Az emberi hang semmivel sem helyettesíthető

Adni, megadni, feladni – beszélgetés Csehák Izoldával

Czifrik Katalin

Fennállásának huszadik évfordulójára készült idén a százhalombattai Canticum Novum Vegyeskar, a sok szép tervből azonban semmi sem lett a kialakult járványhelyzet miatt. Hogyan lehet egyben tartani egy közösséget húsz éven át – és karanténban is? Mennyivel leszünk szegényebbek a kulturális pályázati alap megszűnése után? Csehák Izolda alapító karnaggyal beszélgettünk.

A kórus két nagy koncerttel is készült a jubileumra. A műsor a tagok javaslatai alapján alakult ki, azokból a darabokból, amelyek valamiért különösen a szívükhöz nőttek. „A ránk jellemző sokszínűség jelent meg a kialakult repertoárban, ami engem igazolt. Sokfélét kell adni, mert ennyire színesek vagyunk mi, kórustagok is.”

A karvezető saját régi vágyát is beletette a „kívánságkosárba”. „Kodály Zoltán Öregek című kórusműve viszonylag nehéz darab, és nagyobb létszámot igényel az előadása. Weöres Sándor versére született, amely az idősek értékéről és az elmúlásról is szól. Lelki súlya is van, ezért tartogattam a betanulását egy ünnepi alkalomra.”

Az első, egyházi jubileumi koncertet április 2-ra tervezték. Szinte teljesen felkészültek rá, amikor kiderült, hogy le kell fújni. „Külön szívfájdalmat” okozott, hogy több korábbi vagy aktuális élethelyzete miatt inaktív tag tért vissza a próbákra az ünnepi fellépés, a régi kedves darabok kedvéért, akiknek szintén elmaradt a várt élmény.

A második, húsz világi és jelentősebb egyházi darabjukból álló ünnepi előadást június 6-ra időzítették a Kőrösi iskolába, amely méretével, akusztikájával, fogadókészségével ideális helyszín – lett volna. Az ismert korlátozások ugyanis ezt a programot is keresztülhúzták, az áprilisra lefoglalt őrségi kórustáborral együtt. A jubileumi rendezvények közös ünnepi vacsorával, kisebb emlékkiállítással egészültek volna ki, ahol azokat a különleges csokrokat is bemutatták volna, amelyeket a karvezető kapott a kórustól az elmúlt évek alatt. Mindegyik egyedi ötlettel megvalósított személyes ajándékból – például kivágott kottalapokból vagy kindertojásokra ragasztott arcképekből – áll.

A szép tervekből idén végül nem valósul meg semmi, mivel októbertől már egy másik nagyszabású vállalkozásra, a Musica Divina Egyesület adventi koncertjére kell készülnie a kórusnak. Így született meg a döntés, hogy huszonegy évesen, vagyis 2021-ben ünneplik meg a húsz éves fennállást – minden erre vonatkozó tervükkel együtt.

A már említett decemberi koncertnek köszönhetően azonban az idei év sem marad üres lap a Canticum Novum krónikájában. Az adventi hangversenyeket évek óta a Musica Divina Egyesület alapítója, Strauszné Könözsi Vera szervezte a Szent István templomban, amikor azonban az énektanár, karvezető, kulturális szervező elköltözött a városból, Csehák Izoldát kérte meg, hogy folytassa helyette a munkát.

Izolda régóta szerette volna előadni Vera januárban elhunyt, hegedűtanár, zeneszerző apjának, Könözsi Lászlónak a Magyar miséjét, és úgy gondolta, nemcsak előtte, hanem Vera százhalombattai munkássága előtt is tisztelegne, ha ez lenne a december 4-re tervezett koncerten elhangzó fő darab.

Érdekesség, hogy Strauszné Vera édesapja éppen Dunavarsányban élt, ahonnan a Kantátika Férfikar is érkezik majd az adventi koncertre. Az aktív, fővárosban is fellépő művészeti csoportot szintén Csehák Izolda alapította 1997-ben.

Kiesett ez az év, de nincs csend közöttünk

A Canticum Novum közössége a karan­tén­hetekben is nagyon aktív maradt. Spontán indult a kezdeményezés, hogy dalokat küldenek vagy énekelnek fel és osztanak meg a közös Messenger-csoportban, illetve emailen. „Rejtett tehetségek” bontakoztak ki azok közül, akik korábban sohasem vállaltak szólót. Bátorító üzeneteket, névnapi, születésnapi jókívánságokat, hasznos információkat küldenek egymásnak. Csehák Izolda nagyon fontosnak tartja, hogy folyamatosan beszéljenek a jövőről is. „Ne veszítsék el a reményt, hogy hamarosan találkozhatnak, folytatni lehet a közös éneklést, és újabb közös élmények várnak rájuk!”

