Egy lokálpatrióta emlékei XIII.

Beszélgetés Németh Istvánnal

Egy lokálpatrióta emlékei XII.

Ebben az esztendőben kisebbik lányom Nóra, aki a Pázmány Péter Egyetem Bölcsészettudományi Karának művészettörténeti szakát végezte, tanulmányainak vége felé járt és több kisebb-nagyobb tanulmányt záródolgozatot írt. Az egyik írása a Szent László templom építésének művészettörténeti jelentőségét tárgyalta. Engem is érdekelt a templomunk építésének története, jellegzetes stílus jegyei. Nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem tervezőjének szándékát, üzenetét.

Egy alkalommal, amikor még Kelemenék a tetőjavítást végezték, a lányomék az egyetemről meglátogatták a várost. Megnézték a Makovecz Imre építész által tervezett Szent István templomot. Én kalauzoltam őket, és vezetőjüknek, dr. Rozsnyai József építészettörténész tanár úrnak javasoltam, nézzék meg a Szent László templomot is. Megemlítettem neki, hogy azt pedig Tőry Emil tervezte. Felcsillant a szeme, csodálkozva, lelkesen mondta:

– Ilyen bőségben van jelen a XX. század építész gárdája a városban?

– Igen. Különös, de így van. Sőt, talán azért is érdekes megnézni, mert most folyik a tetőtérben helyreállítási munka.
Nóra később – tanulmányait befejezve – egy ideig a „Matrica” Múzeum munkatársa lett. Ekkor írta „Adalékok a százhalombattai plébániatemplom történetéhez” című tanulmányát, amely 2019-ben megjelent a „Matrica Füzetek” V. számában. 2013-ban erről rövid írások jelentek meg tőle a „Volt egyszer egy Százhalom” című helytörténeti írások gyűjteményében.

2012. március 15-én a Barátság Kulturális Központban – a városi megemlékezés után – Illéssy Mátyás plébánosunk „Díszpolgár” címet kapott. Mi nem tudtunk róla korábban, csak az eseményt követően. A megtiszteltetésnek örültünk, hiszen jó példája a világi és egyházi életünk közötti jó kapcsolatnak.
A laudációt követően így szólt az atya: „A város valódi élete, az itt élő emberek jósága, kedvessége, ami segíti túlélni a zord időket.” És a zord idők csak ezután jöttek.

Valamikor, talán 2011-ben olvastam egy régi erdélyi szokásról, ami több helyen máig is él. Tavasszal, a Nagyböjtben egyes faluk határjárást tartanak, hol gyalog, hol lóháton, majd ezt követően közös szentmisén vesznek részt. Arra gondoltam, ezt kellett volna megtenni a Szent László templom 100 éves évfordulójának tiszteletére. Néha a legegyszerűbb megoldások sem jutnak időben az eszünkbe. Kitalálunk bonyolult, költséges megoldásokat, amit nem lehet, vagy meg sem tudunk valósítani. Sokáig hordoztam magamban a gondolatot. Év vége felé aztán előadtam a képviselő-testületnek szóban, majd írásban is, hogy alapítsunk egy zarándoklatot a „városért”, amit mindig a Nagyböjtben teszünk meg, mégpedig követve városunk tényleges határát, imádkozva, énekelve, kereszttel, zászlókkal, gyalogosan. Elindulva a Szent László templomtól és megérkezve ugyanoda. Az út eredetileg 24 km volt.

Kiválasztottuk a Nagyböjt előtti két szombat közül az egyiket. Az első zarándoklat 2012. március 17-én volt. Gátai Tamás hívta fel a figyelmünket arra, milyen jól választottunk időpontot, ugyanis ez a nap a „Vérrel könnyező Győri Szűzanya” emléknapjára esett. Az eredeti esemény 1697-ben történt, 315 évvel korábban, napra egyezően. Ez Szent Patrik az írek védőszentjének napja, amikor Írországban tűzzel-vassal irtották az angolok a katolikusokat. Az ír papok pedig Magyarországra menekülve magukkal hozták a Szűzanya képet, amely mai napig Győrben van.

