Egy lokálpatrióta emlékei VI.
Beszélgetés Németh Istvánnal
1989. március 15-én, Érden – pontosabban Érdligeten a Tálya utcában, az 1949-es emlékműnél – a Hazafias Népfront szervek megemlékeztek a szabadságharc hőseiről. Miskolci Katalin, a Hazafias Népfront elnöke összehívta az alakuló pártokat és társadalmi szervezeteket. Engem ért a megtiszteltetés, hogy mint párton kívüli mondhattam ünnepi beszédet. Elfogadtak, mint a Benta Völgye Szövetkezet szakemberét, aki érdeklődött a közügyek iránt.
A szarvasmarhatelepen dolgozó kollégákkal a napi munkánk mellett szakmai és politikai műhelymunka kezdődött. Amikor híre ment, hogy az ünnepi beszédet én mondom, a szövetkezet vezetői megkerestek, és némi aggodalommal próbálták leendő beszédem irányát befolyásolni. Ezután – hogy a kételyeket eloszlassam –, elővettem a megírt beszédemet és olvasásra átnyújtottam. Megnyugodva távoztak, ugyanis mondandómat az erkölcsiség emelkedettségére hegyeztem ki, nem politikai követelésekre.
Megpróbáltam az ifjúságot mozgósítani az ünnepségre. Elmentem az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumba – akkor még ismertem a tanárokat, az ottani körülményeket. Beszéltem az ottani KISZ-titkárral, egy diáklánnyal. Megígérte, hogy mozgósítja a diákokat. Találkoztam a volt osztályfőnökömmel – ő volt az igazgatóhelyettes. Rémülten kérdezte, képes lennék-e diákokat atrocitásoknak kitenni? Ott még lőhetnek is – mondta. Elképedtem a felvetésén, ugyanis ki és miért lőne diákokra, egy március 15-i megemlékezésen? Nem is jöttek el a gimnáziumból, csak páran. Az ünnepség lezajlott minden rendbontás nélkül.
Még működtek a vállalatoknál a „kommunista szombatok”. Az volt az értelme, hogy a párt (MSZMP) „hívó szavára” megalakult szocialista brigádok időnként vállalásokat tettek valami közhasznú munka ingyenes elvégzésre. A brigádtagoknak nem kellett párttagoknak lenni, csak a vállalt munkát kedvteléssel elvégezni.
A szarvasmarhatelepen is működött a Március 15-i brigád. Mi vállaltuk, hogy Érdligeten a 48-as emlékmű környékét rendbe tesszük, feltakarítjuk az utakat a megemlékezés helyszínén. Más alkalommal vállaltuk Érd-Ófaluban a volt Szapáry-kastélynál elhelyezett emlékmű rendbetételét. Lefestettük a kerítést, kigyomláltuk a virágágyást a gaztól és megemlékeztünk a mohácsi ütközetről augusztus 29-én, hiszen II. Lajos magyar királyunk – Budáról elindulva – Mohácsra menve, itt töltötte első pihenő éjszakáját. Reggel pedig kedves fekete lova itt pusztult el. Nem hívtunk riportert, televíziót, nem tudták kik szorgoskodnak évről évre az emlékhely körül. A brigádnaplóba beírtuk a vállalás teljesítését.
Olyan év is volt, hogy az egész szövetkezet dolgozói, a szarvasmarhatelep rekonstrukciójából egy részfeladatot szabadszombaton végeztünk el. Így készültek el az újonnan épült szabadtartásos istálló hosszú fa etetőjászolai. Ezek a munkák hasznosak, szükségesek és közösséget építők voltak.
