Egy lokálpatrióta emlékei XXX.

Beszélgetés Németh Istvánnal

Egy lokálpatrióta emlékei XXIX.

Azon a vasárnapon a meglepetések halmaza ért. Nálunk volt dr. Csóka András idegsebész. Szegény egy hétvégi zsúfolt közlekedési káoszban érkezett volna, de lerobbant az autója. Vártunk rá egy órát, majd egy érte küldött autóval hozták el őt. Tőlünk is sietett valahová, a beteg autója pedig várta őt valahol az út mentén.

Olyan is volt, hogy Kunszentmiklósra mentünk autóbusszal vendégségbe Mikuláskor, mert József atya itt gyermekeskedett és itt élte fiatal életét. Megnéztük a város nevezetességeit, a gimnáziumot, ahol az atya érettségizett. Több helyszínen vendégül láttak bennünket, majd a régi patinás étteremben ebédeltünk. Késő délután pedig Székely Gábor nagy házában megtekintettük azt a Petőfi relikviákból összegyűjtött hatalmas magánmúzeumot, amit ha nem látok, el sem hiszem, hogy ilyen létezik. Székely Gábor műszaki végzettségű mérnök, József atya gimnáziumi osztálytársa volt. Csak mentünk szobáról szobára, a házigazda ellátott bennünket bőséges ismeretekkel, amit kevesen tudnak Petőfi Sándorról. Szinte kóvályogtunk a meglepetésektől.

Sikerült itt úgy elfeledkezni a világról, hogy ahol belépéskor a táskáinkat le kellett tennünk, amikor , bizony nem vettem magamhoz. A busz jó messzire volt a múzeumtól, és amikor elértük, akkor nyilallt belém, hogy a holmim ott maradt a múzeumban. Visszamentem érte, de már sötét volt, az utcát is nehezen találtam meg és a házat is. Közben a feleségem kérdezte tőlem telefonon, hogy merre járok, mert a buszon van mindenki és rám várnak. Ebből a slamasztikából megint csak Atillás Győző mentett ki, aki utánam jött. A múzeumban már a házigazda sem volt ott és a házban is teljes sötétség volt.

Győző átvetette magát a kerítésen és a ház külső részén, ahová tettem a táskám, ott meg is találta. Ahogy bement, úgy jött ki is. Utána erőltetett menetben mentünk a buszhoz, leizzadva, fáradtan, tele lelkiismeret-furdalással, mert miattam rostokoltak ott, pedig alig várták már, hogy hazaérjenek.
Egy előadásra – mely őszinte és mély tudást sugárzott a hallgatóság felé Petőfi Sándorról – azért Székely Gábort még meghívta az atya közénk. A végén egyértelműen állította, hogy a költő nem halt meg Segesváron, hanem Barguzinban lett eltemetve.

Emlékszem egy előadásra, amit egy növényvédelmi szaktudós tartott, aki szintén osztálytársa volt az atyának. Az előadás után az atya a Sirály Étterembe hívott meg bennünket vacsorára.

Volt egy utolsó előadás is, amelyen dr. Deme Tamás volt az előadó. Nekem volt régről ismeretségem vele, így én szállítottam és köszöntöttem őt. Leírva sem kevés ez a sok jeles meghívott. Sokáig örültem az előadásoknak, melyeket József atya szervezett, és színes színfoltként éltünk meg.
Telt, múlt az idő, magam és mások is vártuk, legyen egy kis szünet az előadásokban, mert mások is készítettek elő programokat magukban. Azok bizony elmaradtak. Visszagondolva rájuk, örüljünk annak, amik megvalósultak és szép maradt emlékezetünkben.

*

Most, hogy elhagytuk az arany színben pompázó október hónapot, rá kellett, hogy jöjjek, mennyi érdekes és jelzés értékű benyomás ért alatta, amit úgy érzem, meg kell osztanom a kedves olvasóval.