A zarándoklat engesztelés a Nagyböjtben, magunkért, családjainkért, városunkért, a hazánkért. A képviselő-testület a zarándoklat gondolatát elfogadta, azóta évről-évre megtesszük, hagyományt teremtve már XII. alkalommal. Sajnos a kezdeti 50-60 résztvevő mára 15-20 főre csökkent.

2012-ben szükségessé vált a Szent László templom tornyának korrózió védelme és festése. Pályázatot írtunk ki a munkálatokra. Volt egy ajánlat, arra tettek javaslatot lecserélik az eredeti lemezborítást és rézzel oldják meg a sisak fedését. Ez igen drága megoldás lett volna, több mint 8 millió forint. Végül a pályázatot százhalombattai cég nyerte meg. A százhalombattai PANEN Vállalkozási és Kereskedelmi Kft. egy kerek hét alatt, alpinista technikával varázsolta újjá, a mai napig látható módon. Gyorsan kellett eldönteni, hogy a színe milyen legyen, amit rám bíztak. A réz színét próbáltam megközelíteni, ezért választottam ezt az árnyalatot.

Amikor a faluba megyek és látom, arra gondolok mosolyogva, talán nem választottam rosszul? Nem oxidálódik, ezért nem is kap patinás zöld színt. A költsége pedig: 1.239.700 Ft volt.

Még ebben az esztendőben Strauszné Könözsi Veronika – a Szent István kórus karnagya – szervezésében küldöttség érkezett hozzánk Kárpátaljáról, Nevetlen faluból. Az érkezőket százhalombattai vendéglátó családoknál helyeztük el. Jó kapcsolat, barátság alakult ki közöttünk. A feleségemmel mi is két vendéget fogadtunk. Nem sokkal utána viszontlátogatást tettünk egy tele busznyi battai hívővel.

Korán reggel indultunk az egynapos látogatásra, késő este érkeztünk haza, mégis sok mindent láttunk. Kicsit az akkori ottani körülményeket is megismertük. A határon hosszas várakozás után léphettünk át Ukrajnába, azaz Kárpátalja területére. Jártunk Beregszászon, Munkácson, Nagyszöllősön, eljutottunk a Vereckei-hágóig. Megható élmény volt. Láttuk a régi határon készített szobor-emlékművet megcsonkítva. Nagyon emlékezetes gyalogtúra volt a hágó felé menni, felejthetetlen, ahogy Bauer Manci néni kiskosztümben, elegánsan, magas sarkú cipőben a látogató csapat élén haladt és mindent látni szeretett volna. Csodáltuk energiáját, érdeklődését.

A háború kitörése óta sokat gondolok az ottaniakra, ugyan mi lehet velük?

2013 novemberében a város önkormányzata képviselőtestületi döntéssel létrehozta az „Értéktári Bizottságot”. Megválasztották a tagjait: Dr. Vicze Magdolna a „Matrica” Múzeum igazgatója, Tóthné Kurán Julianna a Hamvas Béla Városi Könyvtár igazgatója, Németh Nóra művészettörténész, Kállainé Szerényi Julianna, Oláh M. Zoltán főépítész, Jankovits Márta a „Faluvédő Egylet” elnöke személyében.

Ekkor került az „Értéktárba” az Úrnapi körmenet sátrainak jellegzetes virágos, lombsátoros battai kialakítása. A körmenet az utóbbi két évben már igazán egy-két ember áldozatos és következetes kiállása mellett tudott csak megvalósulni. Ez is fokmérője a hagyomány megtartásának. Könnyű a nehézségeket kikerülve a kényelmes megoldást választani, de ezzel teremtünk precedenst arra, hogy közösségi életünk lassan vesse el a hagyományait. Ennek ellent kell állni.

2014. március 25-én Annamária lányomnak megszületett második gyermeke, egy kislány, Sonja. Okulva athéni tapasztalatain úgy döntött idehaza fog szülni, ne legyenek külszolgálatban. Az időpont több mint érdekes, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja. Nem csak érdekes, megtisztelő. Az Úr Jézus szüzen való fogantatásának napja. Ezt a köszöntő verset írtam a gyermeknek:

„Sonja, Gyümölcsoltó Boldogasszony
ragyogó Csillaga.
Megnyered, kire szemed ráveted.
Tiéd a Hold, s a Csillagok
úgy, ahogy mindenkire ráragyog.
Fonál vagy a tűben, s az idő
röpít a jövőbe.”

