye be valahová és őrizze meg. Takarja le. Ha nem jönne érte és az ő halálhírét hallja, a láda tartalma legyen az övé. Nagymama nagyon szegényesen lakott. A ládát fehér lepedővel letakarta és azon tárolta a lisztet, cukrot.
Az 1960-as években egy alkalommal, apámmal mentem meglátogatni nagyanyámat. Eszébe jutott a láda, mert már a gróf meghalt és sok idő telt el a háború óta. Mondta nagyanyámnak, hogy megnézi, mi van a ládában? Kinyitotta. Tele volt keret nélküli festményekkel. Kivett belőle néhányat, hogy lássa kik festették. A „legvacakabb” festmény Munkácsy alkotás volt, és volt közötte németalföldi festő képe is, meg amit el tudsz képzelni. Isten tudja hány darab volt benne. Apám azt mondta nagyanyámnak: – „Idefigyelj Mama! Visszatesszük a képeket a helyére. Pakold vissza rá a cukrot, meg a lisztet. Eljön majd annak az ideje, hogy ez érni is fog valamit.”
Néhány év múlva történt. Apám rendszeresen meglátogatta nagyanyámat. Ösztönösen odanézett a ládára, de az nem volt a helyén. – Hová lett a láda? – kérdezte. – Hát itt járt egy handlé, adott érte 5000.-Ft-ot és elvitte. Apám öccse, Laci bácsi is tudott a láda tartalmáról és kivett belőle egy képet, mert jól nézett ki. Munkácsy Mihály alkotása volt. Apámat is bíztatta, de ő nem nyúlt hozzá. Aztán a képet elcserélte egy motorbiciklire.
Szabó Misi bácsival és feleségével történt a következő eset. Vettek egy új házat és rendet raktak a padláson. Találtak ott egy jópofa képet. Abban az időben tele volt az ország hegyről lenéző Jézus alkotásokkal. Elvitték a bizományiba. Kiderült, hogy Szinyei Merse Pál kép volt.
*
Voltak évek, amik szinte eseménytelenül teltek. Dolgoztam, tanultam. Esetleg pecáztam szabadidőmben, vagy a barátaimmal találkoztam néha. Ők is egyetemre jártak. A szülőket nem lehetett anyagilag terhelni, mert a fizetések nagyon alacsonyak voltak. Voltak szent napjainak, amikor megkaptuk az ösztöndíjat. Elmentünk a „Trombitás kertbe” – a Moszkva tér mellett volt – mert szerdánként körömpörköltet főztek. Olcsó is volt, sokat is adott a vendéglős. Ha jött valami extra pénzünk, akkor elmentünk a „Medvébe” tatárbeefsteaket enni.
*
Az egyik tanárunk az egyetemen egyszer megkérdezte tőlünk, tudjuk-e mi a különbség a varjú és a kanári között? Semmi – mondta. Mind a kettő énekesmadár, csak a varjú esti tagozaton végzett. Persze kórusban zúgott az anyázás. Bocsánatot kért, csak viccnek szánta.
Voltak érettségi találkozóink. „Meggyászoltuk”, aki megnősült közben. Volt egy szűkebb baráti kör is. I. Ottó már az egyetemi évek alatt elvette Zsuzsát. Pénzünk persze alig volt, de vettünk nekik nászajándékba egy NDK konyhai robotgépet. Nem sokkal később Kővári Gyuri is, ő is kapott egyet, majd még utána vettünk hármat. Nemrégen volt az 50. érettségi találkozónk. Mindegyik elhozta a nászajándékot, amit már csak emléknek, vitrinben őriztek.
Nekünk ez akkora anyagi teher volt, mintha most Ferrarit vennénk ajándékba.
(folytatjuk)
