Keserűtelektől Százhalombattáig

Messziről jött ember: Kővári Ferencné Erika

Szegedinácz Anna

Keserűtelek legszebb gyermekkori élményeim közé tartozik. Anyám féltestvére, Boris néni lakott ott családjával. Leginkább búcsúra és lakodalmakba jártunk oda a családommal. A település története csupán néhányszáz éves. A kalocsai érseki uradalom területén jött létre a környező szállásokkal együtt. Kalocsa alapnépessége a XVIII. század első felében alakult ki a helyi, környező török kori hódoltságot átvészelt falvak népéből, dunántúli vidékekről bevándorolt lakosságból. A megmaradt magyar népességet horvát-bunyevác elemek színezték.
A XVIII-XIX. században a városi lakosságból többen uradalmi földeket bérelve kitelepültek a környékre, tanyákra. A népesség növekedése miatt a tanyák pusztákká, szállásokká, majd kisközségekké, községekké növekedtek, miközben megmaradt az anyavároshoz való tartozás tudata is. A Szakmár és Homokmégy köré csoportosult települések 1884-ben hivatalosan is elváltak Kalocsától, önállósodtak. A Kalocsai-Sárköz Ordas-Kecel-Szeremle háromszögébe eső mélyfekvésű, árvízjárta táj 200 év alatt önálló kulturális, nyelvjárási különbségeket kifejező egységes földrajzi, történelmi tájegységgé vált. Római katolikus lakóit a református települések – Dunapataj-Uszód – „potának” csúfolták, de a közös múlt, közös életforma, a megszülető hagyományok, új hagyományrendszert hoztak létre, amelyet a néprajztudomány ma „kalocsainak” nevez. A két egymás mellett lévő kis falvak: Keserűtelek és Réztelek 1986. január elsején Újtelep néven egyesült, majd 1991. január elsején elválva Szakmártól önálló községgé vált.

Kővári Ferencné Musza Erika Keserűtelek­ről érkezett Százhalombattára fiatal­asszony­ként. Őt kértem meg, meséljen a faluról, gyermekkoráról, ifjúságáról.
– Milyen emlékei vannak, milyen örökséget hozott hozzánk otthonról?

– A falunkat legkorábban Parahónak hívták. 1954-ben születtem és otthon, mert a dédimamám, Bula Terézia bába volt. 1976-ig éltem ott. Az ott élő emberek katolikus vallású magyarok voltak, nem éltek közöttünk más nemzetiségűek. Közös volt a templomunk Réztelekkel. Most újították fel nagyon szépen. Középütt közös a polgármesteri hivatal, az óvoda, az általános iskola, az orvosi rendelő, a temető is. A környező települések: Gombolyag, Öregtény, Kistény, Alsó- és Felső Erek. Ők is hozzánk jártak iskolába.

Családi nevünk török eredetű. A famíliánk nem volt túl nagy, édesapámék ketten, édesanyámék hárman voltak testvérek. Anyai , Tóth Lajos a II. világháborúban Rosztov környékén halt meg. Amikor a hosszú éhezés után élelemhez jutottak, az elfogyasztott élelemtől meghalt. A temetőnkben a Hősök sírjához jártunk iskolásként, emlékezni rájuk. Nekem olyan volt, mintha ő is ott lett volna. Nagymama leánykori neve Dusnoki Mária.

Édesanyám, Tóth Mária apámmal, Musza Ferenccel 1952-ben kötött házasságot. Ketten voltunk testvérek, csak egy kis húgom született, Mária. Mindkettőnknek édesanyám húga lett a keresztszülője. Az Újtelepi templomban, itthon kereszteltek meg bennünket. Engem 1954. december 22-én Szakmáron anyakönyveztek csak, így ez lett a hivatalos születésem napja, pedig néhány nappal korábban születtem. Karácsony napján 24-én kereszteltek meg. Ilyenkor a család, rokonok, szomszédok, jó ismerősök az ifjú anyának pamudát – máshol babinának nevezik – készítenek, hogy mentesítsék a főzés alól. Addig viszik, amíg a szülő nő meg nem erősödik, fel nem épül. A levest pamudás bögrében viszik. Mellé pörköltet, sülteket, süteményt is. Felnőttként a távolság miatt már ajándékkosarat vittem a rokonaimnak, ismerősöknek.

