Egy lokálpatrióta emlékei XVIII.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Folytatva a történetemet 2018 első szombatjára hazaérkeztünk. Két-három óra alvás után reggel 7-re indultam a Szent István templom és a Dózsa György út között lévő Wass Albert-szoborhoz. Páran már meg is érkeztek az innen induló Wass Albert-túrához.
Amikor a szoborról, mint egy jellegzetes kiinduló pontról beszélek, óvatosnak kell lennem, mert sokakban Százhalombattán nem is tudatosult, hogy van ilyen. Ha pedig engem kérdezgetnek, ugyan mondjam már el hol van, amíg a társaim közül mindenki megérkezik, a kedves olvasónak elmondom a fontos tudnivalókat róla. A Wass Albert portré szobra Tóth Ernő elgondolásából és igyekezetéből lett felállítva. Alkotója lánya, Tóth Lili. Tóth Ernő, a MOL vezető mérnöke felvállalta a szobor elhelyezésének jogi engedélyeztetését az egyházi szerveknél, mivel egyházi tulajdonú területet érint.
Felavatásának időpontja 2010. június 4-e volt, a trianoni békediktátum 90-ik évfordulója napján.
Gróf Wass Albert 1908. január 8-án született az erdélyi Válaszúton, egy őshonos erdélyi arisztokrata családban. Szülei korai gyermekkorában elváltak, ami egész életére kihatóan nagy törést okozott, lelki érzékenységének ez volt kiváltó oka. Édesanyja (született Bánffy Ilona) hiányát egy életen át szenvedte.
Nagy hatással voltak rá nagyszülei, rokonai. Az erdélyi környezete, iskolái, családjának múltja elkötelezett erdélyivé és magyarrá tette. Az I. világháború igazságtalanságát ifjúként saját bőrén és közvetlen környezetén tapasztalta meg. A Bécsi döntést élete legnagyobb örömeként élte meg, bár dél-Erdély elvesztését sérelmezte.
A természetet a benne élő egyszerű emberekkel együtt alaposan megismerte, rajongott értük. Kiváló vadásszá vált, alkatához leginkább a jól gazdálkodó gazdász állt – a szabad ég alatt, emberek között, azokat irányítva, tanítva, magas szinten gyakorolni a mezőgazdasági kultúrát. Elvégezte a debreceni Pallag-pusztai Mezőgazdasági Akadémiát. Ezt követően a Sorbonne Egyetemen bölcsészetet hallgatott és ebből doktorált. Különös adottsága, vonzalma volt az íráshoz, az irodalomhoz, a történelmi ismeretekhez. Már gyermekkorában színdarabot rendezett a többi kortársaival. Megismerte korának szellemi áramlatait, íróit, finom kritikával írt korának arisztokráciájáról. A Maros-Vécsi író találkozók résztvevője volt. A két világháború között írta a „Farkasverem” című könyvét, amiért Baumgarten-díjban részesült.
Egy idős, magányos női rokonáról, Gróf Wass Irmáról mintázta főhősét, aki mezőségi udvartartását szelídített farkasokból verbuválta. Egészen különös életformával és az ahhoz vezető tragédiákkal ismerkedhet meg az olvasó. Írásait olvasva fogalmat kaphatunk arról, hogy az erdélyi arisztokrácia patriarchális viszonyai segítőkész, önfeláldozó hazafisága minden társadalmi osztálynak példát tudott és tud mutatni. Lelkesedett a Második bécsi döntésért, de a német orientációt elutasította.
1935-ben megházasodott, felesége Sieners Éva, aki egyben unokatestvére volt. A II. világháborúban édesapjával együtt önkéntesként vonult be katonának. Szolgálata alatt összetűzésbe került német feletteseivel és eljárás indult ellene. Maga így vall erről: „Volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít. Például, amit Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy a vallatáson jobbkezem ujjait tördelték sorban. Amikor muszka földön akna robbant a gépkocsim alatt.”
A németek keze közül feltehetően Dálnoki Veress Lajos vezérezredes szabadította ki őt, azzal a paranccsal, hogy a keleti-frontra küldte ki, mint huszártisztet. Az ukrajnai Pripjat mocsaraiból – miután az oroszok teljesen bekerítették alakulatát – a végpusztulástól a természet ismerete, vadász ösztöne mentette meg őt és rábízott embereit. Talált egy az őzek által rendszeresen használt vékony csapást a mocsárvilágban és azon veszteség nélkül kivezette embereit. Máskor az ukrán partizánok kímélték meg őt és alakulatát, mert emberségesen, segítőkészen viszonyult a megszállt területen élő civil lakossághoz.
