„Amikor én még kissrác voltam”

Beszélgetés Kővári Lászlóval, Százhalombatta új Díszpolgárával

Jankovits Márta

Családtörténeti sorozatunkban 2013. márciusi számunkban már megírtuk a Kőváriak történetét. Most egy megtisztelő cím tulajdonosát faggatom saját életéről.

Pár szó emlékeztetőül: apai nagyapja Kővári István nagyanyja Dubecz Mária. Mindkét család nagyon régi battai família. Édesapja Kővári László, aki tagja volt az Ifjúsági Egylet tambura zenekarának. Elsőként a faluban, ami akkoriban nem kis szó volt elsőnek vett feleségül szerb lányt, Mirkovics Dániel és Papsógor Katalin leányát Zsófiát. A régi vegyes házasságoknál, mint pl. a katolikus – református reverzális (írásos megegyezés a születendő gyerekek vallásáról. A szerk.) kellett a házassághoz. A fiúk az apa a lányok az anya vallását követték.

Nálatok mindez hogyan történt?

– A vallás különbség nem okozott gondot, legalábbis erről nem esett szó a családban. Békésen megegyeztek, hogy a bátyám Szredoja (Szilárd) a szerb ortodox én pedig a katolikus valláshoz fogok tartozni.

Te édesapád után katolikus lettél. Gyermekkorodban gondolom, mint a vegyes házasságokban, amiből ma már nagyon sok van, mindkét vallás, a magyar és szerb hagyományokat megtartottátok. A saját családodban ebből mennyi maradt meg akárcsak a nyelv tudása, tovább adása?

– Nagyanyám és nagyapám mindig szerbül szólt hozzám, ezért megtanultam a szerb nyelvet, de nem beszélem tökéletesen. Mindent megértek, főleg a battai szerbet, de ha nyaralni megyünk Horvátországba a 70–80 százalékára értem, eladni nem lehet. Ennek az az oka, hogy anyu otthon apám miatt csak magyarul beszélt, a nagyszülőkkel pedig kevesebbet találkoztam. Vannak olyan szavak, amit a battai szerbek is magyarul mondanak, ilyen például a palacsinta. Volt úgy is, hogy szerbül szóltak hozzám a nagyszülők én meg magyarul válaszoltam, de azért mindent tudok amit kell, szerb nyelven is.

A hagyományos ünnepeket míg anyám élt ugyanúgy megtartottuk a szülői házban, mint nagyanyámék a faluban. Ilyen a karácsony, az újév, a búcsú, a temetési szertartások, a pátrinus nap. Anyám halála után továbbviszem a legnagyobb vallási ünnepet, a karácsonyt. Karácsonykor kiteszem a konyhafalára a Szűz Mária képet, ami anyámtól maradt rám, mert itt fogyasztjuk el az ünnepi vacsorát. Böjtösen főzzük a bablevest, sütjük a kalácsot, minden hagyományos szertartást elvégzünk. Mint családfő szerbül köszöntöm Jézus születését, amit a lányaim kifejezettel el is várják tőlem. Szerb ünnepekkor a szerb templomba, máskor katolikus templomba járok. Ott lettem első áldozó is.

A pátrinus nap szerb ünnep, ezt az ünnepet Szilárd bátyám tartja, ilyen a magyaroknál nincsen. A ház ünnepe, ezért amikor a nagyanyámék eljöttek a faluból ide mellénk lakni, ugyanakkor ünnepelték, mint a faluban. Régebben akik egy napon tartották a ház ünnepét családilag összejöttek, de most már csak a szerb pap megy bátyámhoz megáldani a házat és őt hívják meg vacsorára a kántorral együtt. A hagyományok ilyen módon öröklődnek a lányaimra, de sajnos a nyelv tudása már nem, ugyan Panka lányom tanul szerbül. A feleségem magyar, így otthon jobbára magyarul beszéltünk, ezért nem is tanulták meg a gyerekek.

Szüleid nem maradtak a faluban, az Újtelepen építettek házat. Gyermekként mennyire kötődtél a faluhoz?

– Gyermekkoromat Százhalombattán két helyszín határozta meg. A fő az újtelepi házunk, ahol szüleimmel laktam, a másik pedig anyai nagymamám és nagypapám háza a faluban a szerb templom előtt. Mindkét házhoz sok élmény köt. Az újtelepi házunk elég magányosan állt az ötvenes évek végéig, szomszédunk alig volt, az egész Újtelepen talán tizenöt.