Apai nagyszüleim háza mellettünk volt. Oda építette új vertfalú házunkat az apám 1953-ban. Nagyszüleim házában még nyitottkéményes konyha volt. Ma már csak inkább disznótor után füstölésre használják, de régen sokat sütöttek benne mást is.

Vannak a faluban még máshol is ilyen épületek. Általában az öregek laktak benne. Középen volt a konyha a bejárattal, utca felől volt a tisztaszoba, konyha után a lakószoba. Külön bejárattal a kamra, padlásfeljárattal. Külön épületben az istálló az állatoknak.

A szüleim házában már nem lett nyitott kéményes a konyha. Az utca felől volt három szoba külön kéménnyel, cserépkályhafűtéssel. Szénnel, fával tüzeltünk bennük. A szobákat apám később lepadlózta, a konyhát pedig építkezéskor kövezte le. Konyhából nyílt az éléskamra és a fürdőszoba. Utána volt az istálló külön bejárattal. Ott voltak a tehenek és abban volt a feljárat a padlásra is. Mellette volt a szín, ahol apám darálta az állatok részére a takarmányt. Leghátul voltak az ólak. Nagy volt a kert, az udvar, a szalma és szénakazal a házzal szemben volt a telken. Sokszor kellett ezért felsöpörni az udvart, hogy tiszta legyen.

A falubeli emberek mezőgazdasági munkából éltek, növénytermesztésből, állattartásból. A ház körüli terület 1 kataszteri hold nagyságú volt. Volt benne három sor gyümölcsfa. Az első sorában volt a konyhakert, a másodikban fűszer paprikát termeltünk, a harmadikban kukorica volt az állatoknak.

Apám sok almafát és meggyfát ültetett. Eladásra csak gyümölcsöt termeltünk és a fűszerpaprika feleslegünket értékesítettük. Almák között volt húsvéti rozmaring, ami télállóbb volt. Önellátásra termeltünk mindent. A konyhakertben paprikát, paradicsomot, uborkát, tököt, káposztát, babot, hagymát ültettünk házi szükségletre. Piacra Kiskőrösre, Kalocsára jártunk. A kiskőrösi piacon mindig több gyümölcsöt tudtunk értékesíteni, bár messzebb volt, mint Kalocsa. Eladtuk az őrölt fűszerpaprika felesleget is.

A kukorica végére cirkot vetettünk, mert a seprűféléket magunk készítettük el. Ahol ritkább volt a kukorica vetettünk bele babot, takarmányrépát, takarmánytököt, sütőtököt, szegedi tököt. Akinek voltak lovai az termelt árpát, zabot is.

A faluban a Tsz idején hatalmas táblákban termeltek búzát, kukoricát. Az állatok etetésére lucerna is kellett. Apám sok földet bérelt harmadában, hogy legyen az állatoknak elegendő takarmány. A tehenek mellett mindig neveltünk lábasjószágot – disznókat, birkákat, teheneket.

A szüleim nagyon sokat dolgoztak, hogy gondoskodni tudjanak rólunk. Anyám otthon ellátta a háztartást, dolgozott a kertben, gondozta az állatokat. Apám traktoros lett a TSZ-ben. Műveltük a házhoz tartozó 1 ha földet. Csak a kárpótláson kapta vissza a TSZ-be vitt 3,5 ha földjét édesapám.
Óvodába nem jártam, édesanyám otthon nevelt bennünket. Amikor már nagyobbacskák voltunk, a Kalocsai Háziipari Szövetkezetbe népművészeti dolgokat, hímzett, terítőket varrt. Tőle tanultam meg a kalocsai hímzést.

Amikor Battára jöttem lakni, mindig tőle kérdeztem meg, hogyan varrjak ki valamit. Vittem haza a varrót. Ő elmondta, beleírta a textilre – ami lehetett gyolcs, vászon, napszövet, krisztina anyag – hogyan készítsem el. Nagyon sokat varrtam. Ismerem a színes, a tiszta fehér, az ó – kékkel, lilával készült – hímzések készítését is. Gyakran egészítjük ki a terítőket riselin gépi varrással, ami hasonlít kicsit a finom horgoláshoz, de nem azonos vele. Nagyon vékony cérnát használunk hozzá. Áttört mintát ad. Először kézzel kivarrjuk a színes vagy fehér részét a terítőnek, utána a többi részt géppel riselinezzük.