Már korábban kitértem a rendszerváltozás hatásaira, amit naponta érzékeltünk a munkánkban. Az a 30-40 ember, akit foglalkoztattunk, félelemben élt, hogy megszűnik a munkahelyük. A szövetkezet éppen fejlesztéseket, bővítéseket hajtott végre. Igyekeztem kollégáimmal: F. Megyesy Péter, Sandi József, később Köleséri Imre, dr. Kováts Ferenc állatorvossal megfelelni a követelményeknek. Elláttam a TESZÖVNÉL (a Pest Megyei nagyüzemek érdekképviselete volt) a feladataimat. A Pest Megyei Szarvasmarha-tenyésztők szekciójának az elnöke voltam, több mint 20 éven át. Az elnökök rendszeresen részt vettek a MOSZ (Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szervezete) munkájában. Ennek hangját pedig a mindenkori kormánynak meg kellett hallania, és párbeszédnek kellett volna kialakulni.
A rendszerváltoztatás gyakorlati kivitelezése nyugatról sugalmazott elvek alapján történt. Megalakultak az Agrár-reformkörök. Kérték, hogy tegyünk javaslatokat a jövőre vonatkozóan.
Szövetkezetünkben, a Benta-Völgye MGTSZ-ben a telepi munkámon kívül magasabb szintű érdekképviseletben láttam a megoldást. Bennünket még az átlagos tejtermelői nehézségein kívül sajátságos nehézségek is terheltek. A szövetkezet gyenge anyagi lehetőségei, a földterület kicsiny volta, mert a százhalombattai földek az ipari beruházások következtében nagyon lecsökkentek. Később pedig a kárpótlási törvény elvett tőlünk minden életlehetőséget. (A kárpótlás visszásságaihoz tartozott az is, hogy a battai földekre az érdiek, a Battán állandó lakosként szereplők, akiknek a földjeik eredetileg az ország más területén voltak, és Ercsiből a Wimpfen család leszármazottai is licitálhattak, az eredetileg Battán élő és földtulajdonnal rendelkező családokon kívül.)
Mi nem akartunk felszámolódni, a munkánkat szerettük volna folytatni. Hittem a szakmai szolidaritásban és a tejtermelők országos összefogásának sikerében. Ezért három szinten láttam hozzá az érdekképviseleti munkához.
*
Már a rendszerváltás előtt elnöke voltam a Pest megyei tejtermelőknek. A megyei elnökök automatikusan meghívottjai voltak az országos testületnek (MOSZ). Ez a testület a mindenkori kormány számára megkerülhetetlen fórum volt. A rendszerváltást követően az Unió kérésére azonnal meg kellett alakítani a Tejtermék Tanácsot, amely egy érdekegyeztető testület, ahol termelő, feldolgozó és a fogyasztó is részt vesz. Először Pest megyei küldött, majd a megyei termelők által választott elnöke voltam a testületnek kilenc éven át.
Munkánk gyakorlati értelme a mindenkori tej árának és adott időszak termelhető mennyiségének meghatározása volt, konszenzusos alapon. Amennyiben egyezség nem született, akkor élhetett a szaktárca ármeghatározással. Kialakultak olyan időszakok, amikor túltermelés következtében a tej ára az előállítási költségeknél is olcsóbbá vált, ez a tejtermelők tönkremenetelét jelentette volna. Ilyenkor kellett az olcsó tejet tejporként, hosszan tárolható sajtként elhelyezni, raktározni. Még az ipar is szóba jött tejselyem előállítása révén. A tej fehérje részét lehet erre a célra felhasználni. A rendszer, ha bonyolultan is, elkezdett működni.
