Hétköznapi történelem

Deák János István 1939-ban a Máramaros megyei, Máramarosszigeten szü­letett. Szülei egész kicsi korában meghaltak, anyai nagyszülei nevelték fel. Apai nagyszülei tanítók voltak, de őket már nem ismerte. Apai nagyapja közalkalmazott, a nagymama háztartásbeli. Egyetlen testvére 2003-ban elhunyt. A Kolozsvári Bábes-Bolyai Egyetemen szerzett 1963-ban történelem tanári diplomát. Tagja volt az RMDSZ-nek, nagy álma volt egy önálló magyar iskola létrehozása, de ez sajnos nem sikerült. A diploma megszerzése után általános iskolában tanított, majd egy gyermekház igazgatója, majd 10 évig középiskolai tanár. Megházasodott és két fia született. 1990-ben hivatalosan települt át Magyarországra.

Tanár úr! Trianon bár sokkal a születése előtt történt, de hatással volt-e az életére, nehezítve, hogy történelmet tanított?

– A mi városunkban azt kell mondanom, hogy az egyszerű emberek, a románok és a magyarok békében élték a mindennapi életüket. Ez addig tartott, amíg a politikusok bele nem avatkoztak. Még Kolozsváron történt, hogy 1962. május elsején egy nap alatt eltűntek a magyar feliratok.
1965-től 1989-ig az ország vezetője Nicolae Ceausescu lett, aki gyűlölte a magyarokat. Ettől kezdve még nehezebb lett az életünk, főleg ahogy említette egy történelem tanárnak, akinek napról napra olyan történelmet kellett tanítania, amiről tudta, hogy nem igaz.

A családot el kellett tartani, engedélyt senki nem kapott áttelepülésre, aki rászánta magát átszökött, ami nem volt veszélytelen. Két életünk volt, egy hivatali és egy otthoni, de ezzel is nagyon kellett vigyázni. Egy rossz helyen elhangzott mondat is végzetes lehetett. Néha sikerült egy-egy könyvet szerezni, nekem Ormos Máriától: A Padovától Trianonig című művét.
Magyarországon tilos volt Trianonnak még a nevét is kiejteni, de itt úgy gondolom nem élték át minden nap a trianoni döntés következményeit.
Trianon, bár mélyen eltemetve, velünk élt. Tabu téma volt, otthon tudtunk csak beszélni róla nagy titokban.

Mikor határozta el, hogy áttelepül egész családjával Magyarországra?

– 1989-ben, ahogy Magyarországon is milliók látták az államfő és felesége kivégzését. Az Iliescu-éra alatt már útlevéllel lehetett áttelepülni, akkor határoztunk látva, hogy a magyarok ezután sem élhetnek magyarokként saját szülőföldjükön. Nem akartam továbbra is olyan történelmet tanítani, amiben nem hittem és éreztem, hogy rámegy az egészségem.

1990-ben települtünk át Százhalombattára. Magyarországon akkor már megtörtént a rendszerváltás és hittük, hogy egy jobb világ jön. Akkor még hittünk a változásban. Igaz, hogy már nem volt tilos Trianonról beszélni, az addig tilos székely himnuszt már nem kellett titokban énekelni. Sajnos azonban sok minden nem úgy alakult, mint amiben reménykedtünk.
2010-ben változás történt, mert a Magyar Országgyűlés június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította. Minden évben ezen a napon a vasútállomásnál lévő országzászlónál emlékezünk meg Trianonról.

Mint tanár, aki történelmet tanít, mi a véleménye arról, hogy bár ebben az évben lesz 100 éve, hogy aláírták a franciaországi Nagy Trianon palotában országunk kivéreztetését, ma már a magyar emberek jelentős részét, főleg a fiatalokat nem érinti meg érzelmileg, nem veszteséggént élik meg Trianont?

– Úgy gondolom, hogy ez főleg a késő Kádár rendszer hatása. Nemhogy az akkori fiatalok még a szüleik sem tudtak róla elég információt. Az iskolákba egészen a rendszerváltásik nem is lehetett kiejteni, hogy Trianon. Aki olyan családban nőtt fel, hogy tudtak, olvastak róla, netán a család Trianon miatt menekült az anyaországba persze nem feledkeztek meg, hogy továbbadják az ismereteiket. Ez azonban nem terjedt ki nagyon sok emberre, így az emlék egyre halványult, nincs róla elég információ.

Már több mint 30 éve, hogy nem tilos az iskolában Trianon tragédiájának alapos ismerete, sajnos ez nem történik meg. Találkoztam magam is olyan emberrel, aki azon csodálkozott, hogy Romániában milyen jól beszélnek magyarul. Most a 100. évfordulón talán kicsit változik a helyzet, bár akit eddig sem érdekelt az a róla szóló műsorokat sem fogja megnézni. Na de reménykedjünk.