A rokonokkal, szomszédokkal, jó ismerősökkel együtt fűztük fel a megtermelt fűszerpaprikát. Ilyenkor a házunk körül volt aggatva paprika fűzérekkel szárítani. Kukoricaszedés után otthon kellett a kukoricát fosztani, ezt is közösen végeztük el. Mindig elmentünk mi is segíteni azokhoz, akik hozzánk eljöttek. Ilyenkor sokat meséltek az idősebbek, öregek, nagyokat nevettünk. Az ötvenes évek atrocitásairól azonban soha nem beszéltek nekünk, csak a legutóbbi időkben. Hallottunk viszont a gombolyagi vérengzésről, amit a II. világháború alatt az orosz katonák követtek el. Most kopjafák jelzik a helyét.

Amikor gyerek voltam libákat kellett legeltetnünk. Reggel 6 órakor már ballagtunk a libákkal az árokpartokra, aratás után a tarlóra, de többnyire este legeltettünk. Ez a mi feladatunk volt a többi gyerekével együtt. Sok libánk volt, úgy ötven körül. Meg voltak mindenkinek jelölve az állatok lábán, hogy meg tudjuk különböztetni őket. Valamelyik körmét – pici korában – levágták és később az volt a megkülönböztető jele. A gödrökre, ahol kitermelték az agyagot a vertfal vagy vályogtégla készítéséhez a lábasjószágot – disznókat, teheneket hajtották ki. Mellette volt a legelő. A birkákat kiadták nyáron résztartásra és csak télen hozták vissza.

Újtelekre jártam iskolába – akkor már az volt a falunk neve. Alsó tagozatban az első-harmadik, a második-negyedik osztály járt együtt. Felsőben már külön osztályban tanultunk. Sárga színű cserépkályhában fűtöttek, hogy ne fázzunk télen a hidegben.

Két éve volt az 50 éves osztálytalálkozónk. Osztályfőnökünkkel és a napközis tanárunkkal együtt ünnepeltünk. Középiskolába Kalocsára jártam a Dózsa György Mezőgazdasági Szakközépiskolába. „El kell menni valahová tanulni” – mondta az apu. Szerettem volna vendéglátóba menni, de oda csak fiúkat vettek fel. Másodiknak az egészségügyi középiskolát jelöltem, így arról lekéstem. Végül apám ismerőse segítségével sikerült tanulnom. Végig bennem volt a bizonyítási kényszer, mert annyira nem kedveltem azt, amit ott tanulnom kellett. Négyessel érettségiztem, utána képesítés nélküli óvónőként dolgoztam otthon.

Az emberek korábban hétköznap és ünnepeken is kalocsai népviseletben jártak. Az én időmben már alábbhagyott ez a szokás. Nekem nem, csak a húgomnak készített anyám kalocsai népviseletű ruhákat. Alul volt a tiszta fehér pendő (pendely), utána a 2-3 alsószoknya. Az alsószoknya lehetett színes is, vett csipke volt a szegélyén. A felső szoknya kasmírból készült. Felül volt a fehér ingváll, hímzett volt a nyak rész, hímzett ujja a könyökig ért. Fölötte volt a hímzett pruszlik. A lányok nyakát fehér gyöngyház gyöngy díszítette. A kislányok haját hátul színes szalaggal fonták, kötötték össze. A nagylányoknak pántlika volt a hajában, amit a kontyba font haj alatt kötöttek össze. A pántlika fehér, rózsaszín vagy kék szalagból készült, amit kikeményítettek, hogy tartson. Amikor nem használták, kukoricacsutkát tettek a hurkákba, hogy ne essen össze a szalag.

Az asszonyok gyöngyökkel kirakott gyönyörű szép fityulát hordtak. Az ünnepi színes volt, hétköznapokon féketőt használtak, ami a fiataloknak színes volt az öregeknek kék, meg lila. Egy 40 éves nő már idősnek számított. Ők kék és lila hímzésű ruhákban jártak. Barna cérnaharisnyát viseltek a nők. A lábukon szegedi papucs volt.

Az esküvői ruha színes népviselet volt. Anyám szoknyája felső ruhája fekete volt, mert nem élt már az édesapja, amikor férjhez ment. Így fejezték akkor ki a lány árvaságát. A férfiruházat felül fehér nyaknál hímzett ing volt. Arra lajbit (mellényt) vettek fel. A nadrág posztó csizmanadrág volt, a lábbeli pedig csizma. A férfiak kalapot viseltek.