*
Az Európai Unióba belépésünk előtt a magyar mezőgazdaság a szocialista tömb (KGST) legfejlettebb, jól működő nagyüzeme volt. Nyugat-Európa versenytársat látott bennünk, ezért a rendszerváltoztatás gyakorlati kivitelezése nyugatról irányított elvek alapján történt. A privatizáció „következményeként” alkalmazták a mezőgazdaságban is. A feldolgozóipar, ami a mezőgazdasági termékeket exportképessé tette, jó esetben új gazdát kapott, rosszabb esetben pedig kötelezően felszámolták. Például a cukor-, növényolaj- és konzervipart. A mezőgazdasági termelés alapját képező földet is a privatizáció tárgyává tették. Még a reprivatizációt sem lehetett alkalmazni, azaz a földet nem kaphatta meg az eredeti tulajdonosa, sem más vagyontárgyát. Az eredeti tulajdonos a legritkábban élt már, vagy nem volt olyan élethelyzetben, hogy a vagyontárgyat működtetni tudta volna. Vagyonjegyet (kárpótlási jegyet) kaptak az arra jogosultak, amit adni-venni lehetett és a kárpótlási aktuson licitálni vele a lakóhelye szerinti földekre. Ebből sok igazságtalanság és káosz származott.
Mielőtt a privatizáció megtörtént volna, megalakultak az agrár-reform körök az Agrárszövetség javaslatára. A Benta-Völgye MGTSZ-ben is javaslatokat dolgoztunk ki. A lassú átmenetet javasoltam 10-15 év alatt, amíg a szövetkezeti tulajdon jogilag is átalakul magántulajdonná. A kárpótlást a föld esetében nem alkalmaztam volna. Aki viszont a mezőgazdaságból hivatászerűen szeretett volna megélni, feltételek teljesítése esetén – noha földet kapott volna, uniós és magyar pénzügyi támogatással –, a feltételek közé tartozott volna legalább középszintű mezőgazdasági ismeretek megléte, a gazdálkodás legalább öt évenkénti értékelése és bizonyos helyi közfeladatok ellátását is kellett volna vállalnia. Jogilag a földnek csak művelője lett volna. Nem megfelelő gazdálkodás, vagy a vállalkozó önkéntes kivonulása esetén új gazda kapta volna meg a területet. Több vállalkozó pedig szövetkezeti formában egyesíthette volna a földterületét, egész vertikumát. Mindez elhangzott Gödöllőn az Agrártudományi Egyetem aulájában, ahol nagy volt az érdeklődés a jelenlevők részéről. De a politika pedig ment a nyugatról sugalmazott úton, a javaslatokra nem is reagálva.
*
Szarvasmarhatelepünknek a rendszerváltozásig volt egy sajátságos feladata: politikai és gazdasági vezetők látogatásának színhelyeként is szerepelt. Ez Dékány István elnök közreműködése eredményeképpen alakult ki, mert személyes kapcsolatai voltak az akkori politikai vezetéssel. A látogatók, delegációk elsősorban külföldi államfők, politikusok voltak és az azokat kísérő gazdasági szakemberek. Ezek a látogatások mindig felborították a napi feladatok végzését. Minden dolgozóra pluszmunka hárult. Az üzemi általános „rendetlenség” állapotából a pedantériáig kellett fokozni a rendet. Azért volt hozadéka is ezeknek a látogatásoknak. Néhány napig igazi „rend” uralta a telepet.
A látogatóknál közelről meg lehetett győződni arról, kit érdekel igazán az, amit lát. Az elmondottak milyen érzelmi hullámzást váltottak ki a jelenlévőkből. A delegációt Dékány István vezette, majd bemutatta a telep első számú vezetőjét. Innen a szakmai vezetést át kellett vennem. A tájékoztatást természetes viselkedéssel és magyarázattal igyekeztem szolgálni a delegáció érdeklődésére. Közben az ember szemének 50 méterre már előre kellett látni, helyre tenni, elhárítani minden olyan körülményt, ami negatív képet adhat rólunk. Ilyenkor elsősorban nem a telepet érhette kritika, hanem Magyarországot. Az évtizedek alatt megtanultam, hogyan lehet kaotikus állapotokat néhány óra alatt elfogadható körülményekké alakítani.