Sokszor előfordul, hogy Érdre kell mennem és amikor a Csenterics úton haladok a 6-os út felé, mindig eszembe jut a volt munkahelyem, a Szarvasmarha-telep. Most az ősz sárga, barna és a vörös minden árnyalatában pompázó út menti fasorban gyönyörködtem és fel is hívom a figyelmet erre a különleges, évről évre szebb fasorra. Igazán csak ősszel mutatja meg szépségét, azt is csak addig, amíg eső, szél és dér meg nem tépázza. Milyen fa, ami itt díszlik? Magyarul csörgőfa, latinul Koelreuteria paniculata. Jól bírja a szárazságot, nem nő túl nagyra, szereti a napfényt, erősen bokrosodó. Őshazája Ázsia, a törökök hozták be Európába. Őszre kis tokban hozza termésmagvait, ami ha megszárad, leszakítva csörgő hangot ad. Állítólag a jó fogú emberek a magját pörkölve megrágják és elfogyasztják.

Azért ne gondolja senki, hogy a magokat az ég madarai hordták az út mellé. Oka volt annak. 1973-ban, amikor a Szarvasmarha-telep elkészült, előrelátóan mi, a Benta-völgye MgTsz dolgozói ültettük e fasort abból a célból, hogy megakadályozzuk a legelő marhák kijutását a közútra, mert a kezdeti technológia olyan volt, hogy az állatok takarmányozása a 80 ha-os öntözéses legelőn történt tavasztól őszig. Az öntözés pedig a Benta (Bara) patakból történt. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, mert a medrében alig csörgedezik víz. Nem sokáig alkalmaztuk a fejős tehenek legeltetését, csak 3-4 évig, mire a fák megnőttek már nem legeltek a teheneink.

A következő technológia megkövetelte az új faszerkezetes, nagy alapterületű épületek létesítését, Nem a tehén ment a takarmány után, hanem mi tettük azokat elébük. Így a 4000 literes termelésünk 5000 körül alakult évente, ami a későbbiekben tovább emelkedett 7000 liter felé. Megemlítem, hogy a 6-os út védelmét a legelő marháktól 10 ha Csabagyöngye szőlőültetvény védte az állatok kijutásától. Jelenleg az említett faszerkezetes épületekből már semmi sincs meg. Megmaradt a központi betontégla tömb istálló, minden funkció nélkül. A mai időkben betonkeverés, raklapfeldolgozó, zöldudvar, építőanyag-kereskedés történik a 11 ha területen.

Mielőtt 2007-ben a telep értékesítésre került volna, felkerestem a százhalombattai önkormányzatot, szándékozna-e megvenni az üres telepet? Sajnos nem volt rá hajlandóság. Közművesített, valóságos kis falu volt, a mi szempontunkból csak kellemetlenséget okozó termál – záptojás szagú – gyógyvízzel ellátva. Szerettem volna, ha az érdi illetőségű terület átkerült volna Battára. Mindezt azért írom le, hogy valahol az emlékezetben nyoma maradjon, az 500 méteres csörgő fasort, ha legalább észreveszi az autós, gondoljon rá, hogy itt valami volt. Valakik hosszú távon hittek munkájukban, és egy ideig még fasor őrzi emléküket. Ez persze nem oly feltűnő, mint ezen az úton az óriás kémények, az eljelentéktelenedő hőerőmű esetében. És eszembe jut a manapság sokat emlegetett lábnyom is.

Ha már a botanika kapcsán ennyi minden eszembe jut, folytatom tovább, mielőtt teljes feledésbe merülne egy senki által nem emlegetett másik növény, amit a battaiak líciumnak neveztek. Ez a bokorszerű, közönséges, mindenki által csak megvetett növény – hivatalos nevén ördögcérnáról beszélek. Latin neve Lycium barbarum. Van vagy 50 alfaja és a burgonyafélék családjába tartozik, de ahhoz aztán semmiféle hasonlatossága nem látható.

Gyermekkoromban lépten-nyomon kerülgettem és így volt ezzel más is. Tavasztól őszig a libák és kacsák fontos étke volt, amikor a hosszú szárakról az apró leveleket lehúztuk. Nagyszüleim a kecskéiket is a nagy bokrok közelébe kötötték ki, mert számukra is kedvelt és folyamatos csemege volt a lícium fiatal hajtása, levelei. Most a napokban a temető közelében láttam egy kis bokrot közülük, így jutott eszembe e növény. Hazaérve pedig megkerestem minden elérhető forrást, mi is ez a lícium? Nem más, mint az előkelő Goji bogyó bokra. Ezért a növényért a jómódú emberek koptatják a gyógynövényboltok küszöbét.