Kis idő múlva lányomék bővülő családja ismét külföldre távozott. Az új szolgálati hely Lisszabon lett, Portugália. Találkozásaink ritkultak, maradt a telefon, skype, ami egészen más, mint a személyes jelenlét.

Feleségem most is ment Lisszabonba a beilleszkedés heteit megkönnyíteni, próbált minden lehetséges módon segíteni. A kisgyerekek számára a 3 órás repülőút nehezen elviselhető helyzet. Nehéz nekik ennyi időt egy helyben megülni. Már mindent felfedeztek a repülőn, mindenhol, jártak, csak a pilótafülkében nem.

Marika, a feleségem több alkalommal is járt már ott, végül 2017 decemberében együtt is eljutottunk oda.

Az unokák minden nyáron pár hétre hazajöttek. Sonjának különösen szükséges volt magyar nyelvet tanulni, mert a teljes zavarodottság jelei mutatkoztak rajta. Az óvodában angolul beszéltek hozzá az óvónők, a gyerekek pedig portugálul. Magyarul tanult a szüleitől, az idegen nyelvek ismeretlenek és idegenek voltak számára. Valamennyit persze felcsipegetett az idegen nyelvű kifejezésekből.

2014. április 11-től Százhalombatta adott otthont a Keresztény Értelmiségiek Országos Küldöttgyűlésének. A jó hangulatú közösségi találkozó maradandó élményt nyújtott a vendégeknek. Bemutattuk váro­sunkat, a Régészeti Parkot. A vendéglátásban a Városi Önkormányzat is részt vállalt. Az esemény már az új helyi KÉSZ vezetőség – elsősorban Tóth Ernő elnök úr – szervezésében valósult meg. A küldöttgyűlést Osztie Zoltán elnök úr, a budapesti Belvárosi Plébánia vezető plébánosa vezette le.

2014-es évnek volt rendkívüli eseménye, ami március 30-án Nagyböjtben történt. Az „ostyacsodánk”, amiről én kissé megkésve értesültem a Nagypénteki késő esti Keresztúton, amit a cserkészek állítottak fel a hegyen – a bronzkori földvár Duna-parti szélén – a nagy keresztnél. Mindig erre az alkalomra kihelyezett, kivilágított lámpatestek, Mikulásik Gábor és cserkészcsapatának ragyogó megoldása volt. Hosszú éveken át oda jártunk keresztutat járni. Nagyon hangulatos, mindig más benyomást tett a környezet az ájtatosságot végzőkre.

Ezen a „keresztúton” hívott félre Illéssy Mátyás atya és megmutatta a képet a telefonján az ostyáról, majd elmondta a történetét.
A Szent István templomban áldozás alatt leesett egy ostya a kövezetre. Ezt az ostyát – mint hasonló esetben – befőttes üvegben lévő vízbe tette. Egy-két nap múlva Marika néni, a sekrestyés ki akarta önteni a virágokra a vizet, mint máskor is, amikor az ostyából már semmi nem látszik, mert az a vízben apró részekre bomlik. A vízre tekintve megállt a keze, mert valami szokatlan, egészen piros egyben lévő alakzatra lett figyelmes. Odahívta az atyát, és aki a környezetében volt mindenkinek megmutatta. Az ostyát sok tortúra érte, leesett, volt vízben, hűtőben, szárazon, de meg lett őrizve. Bár változásokon ment át, megőrizte szokatlan színét, formáját.

Az atya jelentette az eseményt a feletteseinek, de ők nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget. Mátyás atya ezért 2014. május 8-án elvitte az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahol mintát vettek belőle. Megállapították, hogy vér nem okozhatta az elszíneződést. Augusztus 17-én a Semmelweis Egyetem Orvosi Mikrobiológiai Intézet is megvizsgálta. Azt válaszolta: „Megállapítható, hogy a jelenséget reprodukálni nem tudtuk, a pigmentet termelő, baktériumot, gombát kimutatni nem sikerült. Az ellenminták, amit a környezetéből vettünk elpusztultak, szétestek.”