A háború végső szakaszáról így ír:
„1944. október 4-én Dálnoki Veress Lajos vezérezredes fogadott bennünket. Rajtam kívül Kemény Bélát és Gézát, a két Bánffyt, a három Bethlent és négy Teleki grófot, hogy velem együtt leszerelésünket kérjük, mert az oroszok már Kolozsvártól 14 km-re voltak akkor. Rajtam kívül mindnek megadta az engedélyt. Engem ott tartott és amikor már mindenki elment jól leszidott: – Azt akarod, hogy az oláhok életük végéig azzal dicsekedjenek, Wass Albertet hogyan verték agyon? Te író vagy, neked kötelességed van a nemzettel szemben!
Nincs leszerelés, nem is szerelt le senki és katona vagyok a mai napig.”
A háború végét Németországban élte meg. A felesége családja a háborúban tönkrement. Hazatérésről szó sem lehetett. A román hatóságok halálra ítélték soha el nem követett atrocitásokért. Volt napszámos, erdei famunkás, éjjeliőr. Feleségével egyre kevésbé értették meg egymást, ezért négy fiával az Egyesült Államokba ment. Ott újból házasodott. Tanári állást kapott. Románia folyamatosan kérte kiadatását, amelyre szerencsére nem került sor.
A SECU titkos ügynököket küldött utána, hogy likvidálják, de csodával határos módon vadászösztöne ismét megmentette.
1962-ben létrehozott egy könyvhálózatot „Az Amerikai Magyar Szépmíves Céh” néven. Mindezt azért, hogy a nyugati magyarságban fenntartsa a haza iránti szeretetet. Magyarországon a rendszerváltást követően szinte minden írását kiadták és az olvasó közönségnél azok nagy sikert arattak. Több, mint 40 írása jelent meg. A legjelentősebb művei: A Funtinelli boszorkány, Kard és kasza, A hagyaték, Mire a fák megnőnek, Csaba, Rézkígyó.
február 17-én a floridai Astorban 90 évesen önkezével vetett véget hányatott életének. Halála előtt Horn Gyulához fordult, hogy kaphasson magyar állampolgárságot. Nem kapta meg, csak egy egyszeri beutazási lehetőséget ajánlottak fel számára. Ezt nem fogadta el, megalázónak érezte maga számára.
*
Hogy miért az ő szobránál indul Wass Albert-túránk, remélem megfelelő magyarázatot adtam. Érdekes módon egyes magyar történelmi események az ő születésének dátuma körül sűrűsödnek. Túránk szervezésénél még további események dátumait is figyelembe kell venni. Ezekre szintén megemlékezünk.
1945. január 6-án kellett a battai 18 és 50 év körüli férfiaknak jelentkezni Érden, az akkori piactéren. Ma az Érd-Alsó vasútállomás melletti buszpályaudvar helye. Ugyanez vonatkozott az érdi, sóskúti, tárnoki lakosokra is. A hirdetmény szövege az volt, hogy itt a munkavállaláshoz szükséges igazoló iratokat fogják megkapni, mert enélkül nem lehet munkát vállalni. Amikor összegyűltek, fegyveres katonaság vette körül őket és az embertömeget Ercsi felé hajtották a 6-os országúton, arra hivatkozva, hogy az igazolásokat csak Ercsiben tudják kiadni.
Odaérve vált nyilvánvalóvá, hogy hadifoglyokká váltak. Innen már az út a Szovjetunióba vezetett – már aki eljutott oda. Az otthon maradottak pedig azon tűnődhettek, hogy a civil fiúk és apák hol lehetnek?
Hónapok teltek el, mire valamit megtudhattak az eltűntekről. A további útvonal: Dunaföldvár, Baja, Szeged, Temesvár. Hideg tél, hiányos öltözet, rossz élelmezés, hosszú gyaloglás nehezítette megmaradásukat. Temesváron több százezer hadifogoly barakkokban lett elhelyezve. Kitört a tífusz és a kolera. Ezrével haltak meg naponta. A csonttá fagyott halottakat, mint a hasáb fát, úgy tárolták. A foglyokat három részre osztották. A súlyos betegeket sorsukra hagyták, az enni és menni tudókat visszavitték Szegedre. Az egészségesnek találtakat pedig gyorsított módon vagonokban szállították el a Szovjetunióba, hogy ott ingyen munkásként építsék a szocializmust.
Meglehetősen ismert számomra az események sora, mert anyai nagyapám, Würth Antal és fia, István is részese volt e kálváriának, és ők még haza is jöttek. (Lásd bővebben írásaimat: A hatodik nemzedék – riport Kéry Imrével.) Na erre az esetre is emlékezni kell.
A következő esemény Nagyenyed módszeres elpusztítása és kiirtása. 1849. január 8-án éjszaka „Axente Sever, az osztrák haderő főparancsnoka Puchner altábornagy kérését teljesítette nagy örömmel. Életük végéig Axente Sever, Avran Janku, Prodán – a főkolomposok – osztrák kegydíjban részesültek és ágyban párnák közt fejezték be életüket. 1500-2000 magyar székely áldozata volt e pusztításnak és a híres 800 fős ősi nagyenyedi kollégium is elpusztult az események alatt.