A férjemmel, Kővári Ferenccel keserűteleki rokonlátogatásán ismerkedtünk meg. A leánykérés, az eljegyzés 1976 Húsvétján volt. A szüleim, keresztszüleim, nagyszülők, Feri szülei voltak ott. Leendő férjem a barátjával – egy kis Oktáviával – vitt fel előtte Pestre, hogy megvegye az eljegyzési gyűrűket nekünk. Még abban az esztendőben 1976 nyarán házasodtunk össze. A lakodalmunkon a mi részünkről 300-an voltunk, ők egy busszal érkeztek Százhalombattáról. Ilyenkor a közvetlen család mellett a rokonságot, jó ismerősöket, szomszédokat is meg lehet hívni.

Csütörtökön állították fel a nagy sátrat az udvaron. Azon a napon vágták le a disznókat, 5-6 birkát, szárnyasokat. A húst jéggel hűtöttük nagy kádakban a főzéshez, sütéshez. Akik az előkészítésben részt vettek, azoknak ezen a napon hideg élelmet szolgáltunk fel és rétest. Pénteken reggel már kocsonya volt és délben főtt étel – disznótoros hurka, kolbász, friss kenyérrel, vegyes zöld salátával, amiben paprika, uborka, hagyma, káposzta volt. A színhúsokat szombaton készítették el, tálalták. Szakácsunk a kalocsai kórház főszakácsa, Sipos Pista bácsi volt.

Nálunk az volt a szokás, hogy a meghívott vendégek előtte küldtek tyúkot, lisztet, cukrot, tojást, mindenből egy keveset. Ők hozták a süteményeket, tortákat is. A vendégeink délelőtt érkeztek, mert nagy ebéd volt – húsleves apró kockatésztával, birkapörkölt – ami nálunk nemzeti eledel, elmaradhatatlan az ünneplésnél. Utána sültek, szárnyasok: csirke, liba, kacsa sültek. Sütemények és dióstorta.

A faluban volt egy nagyon ügyes néni, aki égetett cukorból, darabolt dióval csodálatos formákat készített belőle. Voltak piskótatésztából készült torták is. Az ebédnél már ott volt az akkor „menő” tázlári zenekar is. Ők mindenféle lakodalmas zenét, népzenét is játszottak. Az ételeket a vőfény – apám barátja, Horváth Lajos – vezette fel, vidám rigmusokkal.

Délután 3 órakor volt a templomi esküvő. A násznagyom, keresztanyám és keresztapám – Bolvári Lajos és felesége – voltak. Amikor hazaérkeztünk először kettőnknek, majd Ferinek édesapámmal is fűrészelni kellett. A sátorba lépéskor seprűt tettek a földre. Ha átlépem lusta, ha fölállítom ügyes asszony lesz belőlem. Én felállítottam. Ez nagyon jó mulatság volt. Utána sülteket, sült kolbászt-hurkát friss salátával, friss kenyérrel szolgáltak fel uzsonnára.

Este volt az ünnepi vacsora. Húsleves, töltött káposzta, sültek, sütemények, torták. Nálunk menyasszonyi tánc volt és cigány tánc. A szomszéd fiú – Csekei Laci – öltözött be nőnek. Fel kellett kérni, táncolni. Ami pénzt kapott, az a szakácsoké és zenekaré lett. E volt a borravaló.
Nekem hosszú fehér polgári menyasszonyi ruhám volt fehér jerseyből. Kalocsán a varrónőnk készítette.

Az élet harmadik legnagyobb eseménye, amikor az élő visszatér, ahogyan mi hisszük a Mennyországba és a család a temetésen válik meg, köszön el tőle. A halottat nálunk otthon a háznál ravatalozták föl. Az anyai dédapám már nagyon öreg, beteg volt és én féltem tőle. Deikének becézett, mert a dédunokája lettem.

Vallási ünnepek, hagyományok

Arra emlékszem, a dédi mama más asszonyokkal együtt adventkor családokhoz járt imaolvasásra. Imádkoztak és karácsonyi szent énekeket énekeltek. Nálunk otthon nem volt ilyen találkozó. Szent Miklós napján mi is kaptunk ajándékot. Nagyapa és édesapám öccse kifordították a subát és a barna kucsmájukat, fehér szakállt ragasztottak maguknak, majd megjelentek nálunk. Jól emlékszem, mennyire megszeppentem tőlük.
Mivel sok állatunk volt, nagy széna és szalmakazal is kellett. Apu szaloncukrot szórt el körülöttük, amit nekünk kellett megkeresni. Azt mondta: – Már itt jár a Jézuska, nézzétek meg, nem hozott-e valami?
December 13-án Luca napján búzát ültettünk tálba, ami karácsony estére szépen megnőtt.