Mire való ez a csodabogyó, a lícium termése? A többezer éves kínai orvoslás mindenre használja. Folyamatos fogyasztása lassítja az öregedést, szépít, fiatalít, megelőzi az őszülést. Gyógyítja az érrendszeri betegségeket, javítja a látást, regenerálja a májat. Állítólag vágyfokozó hatása is van.
A növény ázsiai eredetű, azon belül közép-Kína az őshazája. Szárazságtűrő, a szennyezett levegőt tisztítja. Tavasszal pici fehér virágai nyílnak, amik őszre piros kis bogyótermést hoznak. Nem igényes a talajra. Ha békén hagyják, áthatolhatatlan sövényt alkot. Ismert betegsége nincs.

Felmerült bennem, hogy hogyan került ez a növény hozzánk, és van egy gyanúm erre nézve, bár eddig írásos nyomára nem akadtam. Úgy gondolom, dr. Matta Árpád vagy családjának keze van benne. Ugyanis ő tett egy világ körüli utat, ami több, mint egy évig tartott. Bejárta Kínát, Japánt és Koreát, ezen az úton hallhatott e növény jóságáról és hozott magával szaporítóanyagot. Vagy miután az út során megismerte, valahonnan közelebbről szerzett be ültetésre való növényeket. Azt is el tudom képzelni, hogy már dr. Burián Aladár kezdett hozzá ehhez a munkához. Felvetésem arra alapozom, hogy gyermekkoromban az egybefüggő líciumbokrok olyan helyen voltak, ami a Burián-Matta család birtokhatárai lehettek. Leginkább a hegyen, a későbbi szérüskertekben, a Matta-puszta körül volt elterjedve.

Az utóbbi 30 évben, amikor minden talpalatnyi földnek valós tulajdonosa lett, ez az időszak jelentette Battán a lícium kipusztulását. Nem volt mutatós növény, haszontalannak tűnt és akihez került mindenki irtotta, kiszedte, eltüzelte. Most bár megkésve, de itt a bizonyíték, hogy milyen értéket képviselhetett volna. Most, hogy szinte eltűnt, fedezhetjük fel a hasznát, milyen kincsek között éltek őseink. Amíg itt volt, se gyerek se felnőtt hozzá nem nyúlt volna a bogyójához, mert azt terjesztették róla, hogy mérgező. De sok dologgal lehetünk így, amíg van addig nem kell, de amikor már nincs, sóhajtozunk utána, milyen jó volna, ha lenne!

*

Elhagyva a botanika rejtelmeit egy szép vallási ünnepünk társadalmi jelentőségű eseményére lettem figyelmes november 1-jén a temetőjárás közben, Mindenszentek napján. A „régi” temetőben – a vaskereszt közelében – egy kis csoportra lettem figyelmes. Lehettek úgy 20-25-en, főleg fiatalok, a karonülőtől a 30 éves korig minden korosztály képviselve volt.

Közöttük volt egy közel velem egykorú hölgy, aki a csapatot irányította. Mentek rokonaik a nagy-, déd- és ükszülők sírhalmaihoz. Mindenhol elmondtak, valami szépet és jót, egy róluk fennmaradt történetet. A csapat csivitelt, kérdezősködött, a temető szinte életre kelt tőlük. Közben a sírokra virág, koszorú került a kis kezek által. Halk ima is elhangzott az őseik felett. Lám működik az egészséges család, így nem halnak el a történetek, ettől válnak a soha nem látott rokonok valóságossá. Az ilyen hozzáállás jelenti a reményt, hogy a jövőben a ma élő idősek is számon tartatnak, imát mondanak értük és virág kerül a sírukra. Talán nem követek el indiszkréciót, a Buzay-Tóth nemzetség használta így ki az ünnep adta időt és alkalmat. Alig volt köztük battai, nagyrészt Budapestről jöttek el, sokan és derűsen.

*

Még megemlítek egy eseményt, ami 2025. október 20-án éjszaka történt. Érdről hívtak fel rokonaink, hogy mi van nálunk, láttunk-e tüzet? Nem értettük a kérdést, aztán kiderült, hogy a MOL Dunai Finomító egyik részlegében óriási tűz keletkezett. Mi battaiak nem sokat tudtunk róla, na ők sem látták a tüzet, hanem a hírforrások számoltak be róla. Jó volt, hogy mindez viszonylagos csendben történt, mert ha robbanást hallottunk volna, bizonyára észrevettük volna.