*
1764. január 7-e – Madéfalva – Mária Terézia császárnő és koronázott magyar királynő idejében történt. A császárné szerette volna a Keleti-Kárpátok határait biztonságosan őriztetni egy ütőképes, a helyi székely és román férfi katonáskodó lakosokkal. Ennek szervezésére megbízást adott Buccow tábornoknak, aki a feladatot olyan hibásan kezdte szervezni, hogy a lakosság nyílt ellenállását váltotta ki. Ezért a megbízatást Siskovics nevű parancsnokra bízta, de annak se sikerült. A határőr ezredekbe való kényszersorozásnak olyan feltételeket szabtak, hogy azt az egyébként katonáskodó szellemű népesség nem fogadta el.
Hogy kikényszerítsék a megoldást, a Carato nevű katonai elöljárót küldték ki 1300 katonával és két tábori ágyúval Madéfalvára. E faluban gyűlt össze 500-600 környékbeli férfi, hogy megvitassák a kényszersorozást. A katonaság tudván, hogy ott tartózkodnak a székely férfiak, 1764. január 7-én éjszaka váratlanul tűz alá vették a falut, majd a gyalogság válogatás nélküli gyilkolásba kezdett. A támadásnak többszáz ember esett áldozatul, közte ártatlan gyermekek és asszonyok. A faluban emlékhely hirdeti a gaztettet. Különös a felirat az emlékhelyen, fel van írva, hogy „1764 Siculicidium”, azaz a „székelyek leölése” történt, de az évszámot a betűk latin számértéke éppen kiadja.
*
Ezen események emléke hoz bennünket össze a Wass Albert-túrán. Kik jövünk össze január első szombatjának kora reggelén? A helyi KÉSZ csoport magja: Tóth Ernő, Mikulásik Gábor, Bukovinszki Miklós, Szaniszló József, Magyar János, Sefcsik Zsolt, Gátai Tamás és jómagam.
Akiket felsoroltam, az idő múlásával mi sem leszünk fiatalabbak. A sokszor nehéz utat nem mindenki tudta vállalni. De hála a szervezőknek, Tóth Ernő helyi elnökként sokat tett, hogy ne pár ember vállalkozása legyen a túra, a fiatalítás folyamatos. Így gyarapodtunk Szabó Zoltánnal, Urbán Lászlóval, Kedves Gáborral – aki 1 éve átvette az elnökséget Tóth Ernőtől, valamint Bernáth Tiborral, aki jelenleg tikárként működik. A szervezés kitejed széles körben az utóbbi időben. Mire a Régészeti Parkhoz érünk, népes fiatal és női csapat vár bennünket és megyünk a régi csapáson Érd-Ófalu felé.
Leereszkedünk az érdi-hágón és megcélozzuk az érdi piacot, ahol sok száz ember nyüzsög, vásárol, eszik, iszik. Már ismerősként keressük a mi legjobbnak hirdetett lángossütő standunkat és ismerősként fogad bennünket a személyzet. A rendnek eleget téve beállunk a sorba, elpusztítunk 1-2 lángost és iszunk rá forró borosteát. Kinézünk magunknak egy üres helyet, dalra fakadunk, verset mondunk, szóba elegyedünk a vásárló közönséggel. Hol csatlakoznak hozzánk, hol nem. Igyekszünk színes színfoltjává válnia az érdi piacnak azzal a rejtett szándékkal, hogy túránk okait elmondhassuk másoknak is. Nem különc benyomását keltve, de hazafias érzéseket ébresztve másokban is. Az idén már 12-ik alkalommal vettünk részt a Wass Albert túrán. Minden túra más és más. Más az emlékezés súlypontja, az időjárás, kicsit változik a résztvevők összetétele. Utólag derül ki, hogy ki volt ott a túrán utoljára. Hol szélben-fagyban, hol esőben-sárban, de az utat megtesszük. Közben előkerülnek a féltve őrzött pálinkák, az otthon sütött pogácsák.
Felejthetetlen a 2016-os túránk, amit nagy hidegben tettünk meg. Az utat jég borította, csúszkáltunk. Egy volt, aki közülünk nagyokat csúszott, de ügyes balett mozdulatokkal elkerülte az elesést – Kundrát Laci. Fekete fényes félcipőjében végezte ezeket a mutatványokat és mi nagyokat nevettünk rajta. Nem gondoltuk, hogy ez az utolsó közös túránk vele. 2017 nyarán örökre elbúcsúztunk tőle.
Mennyi nevetés, tréfa, ugratás esett meg ezeken az utakon velünk. Van egy jó cimboránk, aki, hogy engesztelje feleségét, a sokadik túra miatt, évről évre konyhai késkészlettel – piaci vásárfiaként – lepi meg asszonyát.