– Voltak játszótársaim, akikkel lementem a Pannónia pusztára, ami a Gesztenyés úttól a TEHAG-ig, illetve a Harcsa Csárdán keresztül a sport-parkig tartott. Itt hosszú cselédházakban 30-40 család lakott sok velem egykorú gyerekkel. Itt voltak az istállók, tele sok-sok tehénnel, lóval, birkával. Ide küldött édesanyám esténként friss tejért.
Így volt ez 1956 őszén is, mikor hazafelé jöttem a tejjel, megszólaltak Tökölön az ágyúk, és én úgy futottam haza, hogy még a tejeskanna fedelét is elveszítettem.

A Pannónia pusztán a cselédházak között volt egy működő kovácsműhely, ahol patkolták a lovakat, a lovaskocsihoz fém­alkatrészeket kovácsoltak, itt egy gyerek számára mindig volt látnivaló. A tehénistálló mögött volt egy olyan kút a marhák itatásához, ahol villanymotor híján úgy szivattyúzták fel a vizet, hogy egy lónak folyamatosan körbe-körbe kellett járni. Sokszor néztem ezt a lovat, és nagyon sajnáltam, mert én egy szédülős gyerek voltam.

A másik nagy játszóterületünk a kastélykert volt, a mostani múzeum kertje, ami kb. húszszor nagyobb volt, mint a mai terület. A kastélykertben még megvoltak a murvával felszórt sétáló utak, a hatalmas mogyoró, hárs és még ki tudja milyen fák között. Az egyik ilyen magas fára két hosszú kötéllel felkötöttek egy hintát, ennek a kilengése volt vagy 10 méter. Én féltem nagyon belengetni, de a barátaim állva is kilengették a maximumig.
Ha megéheztünk, szedtünk a bokrokról kökényt, csipkebogyót vagy éppenséggel naspolyát. Szép kert volt. A kastélyban volt egy kultúrterem kis színpaddal, itt néha rendezvényeket tartottak, nekem a szüreti bálok voltak a legemlékezetesebbek. Csodáltam a lovasokat és a szép lányokat, akik ilyenkor népviseletbe öltöztek.

1960-ban a város építésének kezdete sajnos hozott negatív dolgokat is, mint például az, hogy ezt a szép kastélykertet a Földgép nevű cég lebuldózerezte, gyakorlatilag letarolta, és ronda bádog szerelőműhelyt épített a helyére. Éjszakánként ezen a területen parkoltak a hatalmas földgyaluk és dömperek, a maradék kastélykertet pedig beépítették barakkokkal, így oda lett a mi szép játszókertünk. Miért? Talán mert a földbirtokos Bíró Pál kastélya és kertje volt, le kellett tarolni?

Sokat jártam Nedelkovics Dömötör „Mító” barátomhoz, akinek apukája (Gyura bácsi) vezette azt a nagy bolgár kertészetet, ami a mostani Fuga – gátőrház – Tesco körforgalom közötti területen működött meleg ágyakkal, fűtött palántanevelővel. Az öntözést úgy oldották meg, hogy a Bara patakból egy holtágat odavezettek a gát mellé (kb. az Olimpia út vonalában ) és egy egyhengeres dízelmotor hajtotta szivattyúval a vizet – csöveken keresztül -, átemelték a gát belső oldalára.

Innen már nyílt felszíni árkokban – 80 cm széles, 60 cm mély – folyt a víz a különböző zöldségágyások között. Ezekben az árkokban lehetett az általunk készített kis fahajókat úsztatni, vagy melegben lubickolni, vagy éppen másfelé elvezetni a vizet az ott dolgozó Flóri bácsi bosszantására.
Sok csínytevést követtünk el, az egyik ilyennek az lett a vége, (pont paradicsom befőzéskor) hogy betörött a fejem. Rozi néni – Mító anyukája – gyorsan törölközővel bekötötte a fejemet, mert nagyon vérzett. Mivel Battán nem volt orvos, kerékpárral a vázon ülve a hegyen át vittek Érdre az Alsó utcai orvosi rendelőbe, ott varrták össze a fejbőrömet.

A kérdésedre válaszolva igen erősen kötődtem a faluhoz nagyszüleim és a barátaim révén. Marinov Jován barátommal, osztálytársammal szerettük a Duna partot, a halászok munkáját közelről megfigyelni. Édesanyáink jó barátnők voltak, hasonlítottak is egymásra. Amikor nagyanyámék eladták a házukat a faluban és kiköltöztek mellénk az Újtelepre, akkor is volt hova mennem a faluba, mert a Jovánékhoz mindig mehettem. Még most is emlékszem azokra a szerb búcsús bálokra, a vacsorákra, amire a Jován meghívott. Nagymamája a Szókó néni néni hatalmas kacsacombokkal és süteménnyel kínált meg. Egy ilyen bálon estünk át az „alkoholtűzkeresztségen”, amit a ma már nem ismert Kevert nevű ital okozott, de akkor már idősebbek voltunk.