A sok látogató közül pár eset megmaradt az emlékezetemben. Argentínából katonai delegáció jött egy ellentengernagy vezetésével. Őszinte érdeklődéssel kérdezett szakmai megoldásokról. Más alkalommal a román mezőgazdasági miniszter volt a látogató, aki a telep működtetéséről részletes ismertetést kért tőlem. Afrikából érkezett egy fiatal, jó kiállású miniszterelnök, Bischof úr hozzánk, majd két nap múlva odahaza merénylet áldozata lett. Más látogatóink is voltak, de azok magánemberként jöttek.
Filmet forgattak a szövetkezetünkről, legalább 10 éven át készült dokumentumfilmet, így került a nagy hírű Tóth György riporter a telepünkre. Azon kívül is eljött hozzánk beszélgetni, országos, nagy jelentőségű dolgokról kérdezett, kíváncsi volt a véleményünkre. Sajnálatos halála után a fia is ellátogatott hozzánk. Volt olyan látogatónk, aki a kertjébe – fizetség ellenében – trágyát kért. Így került hozzánk Tömpe István is, akinek több generációs rokonsága harcolt az illegális Kommunista Pártban. Részt vettek a spanyol polgárháborúban. A beszélgetés őszintének tűnt, a hibáikat felsorolta, amit elkövettek.
Számomra feledhetetlen nap volt 1982. január 22-e. Délelőtt dolgoztam a telepen műszakvezetőként. A déli órákra egy izraeli delegációt vártunk. Reggelre nagy hó esett, egész délelőtt az utakat takarítottuk. Hajdú Józsefné, Anci néni futva jött, hogy elújságolja a hírt: a feleségem, Marika telefonon üzent, fiam született. Amikor a műszakom lejárt siettem haza, aztán édesapámmal a János Kórházba mentünk, ahová a gyermekünk megérkezett.
*
A rendszerváltás körüli időben sok szellemi termék – könyvek, kiadványok – váltak elérhetővé. Kunszabó Ferencnek megjelent az „És ég az oltár” című Széchenyi Istvánról szóló könyve, amit megvettem és élvezettel olvastam. Széchenyi személye mindig érdekelt, amihez vele kapcsolatban hozzájutottam, azt igyekeztem megvásárolni. Ez a regényes formában írt nagy esszé róla nagyon megfogott. A „Hunnia füzetek” havonta jelentek meg, szintén Kunszabótól.
Lassan elérkezett az első szabad parlamenti választások ideje. Az az ötletem támadt több okból is, hogy megkeresem Kunszabó Ferencet, hogy gratuláljak a Széchenyi kötethez. Felkértem, ha nem kapott meghívást egyik párt részéről sem a parlamenti választásokra – képviselőjelöltségre – az Agrárszövetség felajánlja azt. (Az Agrárszövetség egy előzmények nélküli, az első szabad választásokra megalakult párt volt. Elsősorban a nagyüzemi mezőgazdasági dolgozók – a vidék – lakosainak támogatására jött létre.) Kunszabóról tudni kell, hogy felmenői vidékről, a gulyások és csikósok közül kerültek ki. Jobbító szándékú, nagy szervezőkészségű fiatalember volt, akit az új rendszer igyekezett a soraiba befogadni. Megkezdte egyetemi tanulmányait, majd 1955-ben kizárták az összes felsőfokú tanintézetből. 1956-ban Kaposváron a Somogyi Néplap főszerkesztője és az 1956-os forradalom kaposvári szervezője lett. Ezért 10 év börtönt kapott, amiből 5 év és két hónapot leült. Részt vett a mecseki „Láthatatlanok” harcában, amiről szerencséjére a vádanyag semmit sem tudott. Az 1970-es évektől érdi lakos lett. Íróként, lapszerkesztőként dolgozott. Szociológiai, történelmi témájú írásai jelentek meg. Az első választásokon várta a jobboldali pártok felkérését, szeretett volna képviselő lenni az Országgyűlésben. Az Agrárszövetség elnökétől, Nagy Tamástól természetesen már megvolt az akarat: amennyiben Kunszabó Ferenc igent mond a felkérésre, az Agrárszövetség szívesen látja őt országgyűlési jelöltként.