Ádám Éva napján estefelé, mi gyerekek elmentünk énekelni a családokhoz. Végig jártuk a falut. Bekopogtunk az ablakon és megkérdeztük:
– Meghallgatják-e Isten igéjét?
Karácsonyi énekeket énekeltünk, amiért ajándékot kaptunk – almát, diót, később szaloncukrot és kis zsebpénzt is.

Betlehemezés szokása nem volt nálunk, de a templomban felállítottak egy betlehemet. Imádkoztunk előtte és a perselybe pénzadományt tettünk az egyházközségnek. Amíg mi énekelni jártunk, a szüleink otthon becsempészték a karácsonyfát és az ajándékokat a szobába.

Szent este napján vacsorára szűkes – böjtös – étel fogyasztottunk, halászlét, grízes vagy túrós metélttésztákat. A karácsony családi ünnep volt. Szenteste csak szűk családi körben ünnepeltünk. Vacsora után édesanyám elővette az imakönyvét, amit végig imádkoztunk, majd karácsonyi szent énekeket énekeltünk. Éjféli misére is elmentünk. Amikor hazamentünk lehetett csak húsos ételt fogyasztani, hurkát, kolbászt.

Karácsony első napján délelőtt templomba mentünk, utána ünnepi ebéd volt – húsleves, birkapörkölt, sült kacsa, rétes, bor. A kertben termett a kazlak mögötti részen tőkeművelésű borszőlő, a ház mellett lugas. Annyi bor megtermett, ami a családnak elegendő volt.

Karácsony első és második napján délután mentünk csak át a nagyszüleinkhez vagy rokonlátogatásra. Keresztszüleim Szakmárról jöttek át néha. Karácsony harmadik napján, János napkor volt a sibálás. A fiúk jó korán reggel kezükben hántolt fűzfavesszőkkel jöttek. Kérdezék? „Hányan vannak az aprószentek?” – „344-en” – válaszoltuk. Akkor a lányokat kicsit megcsapkodták, hogy egész évben egészségesek legyenek.

Szilveszterkor délután mentünk templomba, mert a környező falvakból is jöttek Hálaadó misére. A plébános akkor összegezte az egész évi eseményeket. Elmondta hányan születtek, hányan haltak meg.
Ilyenkor disznótoros sült hurka, sült kolbász, sült oldalas volt az étel. Újév napján délelőtt volt a szentmise, az ünnepi ebéd a szokásos húsleves, birkapörkölt (mindig kenyérrel, savanyúsággal fogyasztottuk) sült kacsa, sült liba. Vékonyrétes – alma, túró, főtt gríz, meggy, pirított káposzta töltelékkel vagy főtt, tört krumplival készült. Apukám legjobban a kelt réteseket szerette, ezekkel a töltelékekkel. Különösen szerette a bejgli szerűen rúdba feltekert kelt tésztát, amit kácsinak (kalácsnak) nevezett és paprikás zsírral, kakaóval, fahéjjal, túróval, darált dióval, darált mákkal töltött meg édesanyám.

Farsangkor farsangi fánkot, forgácsfánkot sütöttünk. Bál Újtelek Réztelek részén volt, mert ott épült fel a közösen használt kultúrház talán 1965-ben.

A húsvét előtti nagyböjt nálunk nagyon szigorú volt. Zöldséges leveseket, tarhonyalevest, pirított tarhonyát (köménytarhonyát), kenyértésztából sütőlapát nagyságú sovány kenyeret, azaz kenyérlángost ettünk. Ilyenkor néhány krumplit is megsütöttünk egészben hozzá a kemencében. Ezt paprikás olajba mártva fogyasztottuk. Nagycsütörtökön kezdődtek az ünnepi misék. Nagyszombaton délután volt nálunk a feltámadási mise, hogy a környező falvakból is el tudjanak jönni.