Arra nincs magyarázat, miért maradt épen és miért színeződött el? Érdemleges további vizsgálat bármikor elvégezhető a megmaradt ostyán. A különös állapotú szentostya sorsa a kegyelem későbbi megnyilvánulásának lehetőségét hordozza magában. Mi tiszteletben tartjuk és őrizzük. Bármi is legyen oka a megmaradásának, érdekes átalakulásának. „Az Úr Jézus valamit észrevett rajtunk és üzent, a figyelemfelhívásnak ezt a különleges formáját választva.

2015-ben megvalósult egy nagyon régi elképzelésem, ami évekig érlelődött bennem. 2012-ben felkeltette érdeklődésemet Kubinyi Anna textilművész munkássága. Figyelemmel kísértem a róla szóló újságcikkeket, riportokat, rádióban, televízióban közölteket. Mégis a legnagyobb hatást akkor tették a művei rám, amikor a Balassi Intézetben talán a legteljesebb kiállítása volt. A hatalmas térben nagyon jól érvényesültek az életnagyságú székelykapuk textilből, a Nagyszentmiklósi aranykincseket idézték fel aranyszínű alkotása, a Székelyföld jellegzetes tájai és a csodálatos Csíksomlyói imaszőnyeg.
Ámulattal néztem az alkotásait és elhatároztam, elhozom Százhalombattára. Más helyet elképzelni sem tudtam, mint a Makovecz Imre által tervezett Szent István templomunk. Ezek az alkotások csak nagyon magas, tágas térben érvényesülnek jól.

Magamban hordoztam az ötletet és vártam valami kedvező alkalomra, amely el is jött.

2014 karácsonya előtt értesültem arról, Kubinyi Anna kamarakiállítása nyílik a budai Várfok Galériában. Hívtam pár velem érző ismerőst, hogy ne legyek egyedül. Nem volt korábban személyes találkozásom vele és nem vagyok jártas a képzőművészetben. Nem jött el velem senki. Egyedül mentem el a kiállítás megnyitóra és vittem egy csokor rózsát. Nagy közönség gyűlt össze a meglehetősen szűk galériában. A megnyitót rengeteg gratuláció követte. Amikor csillapodott a tömeg körülötte odamentem hozzá a virágcsokorral, bemutatkoztam és elmondtam a kérésem:

Láttam a művésznő képeit a Balassi Intézetben és szeretném elhozni Százhalombattára a Szent István templomba, amelyet Makovecz Imre tervezett.
Az építész nevére felkapta a fejét Anna és azt mondta:

– Jó gondolat, beszéljünk róla.
– Ebben a templomban egy kisebb csoda történt egy leesett ostyával – folytattam.
– Nekem is egy csoda kellene, hogy meggyógyuljak. Tudja, én most vagyok beteg, de próbálom magam tartani – mondta.

Telefonszámot cseréltünk.

– Ha a részletekben megegyezünk, húsvétra megoldjuk a kiállítást – zárta le a beszélgetést.

Kubinyi Anna „Kossuth Díjas”, „Príma-Primissima” díjas textilművész volt. Alkotásai a félvilágot bejárták. Ígéretével hazaindulva nagy örömmel szedtem a lábam a Szél Kálmán tér felé. Azt hittem, álmodom. Akkor az Egyházközség világi elnöke, a KÉSZ helyi szervezetének titkára voltam. A kiállítást a Szent István templomba képzeltük el, ahol megesett a csoda, a leesett ostyával. Korábban a művésznő képei templomban még nem szerepeltek.

Február elején kis csapattal mentem budai lakására, megbeszélni a részleteket. Velem jött Illéssy Mátyás atya, Eperjesi Lászlóné – Marika – és Dobos Ágnes. Megbeszéltük a kiállítás rendezésének részleteit.