Hálásnak kell lennünk a tűzoltók és szakemberek rendkívüli munkájáért. E mellett pedig gondolnunk kell azokra a célzott imákra, a kellő időben és helyen elmondott jóra való kéréseink meghallgatására, ami a városért és lakóiért történt és történik. (A zarándoklat a városért, 1000 Üdvözlégy elmondása Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, karizmatikus találkozók szervezése május 1-jén, Mijo Barada horvát prédikátor városvédő programja júniusban, egyéni imák, felajánlások). Hálánknak majd jelét is adni kell, egyértelműen és jól értelmezhetően, mert veszélyes helye vagyunk a világnak!

*

Elhagyva a napi történéseket, visszamegyünk 2021 őszéig, amikor azt tapasztalhattuk, eltűnőben van a járvány, oldódtak és megszűntek a vele kapcsoalatos szankciók. Elkezdődött a normális élet. Ebben az időben Illéssy Mátyás atya egy új feladatot kapott a püspök atyától. A kérés az volt, vegye át Százhalombatta mellett Ercsi Plébániáját, mert Tóth András ottani plébánost áthelyezte Lajoskomáromba. Mindez azt jelentette, hogy rendszeresen miséznie kellett Ercsi két templomában, keresztelni, temetni, a hívek ügyeit intézni. Természetesen a kibővült feladatok mellett a Szent István templom eredeti miserendjét is megtartotta.

Az első időkben nagy erővel és lelkesedéssel vetette bele magát a kibővült feladatokba. Gyakran előfordult, hogy szentbeszéd közben egy-egy ercsi életképet mesélt el, leginkább ecsetelve a Savanyú-réti roma lakosság viszonyát az egyházhoz. Néha komikus, máskor elkeserítő helyzetjelentések voltak ezek. Meghökkentő eseteket is említett a romák nem következetes megnyilvánulásairól. Ugyanis segélyszervezetek és más felekezetek juttatásokkal, csomagokkal próbálták elfogadtatni magukat a roma közösséggel, ők pedig ahhoz álltak, akitől több juttatást kaptak. Őszintén felháborodott a gyermekek alultápláltságán és a rossz életvitelből eredő nyomor láttán.

A püspök atya azért gondolta, hogy plébánosunk e terheket elbírja, mert itt volt segítségül Tamási József atya. Ő a Szent László templom papi teendőit látta el, esetenként még a Szent István templomban is tudott helyettesíteni, gyóntatni.

Még a nyár folyamán, mielőtt Ercsivel kibővült volna Mátyás atya feladatköre, érezhető feszültséget tapasztaltak a hívek közöttük. Ez adódott a két ember teljesen más életviteléből. Az otthonuk pedig az óvárosi plébánia volt, ami a feszültség forrása lehetett. Bizonyos alkalmakkor célszerű lett volna közösen misézni, „koncelebrálni”, de ez sem jött össze. Én magam is megtapasztaltam ezt a furcsa állapotot, kértem Mátyás atyát, hogy beszéljen őszintén ­József atyával és a helyzetet tárja a püspök atya elé. Ha a rend helyreállításához az kell, hogy segítség nélkül végezze papi feladatait, akkor ezt világossá kell tenni. Nekem Mátyás atya azt válaszolta: „Ezt nem tehetem meg”. Ezen nagyon elcsodálkoztam, nem értettem.

Volt egy régóta húzódó ügy egy fiatalemberrel kapcsolatban. Ő a régi plébánia épületében lakott huzamosan, Mátyás atya engedélyével. Hányatott sorsa volt, szülői támasz nélkül élt. Rossz társaságban kábítószer hatása alá került. Mátyás atya segítségével rehabilitációs kezelésen esett át, és ezt követően került lakónak a plébániára. De nem is egyedül, hanem két kutyával. Lett állandó munkahelye, keresete. Évek teltek el és nem tudtuk rávenni, hogy önszántából más lakóhelyre menjen. A környezete rendetlen volt, a kutyák sok kárt okoztak, és nemkívánatos barátai is látogatták. Mindez egy plébánia szomszédságában, az öreg, nem használt plébániaépületben. Ez joggal nem tetszett József atyának és másoknak sem, akik a plébánián megfordultak. Mindez pedig visszaszállt Mátyás atya fejére. Ő születetten szociálisan érzékeny volt. Minél nagyobb szegénységben, elhagyatottságban talált valakit, annál inkább gondjaiba vette. Nem mérlegelte, hogy a bajbajutott mennyire tehet a saját nyomoráról, bajáról. Az sem érdekelte, ha a sok segítség után a hála jelét sem mutatták a pártfogoltak.