Vasárnap a hajnali misén szentelték meg a húsvéti sonkát, kolbászt tojást, amit főve kosárban kézimunkával letakarva vittünk a templomba.
Az ünnepi eledel ilyenkor is az egyébként gazdag ünnepi étkek voltak. Előtte szoktunk disznót is vágni.

Húsvét után mindenkit lefoglaltak a mezőgazdasági és kerti munkák. A templom búcsúja volt a következő nagyünnep, István király napján, augusztus 20-án. Ilyenkor jött össze a nagycsalád, nagyszülők, gyermekeik a családjukkal, unokatestvérek, keresztszüleim, jó ismerősök. Délelőtt misére mentünk.

A bejárati ajtó előtt a nagy teraszon terítettünk meg a vendégeknek. Sokféle étel került ilyenkor is az asztalra – húsleves, birkapörkölt friss kenyérrel, kacsa-, libasült, friss vegyes saláta, sütemények, bor.

Apukám nagyon mulatós volt. Mi a falu szélén laktunk, hozzánk jött először egy muzsikus cigány, akit apukám mindig behívott és megvendégelt. Utána végigjárta a falut. Nálunk hosszasan tartózkodott, mert hegedűjén elhúzta mindenkinek a kedvenc nótáját. Kevés sátor is volt édességekkel, játékokkal, ajándéktárgyakkal, 3-5, mert ezen a napon voltak a Szelidi-tónál a Szelidi Napok és oda mindig nagyon sokan mentek.

Ősz volt az utolsó mulatozás ideje, a szüreti bállal. A népviseletbe öltözött fiatalok lovaskocsikon, szekereken mentek végig a környező falvakon is. A menet előtt mentek a lovasok. Az első fédereskocsin – hintón – a megválasztott bíró és felesége ült. Utána a népviseletbe öltözött fiatal lányok és fiúk. Azután jöttek a cigányok, akik le-leszállva bekormozták a bámészkodókat, a nézőket. Az utolsó kocsin utazott a zenekar. A menet végig vonult Gombolyagon, Alsó- és Felső Ereken, Újtelek mindkét fő utcáján.

Az utóbbi időben újra felelevenítették, visszahozták szokásba. A bált a kultúrházban tartják meg. Ilyenkor a terem díszítéseként szőlőfürtöket aggatnak fel zsinórra, amit el lehet csenni, de ha a csőszök elkapják a tolvajt, akkor fizetni kell érte. Az ősz legutolsó eseménye a Halottak napja és a Mindenszentek. Otthon a kertekben nevelték fel a családok azokat a virágokat – krizantémot, őszirózsát –, amit a sírokra vittek. A halottak emlékére gyertyát gyújtottunk.

Bár az ünnepeken nagyon gazdag volt a terített asztal, hétköznapokon nem igen fogyasztottunk húst, egyszerű ételeket ettünk. Fogyasztottuk minden idény zöldségeit. Nyár elején zöldborsót, majd zöldbabot, hagymaféléket, karalábét, újburgonyát, leveszöldségeket – répa, petrezselyem, zeller –, ősszel és télen káposztaféléket többet, babot, lencsét, krumplit, levesnek, főzeléknek készítettük el. Ettünk lecsót, minden olyan ételt, amit szerettünk. Tésztaféléket is. A vékony pite pirított lisztből, tejjel, kevés cukorral, tojással készült, tepsiben sütöttük meg. Paradicsomszószt önálló ételként krumpli és hús nélkül is ettük. A kemény tarhonyát – pirított, főtt tarhonya – önálló fogásként. Főtt, áttört fehérbabot, tetején paprikás sült hagymával. Paprikáskrumpli alá birkafaggyút tettünk, az íze miatt.

Vasár- és ünnepnapokon nagyon korán keltünk. A család megosztotta a feladatokat. Az egyik a zöldséges kertben megszedte a leveshez, körethez, salátához való zöldségeket, megtisztította konyhakészre. A másik családtag levágta, megtisztította a szárnyasokat, mert elő kellett az ételeket készíteni, hiszen 10 órakor kezdődött a mise, ahová elment az egész család. Akkor elzártuk a gázt. Ha nem lett valami teljesen kész, akkor mise után fejeztük be a főzést, sütést. Rántott húst ritkán ettünk, többnyire pörköltet készítettünk a szárnyasokból. Nekem a sült oldalas volt a kedvencem. Töltött káposztát, húsoskáposztát birkahússal is készítettünk. A disznó csontjából orjalevest főztünk. Disznótoron a be ne sózott húsokból sütöttünk ki oldalast, kolbászt és a nagy bödön zsír alá – legaljára – tettünk belőle.

