„Először a saját poklokat kell végigjárni”

László Bandy a Pro Urbe Százhalombatta díjazottja

„Ez mi?!” – kérdezte Supka Magdolna, Manna néni, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa, a Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének tagja egy egészen furcsa, papírból készült, a tér minden szögéből és a szemlélés minden pillanatában másnak látszó műalkotásra bökve valamikor a nyolcvanas években. „László Bandy” – válaszolták neki. „Munkája szinte emblematikus szuggesztivitással harsogja: „László Bandy műve vagyok!” – írta húsz évvel később Feledy Balázs, a Művészeti Alap szakosztályigazgatója, a kortárs magyar képzőművészet egyik legelismertebb kritikusa. „Meditatív térgrafika”, „aranymetszéshez is igazodó vizuál-matematikai esszék”,” groteszk ívükben is katartikus kép- és korregény” – folyamok, művészkönyvek, pályatársakká váló tanítványok légiója. Ez László Bandy, meg még sokkal több. Hogyan született a „teljesen saját” műfaja, hogyan hatottak a dobozgrafikái Iza nénire, a káder-pszichológus munkásőrnőre, és mit tettek Daguerre-ék, valamint a Lumière-fivérek a művészettel? Erről szól a következő beszélgetés. Meg még sokkal többről.

– Születtem 1941-ben Budapesten. Mit akarsz tudni?

– Hogy mit jelent művésznek lenni.

– A gnúk minden évben tesznek egy hatalmas kört a Serengeti nemzeti parkban. Közben találkoznak oroszlánokkal, párducokkal, szárazsággal és megáradt folyókkal. Amelyik a kör végére életben marad, az szaporodhat. Valami ilyesmi.

Eljön hozzám, a Látás Iskolájába rengeteg általános iskolás, és néhányan közülük eljutnak a képzőművészeti egyetemig, ahol mindent megtanulnak a művészetről, csak azt nem, hogy mire lehet használni. Akik erre is rájönnek, vagyis piszok tehetségesek, azok szembe találják magukat a magyar valósággal, és akkor eldönthetik, hogy csinálnak valamit a művészet mellett – például tanítanak -, vagy éhen halnak. Az én életem arról szól, hogy beleszerettem a tanításba, alkotói műfajnak, magamat pedig lélekszobrásznak tekintem.

– Mikor szilárdul meg az emberben a gondolat, hogy önmagát művésznek tartja?

– Sajnos, úgy születünk. Nem tudunk mást csinálni. Más kérdés, hogy megtanuljuk-e a tehetséget, amivel „megvert” a sors, jóra használni. Mert a Harry Potterben is vannak fekete mágusok, a művészetben meg van a giccs, sőt, politikai giccs, ami a legsötétebb varázslat.

– Sokan ma is a művészlét társadalmi legitimációjaként tekintenek a művészetpedagógiára, és te is utaltál rá, hogy a művész aktuálisan és itthon nem tud annyira „hasznos lenni”, hogy életben tartsa a társadalom. Változott ez valamennyit az elmúlt száz év során?

– Én azt mondom, hogy a művész és az alkotás is médium az egyén és a transzcendens között, de a művészet viszonya a társadalomhoz mindig változott. Amikor Daguerre és társa kitalálta, hogy lehet fényképezni, akkor az jelenthette volna a festészet végét, de ehelyett kiderült, hogy rengeteg mindent lehet vele kezdeni az élethű portrék és tájképek létrehozásán kívül is. Mostanra a média úgy helyettesíti a valóságot, hogy már nem is megyünk ki tájképet festeni. Sőt, jön a művésztársam, és nem azt nézi, hogy mit rajzoltam, hanem hogy mit tettem ki a Facebookra. A tanítványaim a saját képük mellett úgy jönnek el a folyosón, hogy nem veszik észre, mert nem mozog és nem ad ki hangot. Mert ma nem az a vizuális kultúra, hogy festek. Lehet, hogy járnak hozzám rajzolni, de otthon a gépen, vagy a telefonon alkotnak, filmet csinálnak vagy videót. Én pedig ülök a moziban egy közhelyes, gyenge filmen, az Avatáron, és megöl az irigység, hogy mire képesek a számítógépes programokkal.

Én még láttam, ahogy Debrecenben magyarázták az országjáró Munkácsy-trilógiát és hallottam róla, hogy Oroszországban peredvizsnyikek vitték ugyanígy városról városra a festményeket – például a Hajóvontatókat. Ez volt a mozi! Aztán jött a másik két „disznó, vadállat”, a Lumière-fivérek! Most meg élő egyenesben nézed a telefonodon, hogy tanévnyitó van a színművészetin.

Az elmúlt harminc-harmincötezer évben a képzőművészet lényege az volt, hogy valamilyen hordozófelületre rákentek valamilyen pigmentált anyagot. Jelenleg már nem kell felület, sem pedig anyag. Ha akarsz, belenyúlhatsz a műbe, egy életmű pedig elfér egy pendrive-on.