Azt is észrevettük, hogy a konszolidált életet folytató hívekre kevesebb gondot fordított már. Amit mi láttunk az elesettek támogatása során, az csak a jéghegy csúcsa volt. Létrehozta az „Összefogás a magyar családokért” Alapítványt. Fel kell hogy hívjam a figyelmet arra, hogy az Alapítványnak sem jogi, sem más köze nem volt a plébániánkhoz, ez Mátyás atya egyéni civil kezdeményezése volt. Rengeteg idejét elvette az Alapítvánnyal való foglalkozás.

Azt is el kell róla mondani, hogy 1997-ben súlyos szervi szívhibát találtak nála az orvosok, és még ebben az évben Zalaegerszegen dr. Papp Lajos szívműtéttel próbálta az életét meghosszabbítani. Hogy ez milyen hatással volt rá, nem sokaknak mondta el. Gyermekkorától kezdve súlyos látásproblémái voltak. Bal szemén időről időre műtéteket kellett végezni, hogy lásson. Ezt dr. Radó professzor végezte az utolsó időben. Gyengéje volt a mobiltelefon használata, abból több is csörgött nála. Nemigen telt el 20 perc, hogy meg ne szólaljon valamelyik. A bajban lévők örökké hívták. Több száz emberrel tartott telefonos kapcsolatot.

Volt egy nagy akciója 2018 őszétől 2019 tavaszáig, amikor százhalombattai rászorultak számára naponta ingyenes melegétel-osztás volt a Szent István templom kerengőjében. A déli óráktól hosszú sor kígyózott az ebédért. Naponta 80-120 főt látott el melegétellel. Nem volt különbség hívők és nem hívők között, senki nem ellenőrizte a rászorultság jogosságát. Meglepően sokan éltek vele és öröm töltötte el az embereket, hogy ingyen jutnak ebédhez, az „Összefogás a magyar családokért” Alapítvány révén. A legrászorultabbak el sem tudtak jönni az ebédért, ezt Gátai Tamás, vagy más erre vállalkozó személy vitte el az Óvárosban élő emberekhez.

A járvány elmúltával 2021 végén a püspök atyától utasítást kaptunk, hogy (egyházi) képviselő-testületi választást kell tartani a Covid-járvány miatt elmaradt választást pótolva, de Matyi atya nem tartotta időszerűnek. Több alkalommal kértem őt, szervezzük meg a választást, de megsokasodó feladatai miatt ezt elutasította. Fontosnak tartom az utolsó, 2015-ben megválasztott testület tagjainak névsorát megemlíteni: Bukovinszky Miklós, dr. Kovács Ferenc, dr. Tóth Béla, Eperjesi Lászlóné, Csordás Ferenc, Kanicsár Jánosné, Mikulásik Gábor, Németh István, Szépfalvi Attila, Tamás Attila.

2022. február 23-án 19 órától sikerült képviselő-testületi ülést tartani. Utoljára hasonló nyár végén történt. Hét napirendi pont volt terítéken, köztük a májusi bérmálás lebonyolítása. Az előzőekben emlegetett fiatal férfi bentlakása megszüntetésének ügye és az új képviselő-testület megválasztásának lebonyolítása. A napirendi pontokon kívül Mátyás atya, mint rendkívüli ügyet akarta velünk megismertetni, hogy Győri Balázs egészségügyi okokból bejelentette a püspök atyának, nem tudja az adonyi plébánosi feladatait ellátni. Mátyás atya, mint Győri Balázs papi hivatalának patrónusa elmondta, hogy az ercsi helyettesítése ha megszűnik, amíg a helyzet nem rendeződik, önként el kívánja látni Adonyban a püspök atya jóváhagyásával az Adonyi Plébánia hivatalát is. A tanácskozásunk későn, ½ 11-kor ért véget.