Mivel a művésznő betegsége miatt nem tudott eljönni, megnézni a helyszínt, jó fotókat küldtünk a templombelsőről. Felsorolta, mely alkotásokat adja a kiállításra. Nyolc művet és két székelykaput. A kiállításmegnyitót 2015. március 7-re terveztük, a Nagyböjt elejére. Elmondta, a megnyitón nem tud személyesen jelen lenni.

Az alkotások szállítását ő rendezte el. A megnyitó előtti napon éjszakába nyúlóan rendeztük meg a kiállítást. Két leányát is elküldte segítségül. A rendezésben segített a feleségem, Marika, Dobos Ágnes, Molnár Attila, Mikulásik Gábor, a lányaim: Nóra és Marika. Megvolt a terv, mi hova kerül. Megelőzte a rendezést asztalosmunka, paravánokat kértünk kölcsön a Barátság Kulturális Központból.

A két „Székelykaput” az oltár előtt a fal mellé helyeztük el, hogy áldozáskor átmehessünk alatta. A „Csíksomlyói imaszőnyeget” a templom jobb oldalára, Petrás Mária két keresztútja közötti falmélyedésbe tettük, mint központi alkotást. Ezt az alkotását a művésznő úgy készítette el, hogy minden öltésnél elmondott egy „Üdvözlégy Mária!” imát. Többi alkotása paravánokon volt a bejárattól jobbra.

Másnap a kiállításmegnyitót – nagyszámú közönség előtt – mesterkurzuson is frissen diplomázott művészettörténész lányom, Nóra tartotta meg. A köszöntőt pedig én mondtam el: „Kubinyi Anna: „Nimród és Attila” alkotásai itt a templomban szentelődnek meg, mint el nem felejthető előképei az Árpádházi-szentek sorának – mondtam a közönségnek. Őszintén kívánjuk Isten kegyelméből a művésznő gyógyulását. Bízunk abban, együtt lehetünk majd a „feltámadás örömében”, itt Százhalombattán egy ünneplő szeretetvendégségben”.

A megnyitón itt volt a művésznő két lánya, nővére, annak férje és Budapestről számos tisztelője.

Hétfőn 8.30-kor Kubinyi Anna telefonon hívott a kórházból operációja előtt:

– Láttam a megnyitón készült képeket és döbbenten vettem észre, hogy a „Csíksomlyói imaszőnyeg” „két stáció közé van betéve. Kérem, azonnal vegyék onnan ki, mert ha nem, minden képet azonnal elvitetek!
– Művésznő! A lányai is a legjobb helynek gondolták, hogy oda tegyük.
– Nem érdekelnek a lányaim, ne takarózzon velük! Megcsinálja, amit mondtam vagy nem?
– Természetesen mindent átrendezünk, ahogy kéri – és közben megbénultak a lábaim. Mozdulni alig tudtam a hallottaktól.
– Értse meg, ez illetlenség Petrás Magdolnával szemben. Küldjön gépkocsit a lakásomra, adok egy paravánt, arra tegyék a képet.
– Igen, úgy lesz – válaszoltam.

Úgy is lett. Ez volt az utolsó beszélgetésem Kubinyi Annával. A kiállítás – nagy sikerrel – több mint egy hónapig volt látogatható. Mellette 20 perces filmet vetítettünk a művésznő életéről, melyet a televízióból másoltunk ki, a „Szerelmes földrajz” című kulturális sorozatból.

A szomorú döbbenet 2015. március 27-én jött: Kubinyi Anna meghalt. Elhelyeztük a gyászjelentést a kiállításban.

Sokat gondolok arra, milyen, soha vissza nem térő alkalmat ragadtam meg akkor, hogy az utolsó pillanatban kértem tőle a kiállítás lehetőségét. A templomunk vált utolsó kiállításának színterévé – amikor még élt, és amikor elment közülünk.

Az élet különös ajándékának tartom, hogy műveivel kapcsolatos utolsó instrukcióját azon a visszaidézett telefonbeszélgetésen nekem adta. Saját baját elnyomva, erkölcsi és morális kötelességének tartotta, hogy figyelmeztessen, műalkotása Petrás Mária alkotásai közé zavarólag ne kerüljön. Még nagyobb üzenete van a történetnek azáltal, hogy mindez egy templomban történt. Keresztút közé nem tehetünk mást, akár szakrális tárgyakat sem.
Mindezt fontosnak tartottam a széles nyilvánosságnak elmondani.