Ennek a technikai fejlődésnek köszönhetően minden eddiginél nagyobb hatást tudsz elérni művészként, de sokkal nagyobb tömegeket kell megszólítanod ahhoz, hogy észre vegyenek.

– Miért?

– Arról van szó, hogy elérheted-e az embereket, és milyen eszközökkel, kiket. És kik azok, akiket nem fogsz, holott érdekük lenne. Mekkora szó volt, hogy Petőfi kinyomtatta a Nemzeti Dalt és a Tizenkét pontot, és kit érdekelt? Amikor néhány hónap múlva képviselőnek jelöltette magát, körülbelül annyit mondtak neki, hogy „Hoztál krumplit?” Kit érdekel a szólásszabadság ott, ahol olvasni sem tudnak az emberek?

– És ez változott Petőfi óta?

– Persze, csak abból is több lett, ami megszólít. Főiskolás koromban óriási öröm volt, hogy a Magyar Ifjúság utolsó oldalán megjelenhettek a karikatúráim. Akkoriban ezen kívül még egy helyen láttál ilyesmit, a Ludas Matyiban. Aztán jött a rendszerváltás, és lett rengeteg vicclap, most meg a Facebookon naponta tizenötször ömlik rád ugyanaz a rossz poén. Azért szoktuk visszasírni a régi időket, mert áttekinthetőbbek voltak. Olyan primitívek, mint a tétété (tilt, tűr, támogat), bár azt úgy csinálták, hogy sose tudd, melyik kategóriába tartozol pontosan.

Akkor azért megsimogatták néha a fejedet, még ha fájt is, Most viszont nemcsak az a baj, hogy lassan a foci is művészet, hanem az is, hogy egyre kevesebb állami pénz jut rá. A rendszerváltás előtt még működött az állami vásárlás rendszere, most viszont az a helyzet, hogy felhív az Iparművészeti Könyvtár Könyvgyűjteményének vezetője, hogy „mióta akar venni egy László Bandyt”! Persze, ez olyan jól esett, hogy ingyen is adtam volna, de arra azért mégsem gondoltam, hogy közelharcot kell vívnia az igazgatósággal néhány tízezer forintért, amely meg sem közelíti egy művészkönyv valódi értékét.

– Azért ahhoz 1980-ban is vakmerőség kellett, hogy két gyerekkel szabadúszó legyél.

– Nem, mert spóroltunk rá, és egyszerűen nem lehetett már tovább csinálni, hogy népművelőként nyolctól négyig dolgozom, azután indulok a csoportjaimhoz – például ülök a szerbek között és hallgatom, hogy szerbül beszélgetnek -, majd tizenkét óra meló után hazaesek, eszek valamit és nekiállok végre annak, ami igazán érdekel. A dologhoz hozzátartozik, hogy ki is ábrándultam addigra a népművelésből. Pedig kezdetben mélységesen hittem benne.

Eleinte jöttek munka után az emberek és érdekelték őket az ismeretterjesztő előadások, mivel nem volt Spektrum Tévé. Viszont amikor elkezdődött a géemkázás, már inkább keresni akartak a szabadidejükben. Egyszer összehívtunk mindenkit, hogy elkezdődik a városi művelődési ház tervezése. Azt szeretnénk, hogy olyan legyen, amilyet akarnak. És akkor a karbantartásbrigád – az előadásaim állandó résztvevőinek – vezetője azt mondta: „Bandy, most nem tudunk segíteni.” Én meg rájöttem, hogy minek kellene megérteniük a reneszánszot, ha azt sem értik, ami körülöttük folyik, és annyira szolidáris lettem velük, hogy melós akartam lenni.

Beálltam a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalathoz könyvcsomagokat dobálni, de hamar kiderült, hogy miután matekszakon végeztem, főnököt akarnak belőlem csinálni, aki majd „javít a munkaszervezésen”. Innentől kezdve egy olyan légkör alakult ki körülöttem, hogy „mégiscsak besúgó”, és a bőrömön éreztem a fizikai távolságtartást.

1980. január elsején lettem szabadúszó, és ’81. október 23-án nyílt meg az első önálló dobozgrafika-kiállításom Hatvanban. Nem rendelkeztem telefonnal, se autóval, mégis sikerült fokozatosan kialakítanom egy működőképes szakmai-alkotói kapcsolatrendszert, mert mondom, ez egy egyszerűbb világ volt. Minden hónapra jutott valami kis megbízás – plakáttervezés például -, belecseppentem a tanításba, és voltam olyan jó, hogy egyre inkább megismert a szakma. Amikor például a Népművelési Intézet ’81-ben megalapította az Országos Amatőr Képzőművészeti Tanácsot, akkor abba néhány amatőrt is meghívtak, köztük engem. De még fontosabbnak tartottam a Kisgalériák Hálózatát, aminek a keretében művelődési házakban, könyvtárakban, kollégiumokban állítottunk ki – kemény zsűrizés után.