Ismeretlen, új feladatok hárultak rám, mint az egyik választási kampány felelősére. Érden volt a központ. Szabó Gyula színészt kértük fel, hogy a kampány reklámszövegét hangosbemondón mondja be, amit egy mikrobuszból magnófelvételről adtunk le. Körzetünkben a választást elveszítettük. Listáról egy fő jutott tőlünk a Parlamentbe, Nagy Tamás.
A barátság Ferivel megmaradt egészen a haláláig. 2008. február 22-én halt meg. Felkerestük, megbeszéltük vele a világ ügyeit. 2002-ben jelent meg az önéletrajza, „Kurtavasban” címmel.
*
Az 1990-es őszi önkormányzati választásokon az Agrárszövetség támogatásával Százhalombattán, Dunafüreden indultam önkormányzati jelöltként – eredménytelenül. Az ezt követő önkormányzati választáson még egyszer elindultam a KDNP jelöltjeként, akkor már tudatosan „kamikaze” módra. Nem elsőségért, hanem a KDNP egyik tagjának listán való bejutásáért.
*
Meg kell emlékeznem Makovecz Imre építészről, akinek a személye, mondanivalója, szellemisége hozzájárult, előkészítette a rendszerváltoztatást. 1987-ben Oszkó Judit riportot készített vele. Olyan bátor, szokatlan, mégis találó módon beszélt építészetről, az emberről, a magyarság útjáról, ami a mai napig érvényes. Ráirányította a figyelmünket arra, mit követtek el velünk, milyen válaszút elé érkeztünk? Ez akkor főműsoridőben ment le a televízióban. Ennek kópiáit megszereztük, kollégám F. Megyesy Péter közreműködésével, és a szövetkezetünk zárszámadó közgyűlésén levetítettük. A vetítés elején Gellért István párttitkár megkérdezte, honnan való ez? „A TV-ben adták le” – válaszoltam. Akkor mehet, volt rá a válasz. Azon a nyáron volt a 20. érettségi találkozónk, elvittem és levetítettem a társaimnak. Nagy meglepetést keltett.
*
1987 körül sokan figyeltük a romániai eseményeket, a Ceausescu-rendszer túlkapásait és az ott élő magyarok duplán sanyarú helyzetét, akik közül sokan elindultak a zöldhatáron át az anyaországba, egy jobb élet reményében. Ismertük az elosztóhelyeket, hoztunk a telepre munkásokat. Olyan is volt, aki maga keresett meg bennünket.
Az első Romániából, zöldhatáron átjött dolgozónk Delegán Ferenc, aki 17 évesen szabó és traktoros képesítésű fiatalember volt, és hóna alatt a Bibliával érkezett. Kissé csavaros észjárású, örökké kérdező személyisége volt. Megoldottuk az ingyen lakhatását, igyekeztünk figyelmesen gondoskodni róla, traktorosként alkalmaztuk. Egy alkalommal Benta-pusztára kellett pótkocsival takarmányt vinni a növendék üszőknek, és ehhez ki kellett menni a 6-os útra. Akkor még nem volt körforgalom kialakítva ott. Balra indexelt a kanyarodás előtt és nem vette figyelembe az Ercsiből nagy sebességgel érkező személyautót, amely így a pótkocsinak ütközött. Az autó totálkáros lett, a benne ülő katonatiszt súlyos fejsérülést szenvedett. Mentő, rendőrség jött. A gépkocsi a megengedett sebességnél gyorsabban közlekedett, de a bekanyarodásnál a fiúnak meg kellett volna várni a gépkocsi elhaladását. A „bajból” F. Megyesy Ferenc kollegámnak kapcsolatai révén sikerült kimenteni Delegán Ferit, vagyis a rá váró súlyos büntetéstől megóvni.