Mondani is kell ezt a szeretetet

Hogyan lehet húsz éven át egyben tartani egy civil közösséget? Ha közhelyesen hangzik, akkor sem mondhat mást, mint, hogy elsősorban szeretettel. Igyekszik nagyon figyelni, kicsit anyaként is törődni mindenkivel. Fontosnak tartja a szalonnasütéseket, a próbák utáni névnapozást, amikor „ott maradunk beszélgetni”. És nem csak érezni, éreztetni, hanem „mondani is kell ezt a szeretetet”. Elmondani, hogy nem szabad feladni, nem szabad engedni, hogy a mindennapok terhe összenyomjon minket, és lemondjunk arról, amit szeretünk. „Mindenki vágyik a figyelemre, az is, aki nem jön oda, hogy beszéljen a problémájáról. Persze, az évek során azt is meg kellett tanulnom, hogy van, amibe nem lehet engedni beleszólni, karnagyként meg kell őrizni a vezetői pozíciót.”

Sajnálom, hogy nem tudjuk megadni azt az élményt

A Canticum Novum a város legnépszerűbb kórusává vált az elmúlt két évtizedben. Teltházas koncertjei eseményszámba mennek. Az önkormányzati kulturális pályázati alap megszüntetése rendkívüli érvágást jelent számukra, elsősorban azért, mert a forráshiány miatt várhatóan nem tudják a korábbi zenei gazdagságot nyújtani. Zenekart és szólistákat ugyanis nem lehet pénz nélkül szerződtetni.

A kórus – és a város kulturális – életében hagyománnyá vált, hogy évente legalább egyszer zenekari koncertet adnak. Többnyire a húsvéti bemutatójuk egészült ki muzsikusokkal és profi-félprofi szólistákkal, évről évre különleges zenei élménnyel ajándékozva meg a közönséget.
Hat-hét hangszer bevonása azonban, csak egyetlen próbával számolva is, legalább százezer forintba kerül. És ha figyelembe vesszük, hogy ez zenészenként négy útiköltséget jelent, nem túlságosan nagy összegről beszélünk. A szólisták ennél többe kerülnek, húszezer forintnál kezdődik a szerepeltetésük.

A húszfős énekkar tagdíjakból származó bevétele minimális, útiköltségre, egy-egy nyomtatásra elég. A belépődíjak java részét a helyszínt biztosítóknak ajánlják fel. Működésüket az egyszázalékos felajánlásokra és az önkormányzati pályázati támogatásra alapozták – eddig.

Pedig az olyan élmények, amikor tumultus alakul ki a római Pantheonban, mert az énekükkel akaratlanul is megállítják a látogatók tömegét, nemcsak számukra jelentenek értéket. Magyarország, a város jó hírét is viszik.
Megszűnik a lehetősége a nagyobb lélegzetű kórusművek, a misék, motetták, magnificátok előadásának, mert ezekhez az a cappella kevés. Ezek a darabok kiesnek a város életéből. „Lehet, hogy az egy százalékból kétévente tudunk majd ilyen koncertet adni, mert nem akarom feladni semmiképp. De ezen felül semmire sem lesz pénz. Ugyanúgy teszem a dolgomat tovább, csak sajnálom, hogy nem tudjuk megadni ugyanazt az élményt, amit eddig sikerült.”

Elképzelésem, hogy örök legyen

„Rengeteg erőt érzek magamban, de újabb húsz évre biztosan eleget. Szeretném, ha a kórus azután sem szűnne meg, ha én már nem tudom folytatni. Szeretném a műfajt átmenteni, mert nem szűnhet meg Kodály országában. Fantasztikus élmény együtt énekelni és befogadni is. Az emberi hang semmilyen hangszerrel nem pótolható, mivel mindig más. Elég egy érzés, egy apró szemmozdulat, és a darab már másként szól. Minden pillanatban más. Kincs, amit meg kell őrizni. Ráadásul rengeteg még a lehetőség. Vannak nagyon jó kortárs szerzők például, akiknek a műveit meg kell szerettetni a közönséggel és feladat az is, hogy fenntartsuk a kóruszene iránti igényt.
Szerintem nemcsak a mi kórusunkról, hanem általában a kórusmozgalomról elmondható, hogy sokban múlik a jövője a férfiakon. Nagy kérdés, hogy tartósan be tudjuk-e vonni őket. Manapság nem divat, hogy a férfiak kifejezzék az érzelmeiket, pedig régebben szerették a munkásmozgalmi dalokat és a magyar nótákat is. Talán sikerül több férfit megnyerni a jó ügynek, mert a közönségben biztos vagyok, hogy igényli a kórusmuzsikát. Mi pedig felvesszük a fonalat. Szívesen kipróbálunk mindent, ami modern, új, foglalkozunk a flashmob vagy más műfajok, előadásmódok gondolatával is.”

Örömmel énekelik azt és úgy, ahogyan az örömet okoz. A közönség megváltozott. Kicsit könnyebb dallamokra vágynak manapság az emberek, de az igényességet ez szerintük nem zárja ki. Szívesen énekelnek adventkor a köztereken, hóesésben ismerősök, rokonok ablaki alatt. Közben feledhetetlen, melengető élményeket szereznek. Mert nem csak egy ablakban gyúlnak fények, hanem az egész épülettől tapsot, éljenzést kapnak. Ami azt jelenti, hogy mindenkinek szüksége lehet az éneklésre, ezáltal a kórusra.