Amikor a zsír elfogyott nyárra, ott maradt az alján a legfinomabb csemege. Tartósítás előtt sózták a szalonnát, sonkát. A kolbászt, disznósajtot megfüstölték. Nálunk pince nagyon későn készült, talán hűtőnk előbb volt, mint pince. Kalocsán az orosz katonák sok műszaki cikket árultak és apu így tudott venni nekünk, viszonylag korán, még a ’60-as években.

*

Kalocsa környékén az emberek őzve beszéltek. A tájnyelvünk nagyon karakteres, könnyen felismerhető. Voltak fogalmak, amiket máshol nem használtak: a lábas kotla volt. Amikor apukám a fiamnak azt mondta: – Menj Gyuri, hozzál fát a favágítóból! – a gyerekeim dőltek a nevetéstől, mert nem tudták mi az? A favágító a szín alatt halomba rakott tűzrevaló fa. Jópofa ragadványnevek voltak nálunk: Borús Csöre, Táska Csöre, korpa Feri, legény János, aki vénlegény lett. Sok Tóth nevű család volt a faluban, hogy meg tudjuk őket különböztetni egymástól, lettek: kisszemű Tóthok, hős Tóthok. Mi anyai részről hős Tóthok voltunk.

*

Nyáron, vasárnaponként a Szelidi-tóra jártunk fürödni. Kezdetben még nem volt fejlesztés, nádas, mocsaras legelő volt körülötte. Később épületeket emeltek. Mások a kert végi kanálisban fürödtek.

A falu végén laktunk, csupa egykorú fiú volt körülöttem. Amikor kimentünk libát legeltetni a tarlóra, a fiúk árpaszalmát raktak a nadrágomba, ami nagyon csípett. Vasárnaponként elmentünk a húgommal az anyai nagyszüleinkhez, akik a falu közepén laktak. A nagyanyám hozott nekünk ki kácsit (kalácsot), amit nagyon szerettem. Aztán az árokpartján játszottunk a gyerekekkel árokcicát vagy futkároztunk. Egyszer egy ecetfa ág megszúrta a lábam. A nyoma most is megvan.

Az alföldön nincsenek dombok. A befagyott tócsákban csúszkáltunk. Úgy játszottunk, hogy az egyik a kezeit a háta mögé tette, a másik belekapaszkodott. Az első húzta a másodikat. Egyszer a szomszéd fiú Csekei Laci elengedte a kezemet és én orra estem. Nagyon megütöttem akkor az orrom. Ha szánkózni akartunk, egymást húztuk. Így telt el a gyermek és ifjúkorom.

A felnőtt élet

Még azon a nyáron, amikor Ferivel összeházasodtunk, Battára jöttem és az egyetlen bölcsődében helyezkedtem el, ahol a gyerekeknek ruhákat vasaltunk. Szeptemberben, iskolakezdésnél a Kipp-Kopp óvodában kezdtem el dolgozni, mint képesítés nélküli óvónő. Amikor még otthon főiskolára jelentkeztem, akkor csak Pest-megyeiket fogadott a főiskola. Itt az első felvételim nem sikerült, ezért a következőre kántor Margit néni készített fel ének-zenéből. Baleset ért, a felvételire végül elmenni sem tudtam.

Amikor ideköltöztem, Ferivel néhány hónapig a faluban a szüleinél laktunk, majd mivel üres volt a dunafüredi András-tanya épülete – férjem nagy­szüleinek a háza –, oda költöztünk. A tanyához egy nyári­ konyha pincével és egy nagy istálló tartozott, fészerrel. Az épületben villany nem volt, gázlámpával és akkumulátorral világítottunk, olajkályhával fűtöttünk. Közben várandós lettem Gyuri fiammal, aki 1977-ben, Kata pedig 1980-ban született.

