Hogyan lettem újságíró?

Pál Attiláné: Nem jellemző, hogy valaki életének utolsó szakaszában, az öregkor kezdetén kezd el rendszeresen publikálni. Különösen akkor nem, ha nem újságírónak készült, mint Anna. Hogyan és miért lett a Százhalom újság munkatársa, kérdeztem meg őt.

Szegedinácz Anna: – Az élet minden korban, életszakaszban hozhat más-más lehetőséget, feladatot. A történet nem most kezdődött. Elmesélem.
Százhalombattán születtem 1947-ben. Itt éltem le az életem, néhány esztendő kivételével, amikor Pesten laktam. Minden fontos élményem, eseménye az életemnek Battához kötődik.

Itt voltam gyermek. Körülvett egy csöppet sem problémamentes világ, melyet érteni szerettem volna. Otthon, a szülői házban nem voltak titkok előttünk, a szüleinket érintő társadalmi hatások részesei voltunk.
Az alapértékrend: igazságszeretet, őszinteség, bátorság, emberszeretet. Ebben éltünk, ez lett az értékrendünk. A gyermekkorom a Rákosi-rendszer jegyében telt el. Én még hallgathattam a Belügyminisztérium üzeneteit, melyet nem a kisbíró dobolt ki akkor, hanem a falu hangszórójából szólt nap mint nap. Üzengetve kulákoknak, hátul kullogó parasztoknak. Az akkori hatalom olyan mélyen, durván belenyúlt a társadalom szövetébe, melynek törvényszerű következménye lett 1956. Amit sem előtte, sem utána nem lehetett megbeszélni a felnőtteknek nyilvános helyeken, azt otthon (családdal, barátokkal) lehetett a falak között. Megtanultuk, mikor hol kell hallgatni.

Ötödik osztályos voltam, amikor Holdas tanár néni – valamelyik óra alatt – a nyolcadikosok osztályába kéretett engem. Kérte, olvassam fel a dolgozatomat a gyerekeknek, mely talán az évszakokról, de biztosan a tavaszról is szólt. Azt mondta: „Látjátok, ő egy ötödikes kislány. Ilyen dolgozatot írt nekem.” Megköszönte, majd visszaengedett az osztályomba.
Elgondolkodtatott a dolog. Akkor tudatosult bennem, egyszer még írni fogok. Majd idős koromban, amikor már lesz elég életélményem, élettapasztalatom.

Nem gondolkodtam arról, kiről vagy miről, de biztosan tudtam, egyszer majd írni fogok. Szerettem Petőfi Sándor verseit – ő volt a kedvenc költőm. Csodáltam tiszta, világos, szóképekben, gondolatokban gazdag, mégis egyszerű nyelvezetét.

Középiskolába Budapestre jelentkeztem a Jurányi utcai Földes Ferenc Közgazdasági Technikumba. Az első nap elkéstem az iskolából. Nem jött villamos, Johanidesz Misivel gyalog sétáltunk be a suliba. Ott elváltak útjaink, ő is ment a maga dolgára.

A lépcsőházban csend volt, már mindenki az osztályában tartózkodott. Amikor benyitottam a termünk ajtaján, minden szempár rám szegeződött. Köszöntem. Dr. Könczöl Kálmánné, Mária néni, az osztályfőnököm megmondta hol a helyem.Odamentem, letettem a táskám. Kedvesen, érdeklődve megkérdezte, honnan jöttem? Elmondtam, Százhalombattáról jövök és sajnos nem jött villamos, ezért késtem el. Korábbi vonattal fogok majd utazni, hogy időben beérjek. Mária néni kérdezte azt is, kik a szüleim, mivel foglalkoznak? „Paraszt az apám” – mondtam. Az osztály dőlt a nevetéstől, én pedig nem értettem, miért.

Mária néni politikai gazdaságtant tanított. Talán senkit sem érdekelt úgy a társaim közül, mint engem. Érteni akartam a világot, amely körülvett. Ez már a téeszesítés időszaka volt. Amikor kezembe adta az érettségi oklevelet, azt mondta nekem: – Szegedi Ani, vigyázz a szádra, mert sok bajod lehet belőle.

Mária néni szeretett engem. Pontosan ismerte a hatalom természetét, óvni próbált a felnőttek világában. Szerette volna, ha Közgazdasági Egyetemen tanulok tovább. Apám azt mondta: ”Kislányom, nem tudunk már eltartani téged, dolgoznod kell.” Lehettem volna könyvelő, vállalati tervező, statisztikus. Könyvesboltban helyezkedtem el a Fő utcában. Vidékre is küldtünk csomagokat, vidéki megrendelőknek. Akkor tapasztaltam meg, a sok nehéz, súlyos könyv nem csak értékes írásokat közöl. Válogatni kell az olvasmányok között. Okosan szelektálni.

1969-ben hazaköltöztem. Férjhez mentem, gyermekeim születtek, és csak Gyes után gondolkodtam azon, nem akarok tovább anyagkönyvelő lenni, a kultúra területén szeretnék dolgozni.

1975-ben Takács Péter aranycsapatának lettem a tagja. László Bandy, Mayer Lajos, Szalai Márti, László Julika, Domnanovics Éva és persze Gere Pista bácsi voltak a kollegáim. Elvégeztem a tanárképző főiskolát 1981-ben.
Nagyszerű feladatokat kaptam: művelődési közösségek gondozását, klubok, szakkörök, művészeti csoportok, gyermek és felnőtt rendezvények, irodalmi estek, színház, mozi, zenei koncertek, később kiállítások rendezését is. Kapcsolattartást az iskolákkal. Nagyszerű, kreatív munka volt, nagy szabadsággal, önállósággal. Hosszú évekig rám hárult a feladat, a havi műsorfüzetek szerkesztése, plakátkészítés is.