Visszatérve a gyerekkorra, keresztapám, Kővári Ferenc volt annak a kishajónak a vezetője, ami utasokat szállított át Tökölre. Sokszor átmentem vele én is. A hajójárat szünetében többször fogott nekem apróhalat az úgynevezett millingező hálóval, ami hasonlított egy hatalmas hosszú nyelű merőkanálhoz. Szerintem akkor szerettem meg a halászlevet. Gyakran, mikor gyalog mentem haza az iskolából betértem a keresztapámékhoz – a falu végén a focipálya mellett laktak – tudták, hogy imádom a lekváros kenyeret. Kaptam is minden alkalommal a keresztanyámtól szilva, de baracklekvárost is. Ez aztán kitartott hazáig.

Nagyon jól emlékszem, hogy azok a gyerekek, ahol a család földműveléssel, állatokkal foglalkozott már kicsi kortól keményen munkára fogták. Nálatok is így volt?

– Ahogyan Te is jól emlékszel rá, hogy már gyermekként 6-7 éves korunktól befogtak szüleink, nagyszüleink a nehéz paraszti – persze a korunknak megfelelő – munkára. Minden segítség kellett, a miénk is. Háromfelé is volt földünk, a hegyen szőlő, más helyeken kukorica, búza és minden ami kellett a háztartáshoz és az állatok etetésére. Kukoricaszedéskor olyan hosszú sorba állítottak, hogy estére értünk a végére. Először le kellett törni a száráról, lehántani a héjat, kupacokban dobálni pár méterenként. Utánunk jött a lovaskocsi, ami összegyűjtötte. Egyenként kellett lehajolni minden csőért. Otthon leborították az udvarra, onnan kosarakba raktuk és vittük a góréba.

Télen aztán esténként mikor kellett, kukoricát morzsoltunk. Először kézzel, majd fejlődött a „technika” és kézre húzott éles szerszámmal, majd faládára szerelt hajtós morzsolóval dolgoztunk. Kapáltunk, egyeltük a zöldséget, szedtük a krumplibogarakat, szüreteltünk, még felsorolni is sok, annyi mindent bíztak ránk. Otthon az állatok etetésénél is besegítettünk. Nekünk, mint fiúgyereknek, még a szántásnál is volt dolgunk. Vezettük a zablánál fogva a lovat, vagy rajta ültünk, hogy ne tapossa el az alig kinőtt növényeket.

Szerettem bemenni az istállóba az állatok közé. Nagyapámnak volt egy tehene meg egy lova, ami gyakorlatilag munkaeszköze volt a családnak. Nagyon szerettem a lovakat. Az 50-es évek második felében a Dunafüredet körbevevő gátat meg kellett magasítani, és én csak néztem az okos lovakat, ahogyan libasorban mentek egymás mögött húzva a kubikus kocsit, szállították a földet a gátra. Visszatérve a munkára a szülők végezték a nehezét, ezért a gyerekek segítsége sokat ért. Akkor mehettünk játszani ha végeztünk, ez igen serkentően hatott ránk.

Apukád nyomán Te is később zenével foglalkoztál. Ő tamburán játszott Te gitáron. Ez inkább humán érdeklődésre vall. Hogy álltál ezekkel a tantárgyakkal? Melyiket szeretted?

– Én inkább a humán tárgyakat kedveltem, ebből is főleg a történelmet, az éneket, a zenét. A matematikát nem szerettem, de a mértant igen.

A faluba jártál iskolába, mert akkor még ez volt egyetlen. Az Újtelepről, Dunafüredről is ide jártak a gyerekek. Kik voltak az osztálytársaid, és a kedvenc tanárod?

– 1956-tól iskolás lettem, a faluba kellett bejárni hol gyalog, hol biciklivel vagy a „tyúkól busszal”. Így neveztük el azt a sötétzöld színű Csepel teherautó vázára ráépített bódét, ami buszként szolgált a vasútállomás és a téglagyár között. Ez az út köves út volt tele kátyúval, úgyhogy mire beértünk az iskoláig, megvolt a vidámpark élményünk, mint a hullámvasúton.