Amikor apu meglátogatott bennünket, azt mondta: „Nagy lehetőség! Tartsatok állatokat!” Ő adta az első kis bikaborjút és hozzá elegendő takarmányt. Vásároltunk még hármat. Utána lehetőség volt a Herceghalmi Állami Gazdaságtól bértartásra kis bikákat vállalni. Végül 10 db hízó marhát – bikákat – vállaltunk fel bértartásra. Amikor elérték az 500-600 kg-ot – 1,5-2 év alatt – le tudtuk adni őket. Ez volt a legfőbb jövedelmünk akkor már. Kaptunk értük egy nagyobb összeget, amit aztán be kellett osztani a következő bevételig. A takarmányt vásárolnunk kellett és vásároltunk saját tulajdonba is állatokat. A tanyához földterület már nem tartozott, az állatoknak az élelmet meg kellett venni.

Réti Béla bácsi lánya a DKV-ban a parkosoknál dolgozott. Felajánlotta, hogy az ott lekaszált füvet elhozza az állataink etetésére. Amikor édesapám jött és meglátta az istállóban a teheneinket – akkor már teheneink is voltak nem csak bikák –, azt mondta: „Milyenek ezek a tehenek?” Ő vette észre, hogy a vegyianyaggal fertőzött lekaszált fű megbetegítette az állatokat, csontlágyulást kaptak. Utána lentről hozott nekünk tiszta takarmányt teherautóval vagy pótkocsis traktorral.

Az erőműtől a Hideg-vizes csatornánál földet béreltünk és kukoricát termeltünk benne, ami persze nem volt elég az állatok etetésére.

*

1980-ban építkezni kezdtünk a faluban, a Gyorma utcában. Kint a tanyán olajkályhával fűtöttünk és egyszer tele lett füsttel a ház. Akkor már volt lovunk, lovaskocsink. Felpakoltuk a holminkat és beköltözött kis családunk a félig kész házba. Szerencsére még abban az évben be tudtuk fejezni az építkezést.

A szomszéd telek még üres gyep volt, ott el tudtuk helyezni a kazlakat – szénát, szalmát is. Állattartás mellett foglalkoztam biztosításkötéssel. Réti Béla bácsival pedig körbejártuk a környező falvakat és kiajánlottuk gazdáknak a Herceghalmi Állami Gazdaság kis bikáit további nevelésre.
A férjem 1986. május 1-jén tragikus hirtelenséggel meghalt. Azon a napon jelentették be a Csernobili Atomerőmű katasztrófáját. Egyedül maradtam a gyermekeimmel. Gyuri 9 éves volt, Kati 5.

A nagyobb állatokat megtartani nem lehetett, tartásukat fel kellett számolni, mert azokat egyedül ellátni már nem tudtam. Az istállóban 6 tehenünk és a ló volt, kint a karámban 10 bika. Hogy ne kelljen a disznókat máshová vinni fedeztetni, volt egy kandisznónk és 4 sertés. Csak ezeket tartottuk meg.

*

1986 nyarán felvettek a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat raktárába számlázónak. Úgy megörültem annak, hogy rosszul lettem és elestem. Szétnyílt a térdem, alig tudtam a buszmegállóig elmenni. Nem tudom hányadik buszra tudtam csak felszállni, mert alig tudtam lépni, annyira fájt. Lementem anyósomékhoz, ők hívtak orvost, aki összevarrta a sebet. Ott dolgoztam 1995-ig, a cég megszűnéséig.

Még ez alatt az idő alatt az üres istállóba vettem 400 tojótyúkot, a tojást pedig érdi és battai boltokba vittem eladni, hogy meg tudjunk élni hárman a jövedelemből.

Gyuri hamar felnőtt, ő volt a legnagyobb segítségem. Mellettem emelgette a nagy zsákokat, nem volt más segítségünk. Egy idő után nem lehetett eladni már a tojásokat, akkor egy kis vegyesboltot nyitottam a ház alagsorában.
1999-ben elhelyezkedtem a MOL konyháján konyhalánynak, ahol 2008-ig dolgoztam. Utána 2009-től az Arany János Általános Iskola és Gimnázium iskolakonyháján találtam munkát magamnak. Innen mentem nyugdíjba 2017-ben.

Az unokáim iskolások voltak. Gyakran vittem őket reggel iskolába, délután Gyurit kosarazni, Ágit balettra. Most is sokat sütök a gyerekeknek, mert nagyon szeretik a süteményeket. Szabadidőmben sokat hímzek, pruszlikot, ingvállat, kötényt, borosüvegre kalocsai díszt, poháralátéttel. Nagyon szeretek a gyerekekkel sétálni, kirándulni, fürdőkbe járni. Így telnek a nyugdíjas éveim.