A kiállítás alatt felemelő érzés volt elindulni a zarándoklatra a székelykapuk alatt. A több évszázados székely falukerülő szokás, maga a szokás és a kenderből szőtt kapuk szentelődtek meg most itt.

Még egy nagy jelentősége volt a kiállításnak. A Nagyböjt alatt, 2015. március 25-én mondtuk el először a templomban az 1000 „Üdvözlégy Mária” imát, melynek oka nem a kiállítás volt. 2014-ben kaptam meg az „Új ember” kiadó által összegyűjtött és elkészített, Bálint Sándor írásait tartalmazó kis könyvet. Egyike leírja, hogy évszázadokkal ezelőtt Magyarországon – és annak helye a mai napig Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a templomban volt szokás –, az ünnep vigíliáján éjszaka elmondták ezerszer az „Angyali üdvözletet”, amit mi úgy ismerünk, „Üdvözlégy Mária! …” kezdetű ima. Más megfogalmazásban: az Úr Jézus szűzen való fogantatásának szent napja.
Azóta imádkozzuk mi is e napon a szent imát.

Bálint Sándor kiváló szegedi néprajzos tanár, szent életű ember volt. „Boldoggá avatási” eljárása folyamatban van. Gyűjtései nyomán kifejti, hogy a megemlékezésen kívül az a jószándékú kérés állt a háttérben, hogy aki ezen imákat elmondja, kérése a „Szűzanya” felé meghallgatásra számíthat.
Mi is mindig elmondjuk a kérésünket az ima előtt. Kubinyi Anna „Csíksomlyói imaszőnyeg” 1212 öltéssel készült és minden öltésnél elmondott egy „Üdvözlégy” Mária” imát. Nem lenne meglepetés, ha a boldoggá avatásának kérelme megfogalmazódna a jövőben.

Elmesélnék az olvasóknak egy magyar történelmi sorsfordító eseményt, ami bennem már gyermekkorom óta furcsa érzéseket keltett. Nem akartam elhinni, hogy az Árpádház kihalt, vagy legalábbi nehezen fogadtam el. Nimród – Attila – Emese álma – a szent királyok sora a világ össze királyi családja közül a legtöbb szentet és boldogot adta a történelemben és ez eltűnik, kihal?

Az első nyom az 1980-as években akadt a kezembe. Akkori főnököm Varró Imre megajándékozott egy sok kötetből álló sorozattal „Magyarország családjai” címmel. Örömmel vettem a kezembe a 8 kötetes kiadványt. A kötetek lexikonszerű, betűrendes elhelyezéssel készültek. Nem éppen olvasmányos dokumentum gyűjtemény. Ha valakinek nevesített rövid családi történetére kíváncsi az ember, kikeresi, megnézi.

Egy alkalommal nem kerestem igazán semmit benne, csak kézbe vettem a könyv egyik kötetét és kinyitottam az elején. Éppen a C-nél nyílt ki, a (magyarországi) Csony családnál. 9. oldalon jól követhetően egyszerűen az van leírva, hogyan nem halt ki az Árpád-ház. Nagy Iván e sorozatot 1856-ban adta ki. A témának az 1700-as évektől voltak kutatói, mindig rossz helyen és rossz időben.

Figyeltem és vártam. Tankönyvekben róla szó nem esik, nem írtak róla irodalmi művek erről a magyar eredetű francia családról. Az Egyetemi Könyvtárból szerettem volna egy ezzel kapcsolatos eredeti sajtóterméket – a Magyar Sajtót – elolvasni. Hosszas várakozás után zavartan közölték velem, hogy nem találják a helyén.

A folytatás 1987-ben történt. Megjelent egy kicsi könyv „Az élő Árpád-ház” címmel. Írta: Dr. Pusztaszeri László. A könyvről megjelent ismertető is pozitív hozzáállással.

Lejegyezte: Szegedinácz Anna
(Folytatjuk)

Egy lokálpatrióta emlékei XIV.