Elmentünk vele Budapestre, hogy megismerje Magyarország fővárosát. Az első kérdése az volt: „Mi ez a hosszú sárga, ami a sínen megy?” Aztán: „Hogy kerültek a szobrok a Hősök terére?” Észrevettük, hogy a pénzzel rosszul bánt. A keresetét bankbetétbe tettük. Egyszer kétségbeesetten szólt, hogy nincs meg a betétkönyve. Nem kis tortúrába került a pénzét felvehetővé tenni.
Másfél év után egy reggel mentünk érte, mint másokért is, de nem volt sehol. Köszönés nélkül ment el. Sok hónap múlva egy hasonló fiú jött és bemutatkozott, Delegán Feri öccse volt. Elmondta, hogy a bátyja Franciaországban van, az ő kérése pedig, hogy tudnánk-e alkalmazni őt is? Persze tudtuk.
Máskor egy házaspár érkezett hozzánk Székelyföldről, Fenyédről. A férfi pék és traktoros képesítéssel rendelkezett, alkalmaztuk őket is. Később kiderült, hogy a négyéves kislányuk a nagyszülőknél maradt Fenyéden, de szerették volna áthozni magukhoz. Abban az időben mindig ment ki valaki közülünk Erdélybe. Megálltunk Fenyéden, megkerestük a nagyszülőket. Meséltünk a kislánynak és a nagyszülőknek, hol, hogyan élnek a gyermek szülei Magyarországon. Szívszorító látogatás volt. Egy zsák krumplit, azaz pityókát és más apróságokat küldtek velünk. Meghallgattuk a háziak friss medvekalandját: az előző napokban a kertben jártak a medvék, és kint maradt a vödör. Amikor a gazdaasszony ijedten a házba szaladt előlük és ott hagyta a vödröt, a medvék dühükben összelapították azt. Itthon elmesélve a történetet, megpróbáltuk kevésbé dramatizálva elmondani. Pár hónap múlva, családegyesítéshez nyújtottunk be kérelmet, próbáltunk segíteni, ami sikerrel járt.
Volt nálunk egy vállalkozó szellemű fiatalember, ugyancsak Erdélyből, Fekete Csaba. A szövetkezet elnökével tárgyalt. Azt ajánlotta, hogy különleges fajtájú kutyák tenyésztésével komoly jövedelemre tehetünk szert. Megkapta a lehetőséget és elindult az állatok beszerzése, de jött a román forradalom. Csaba hazament, hónapokig nem hallottunk semmit felőle. Aztán jött a hír, hogy a harcok alatt elesett. Szomorúságunkban elhatároztuk, hogy a tejház falán emléktáblát helyezünk el róla. Kis idő múlva megjelent Fekete Csaba, és nevetve meséltük el neki, mit terveztünk. A vállalkozás, amit elindított, hamvába dőlt. Csaba ma is Érden él, komoly saját vállalkozást irányít. Sítúrákat és medvevadászatokat szervez Erdélyben és az ehhez szükséges felszerelések eladásával foglalkozik.
Műszakvezető kollégánk volt Válé Csaba érdi fiatalember. Kiváló motoros, még kiválóbb autóvezetőként rótta a kilométereket az utakon. Hetente járt Érdről Gyergyóalfaluba, hogy találkozhasson egy szépséges székely lánnyal. Több, mit egy évig tartott a távszerelem. Egyszer aztán, egy hétfői napon műszakba kellett volna jönnie, de nem jött. Egész héten nem jött és nem szólt, hogy miért. Megkerestük a szüleit, akik nagy szomorúan tájékoztattak bennünket a késedelem okáról. Csaba egy hajnalon, egy kivilágítatlan falun átmenve elgázolt egy ittas éjjeliőrt, aki hazafelé tartott. A rendőrségen vizsgálati fogságban van – mondták. Három hónapig volt oda. Műszakba, ügyeletbe jártunk helyette. Amikor hazajött, megházasodott. Elhozta a székely lányt a magyar hazába.
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(folytatjuk)