Százhalombattán, ahol élek, a nyolcvanas években rendezhettem meg az első önálló tárlatomat abban a bizonyos szép, új művelődési központban, amely időközben felépült. A „Jó király” sorozatomat mutattam be. Übü királyszerű figurákat rajzoltam szörnyű nagy fallosszal, amit alulról több kisebb figura támaszt meg, mivel legalizálja a hatalmukat. Eljött a helyi párttitkár is. A végén okosan rám hunyorgott és azt mondta: „Ugye, Ceausescura gondoltál?”

– A szabadúszásod óriási lendületet adott a dobozgrafikai kísérleteidnek. A papírszobraid megnőttek, körbe lehetett járni őket. Ez a saját műfaj, amit teremtettél, mennyire maradt egyedi?

– Valami átmenet a szobor és a festmény között mindig is volt, mások is foglalkoztak és foglalkoznak ilyesmivel. Ami csak az én munkámra jellemző, hogy belefogtam annak a vizsgálatába, mi történik, ha a síkban elhelyezkedő rajz vonalai térben távolodni kezdenek egymástól. Mindez azzal indult, hogy a művházban vettünk egy episzkópot – amivel könyvek képeit lehetett kivetíteni -, de én azzal kísérleteztem, hogy tárgyakat világítottam meg vele más-más optikai szögből. Készítettem e célból kis dobozokat, amikkel azután performance szerű vándorkiállításra indultam. Kiderült, hogy maguk a több síkban elhelyezkedő, szikével kivágott grafikák, ezek a dobozok jobban érdeklik a közönséget, mint maga a vetítés.

– Szóval a fejünk jobb vetítő.

– A dobozgrafika kifejezés a barátaimtól származik. Egyszer a Műcsarnokba mentem a dobozgrafikámért, amit kizsűriztek egy váci kiállításról. Láttam, hogy áll ott egy hosszú sor, kiderült, hogy a Pécsi Kisplasztikai Biennáléra adják be a munkákat. Gondoltam, végül is ez nemcsak rajz, hanem szobor is, és valóban bevették. A kiállításról Bán András írt a Magyar Nemzetben, engem is említve. Onnantól hivatalosan is művésznek számítottam. Vittem a dobozt akvarell-, rajz-, kisplasztika-biennálékra – következetesen. Amíg be nem rágtam a művészeti életre.

– Ez mikor történt?

– Valamikor a 2010-es években.

– És miért?

– Mert a biennálék merő spórolásból triennálék lettek, a zsűrizéshez fényképeket kezdtek kérni a szobrokról (?!), és miután Szentendrén egy művész pert akasztott a szervezők nyakába, mert megsérült egy munkája, már nem vették be a dobozaimat, arra való hivatkozással, hogy sérülékenyek. Közben rengeteget hallgattam, hogy „Hű, de jók!”, de az elismerés megmaradt a szavak szintjén.

– Most mi foglalkoztat?

– Az öregség, a betegség. Meg kell fogalmaznom, hogy lehet élni öregen, betegen. Utána akarok járni, miként találja meg az öregség a saját nyelvét.
Merő prakticizmusból – hogy a kórházi kezelések duplakaranténjából is kapcsolatot tudjak tartani a családdal – regisztráltam a Facebookra. És mondták, hogy „apu, igazán feltehetnéd a rajzaidat.” Meg mit tudsz csinálni a kórházban, hogy ne őrülj meg? Rajzolsz. És sokkal több visszajelzést kapok a lenézett Facebookon, mint az arisztokratikus művészvilágban. Végig gondoltam, hogy a művészet kommunikáció. Akkor miért egy másik művésszel akarok kommunikálni, aki kegyesen becsoszog a kiáltásomra? Azóta mondják, hogy „Bandy, mennyit dolgozol!” Hát, pont annyit, mint eddig, csak most tényleg elkezdtem kommunikálni.

A „ki mit lát benne” kérdése mindig is érdekelt. Amikor elkezdtem nagyobb méretű dobozokat készíteni, az emberek elkezdtek beszélni – annak ellenére, hogy ezek a térgrafikák természetüknél fogva absztraktak. Ismertem egy nagyon rokonszenves idős nőt, Iza nénit, aki egy ilyen káder pszichológus volt és egyébként munkásőr. Kétszer akarták felakasztani a saját elvtársai. Egyszer elhívtam a műhelybe, hogy mondja el, mit lát a művekben lélektani szakemberként, de nem erről, hanem saját magáról kezdett el beszélni, a dobozok pedig még inkább megnyitották. Ömlött belőle a szó.

Karácsonykor volt egy fontos üzenetem a tanítványaimnak – a felnőtteknek is. Egy „aki dudás akar lenni” gondolat, hogy ne akarjanak a társadalomról szólni, amíg nem járták meg a saját belső poklukat. Majd, ha azt megismerték, utána lehet lerántani a leplet a multikról vagy a politikusokról. Ha ezt a poklot megjárod, vagy műalkotás lesz belőle, vagy belehalsz. Volt is egy ilyen képem: Alkotni vagy felkötni. 

Czifrik Katalin írása, megjelent
a pannonhirnok.com-on