A tanítás után sokszor bementem nagyanyámhoz egy zsíros kenyérre, de néha került a kenyér mellé „disznóság” is. Már többen is leírták, hogy a mi iskolánkban is, ahogyan gondolom minden más helyen is az osztályterem rideg volt, dísztelen. Télen egy nagy szenes kályhával fűtöttek, ami nem sokat ért, mert az nem fűtötte be a termet, sokat fáztunk. Olajos hajópadló, télen a tornaórákat is ott tartották. Nemigen gondolkodtunk el azon, hogy ez jó vagy rossz, úgy fogadtuk el természetesnek, ahogyan volt.

Pár nevet említenék az osztálytársaim közül. A barátomat Marinov Jovánt, Mítót, Raffer Gyuszit, Wejmola Lacit, Sinka Andrást, Németh Pistit, Toskov Mariát, Osztovics Milcsit, Tóth Ágit, Kaposvári Boriskát, Rontó Bellát, de nagyon sokan voltunk az osztályban. Tanárként legjobban Deák Évát szerettem, ő az osztályfőnökünk is volt. Akkoriban nem volt ritka pár pofon kiosztása, körmös, pálcázás, de ő soha nem ütött meg bennünket.

Mikor érintett meg először a zene?

– Nagy hatással volt rám életem első lakodalma az 50-es évek közepe táján, amit a téglagyári kultúrházban – más néven – közösségi házban tartottak. Hóbor Feri szülei akkor házasodtak össze, és a mi családunk is hivatalos volt az esküvőre. A zenét a híres érdi tangóharmonikás, a Károlyi zenekar szolgáltatta és én csak álltam tátott szájjal a hat tagú zenekar előtt, el sem lehetett onnan rángatni. Édesapám, mint zenész látta érdeklődésemet a muzsika iránt, úgyhogy 1957-ben bátyámmal együtt kaptunk egy 32 basszusos tangóharmonikát. Ugyan a Rákosi-kultusznak már vége volt, de a harmonika – a korszak zenei szimbóluma – még megmaradt.

Vasárnaponként a falusi kultúrházban a színpad mögötti helységben tartott órákat a Károlyi zenekar vezető tangóharmonikása, ide beíratott bennünket édesapám a bátyámmal együtt. Addig minden rendben volt, amíg Szilárd bátyám cipelte a harmonikát, de amikor egy-egy óráról kimaradt és nekem kellett becipelni az Újtelepről a nehéz hangszert, akkor már teljesen elment a kedvem a zenéléstől. Azóta a tangóharmonika a bátyám ágya alatt pihen, én meg már régen átálltam a gitárra.

Mi volt az elképzelésed a jövőddel kapcsolatban? Mi szerettél volna lenni?

– Elképzelésem nem igen volt. Mint sokan az osztályunkból az érdi Vörösmarty Gimnáziumba felvételiztem. Szerencsémre a harmadik, negyedik évben a Pfeiffer Ádám tanár úr lett az osztályfőnököm. Egyszer beszélgetett velem, hogy „ Te Laci! Battán ott vannak a nagyüzemek. Kell mindenféle szakember”. Így aztán az érettségi után 1968-ban műszerész tanuló lettem, és a DKV-ban, majd a Dunastyr-ben ragadtam a nyugdíjig.

A zene végigkísérte a gimnáziumi éveidet is. Mi volt még ami érdekelt?

– Harmadikban alakítottunk egy zenekart, nevet nem találtunk, így a lányok az egyik osztálybulin ahol zenéltünk odaírták a falra, hogy „NeweSynts” vagyis neve sincs zenekar. Főleg osztálybulikon játszottunk. Már DKV-és koromban alapítottuk meg az Origo zenekart és az Origo Klubot, de ez már egy másik történet.
Mi érdekelt még? A sport, magasugrás, atlétika. Tizennyolc évesen felnőtt kategóriában a húsz legjobb között voltam az országban, és Pest megye legjobb magasugrója. Ezért ért az a megtiszteltetés, hogy az 1972-es olimpia előtt Magyarországon én vihettem az olimpiai lángot.

Néhány szót mondanál a családodról?

– Négy lányom van és egy leány unokám. Ildikó a legnagyobb lányom Zalaegerszegen él a családjával, Panka táncol a szerb Tabán Együttesben, Franciska a Belügyminisztériumban dolgozik, ő tanul most szerbül. Ikertestvére Valika Százhalombattán dolgozik a Szülők Fóruma Egyesületben. Feleségem Kőváriné Pintér Valéria az 1. Számú Általános Iskolában tanít.

*

Kővári László 2018. március 15-én a városi ünnepségen vette át a Város Díszpolgára címét, ezzel tovább bővült a faluból származó díszpolgárok köre.