1987-ben jött vissza Poroszlai Ildikó gyesről, szabaddá vált a kastély épülete. Rábeszéltem, vegyen maga mellé. Ismerem a falut, az embereket, nagy segítség lehetek a munkájában. A programfüzeteket hosszú ideig itt is én terveztem, készítettem. Akkor nyílt először lehetőségem újságban írni. A múzeum programjairól, vele kapcsolatos témákról írtam a Százhalombattai Hírtükör hasábjain.

Rengeteg hanganyagot gyűjtöttem az öregektől: szokásokról, hagyományokról, kézművességről, kereskedelemről, halászatról, mezőgazdasági termelési módokról, emlékekről, élményekről, életmódról. Készítettem hanganyagot Diósd, Érd, Tököl, Ercsi, Tárnok, Sóskút, Pusztazámor területén is. Azoknak a történészeknek, néprajzosoknak szántam, akik utánam jönnek majd, hogy feldolgozzák.

Az elmúlt évtizedekben csak a töredéke lett leírva. A kazetták mágnesezése elhalványult az idők során. 25 év után, amikor édesanyám kazettáin kerestem valamilyen információt, a kazetta már néma maradt.
2000-2004-ig a Százhalom Alapítvány főállású munkatársa lettem, lehettem. Innen mentem nyugdíjba. Még hosszú évekig más feladataim voltak.
2013-ban, amikor hazajöttem Amerikából – ahol három hónapot töltöttem gyermekeim körében -, megkeresett Jankovits Márta, írnék-e az ottani élményeimről. Így kezdődött. Azóta az újság rendszeres cikkírója vagyok. Minden érdekel, ami az Óvárosban történik, fontos a közössége számára. Szeretem az embereket, szívesen készítek portrét – életekről, sikerekről -, írok közösségi eseményekről. Igyekszem pozitív életmintákat felkutatni, megmutatni másoknak is.

Az emberi környezet, melybe beleszületünk ad jogokat és kötelezettségeket. Azt vállaljuk fel az utóbbiból, mellyel hasznosan szolgálhatunk másokat, miközben a végzett munka örömet okoz. Hát így írom a cikkeimet, szeretettel, élvezettel. Nem gondoltam arra, valamelyik nagyobb lap munkatársa kívánok lenni. Itt akarok alkotni, amíg érdeklődés van az írásaimra.

Szeretem a sajtot, a sajtót is, ha igazat ír, őszinte, nem fényezi a hatalmat, ha az ostobaságokat tesz.Aztán, amikor elmúlik a hatalom, kiderülhet: „Meztelen a király”!

Két éve felteszem azokat az írásaimat a blogomra, melyek az újságunkba témájuk miatt nem férnek be. Itt olvashatók: Szegedinácz Anna blogja.

– A falu Szegedi Aniként ismert. Honnan az újságírói neved?

Apám az 1930-as években magyarosította nevét Szegedináczról Szegedire. ­Szomszédunkban a Kozárovics lányok – Irina és Olga – mesélték nekem, az ő szájhagyományuk szerint Szegedinác Péró leszármazottai vagyunk, akinek Mihály nevű fiát a szerbek bújtatták a császári hatalom elől.
Szegedinác Jovánovic Péró az Arad környéki Pécskán született 1655-ben. Részt vett a törökök elleni 1684-ben kezdődő felszabadító háborúban. Szerb nemzetiségű határőrkapitány volt. Szerbül a neve: Pera Jovanovic Szegedinac. A kuruc háborúk után a kurucok kérték fel, vezesse őket a császári seregek ellen egy újabb felkelésben, amit el is vállalt. Egy katona társát – akivel együtt harcolt a törökök ellen – kérte álljon melléjük. Thököly Ránkó Arad szerb várparancsnoka azonban elfogatta, börtönbe vettette, feljelentette, majd kiszolgáltatta a császári „igazságszolgáltatásnak”. Halálra ítélték, felnégyelték, majd négy vár kapujára szegezték a holttestét: Arad, Nagyvárad, Sarkad és Békésszentandrás. (Mihály nevű fiát is börtönbe vetették. Nem tudták bizonyítani részvételét a felkelésben, ezért elengedték. Eredetileg ő is várkapitány volt. Hivatalát elvesztette).

Szegedinác Péró tiszteletére Budán – kivégzésének helyszínén – a Sándor-palota közelében szerb-magyar nyelvű emlékkövet állítottak.
Péró fiatalabbik fia volt Mihály, mint a nagyapám. Valamikor a XIX. században kerültek Battára a leszármazottak. Katolikus rácok voltak.
Mária Terézia idejében csak azok maradhattak császári hivatalokban, akik katolizáltak. Így lett Jovánovic Péróból – aki ortodox hitű szerbként katolizálhatott – Szegedinác Péró. A faluban sokaknak volt ragadványneve. Apámat csak egyszerűen Szegedinác Pérónak nevezték, ha tréfálkozni akartak vele.

*

Köszönöm mindazoknak a segítségét, akik szürke eminenciásként névtelenül segítenek a háttérben. Köszönöm a megszólalását azoknak is, akik készségesen beszéltek magukról, dolgaikról. Köszönöm a főszerkesztőmnek, Jován Lászlónak és Jankovits Mártának a szép feladatokat, lehetőséget az írásra. Köszönöm az olvasóknak, ha megtisztelnek azzal, elolvassák írásaimat. Köszönöm az érdeklődésüket, azt is, rám szavaztak ebben a megtisztelő elismerésben részesítettek.