Rácz Laci igaz történetei

NYÁRON

Az idén nem akart nyár lenni! Tavasz sem volt, csak néha úgy csinált mintha, de mégse. Igaz, ősz és tél sincs már régen. Nyár azért szokott lenni.
Most eszembe jutott egy történet. Általános iskolába jártam, és a tanév végén kötelező nyári munkára kellett mennünk. Akkor ez a fajta munkára nevelés még divat volt. Hogy pénzt kaptunk-e érte, vagy sem, arra már nem emlékszem.

A feladat a következő volt: a martoni határban, a Martonvásári Kutató Intézet hatalmas búzatábláiban búzát kellett válogatni. Nem úgy, mint Hamupipőkének, ki a szemeket válogatta, nekünk a búzatáblában kilométereket gyalogolva a kopasz búzából ki kellett szedni a szakállas búzát, és fordítva. A növénynek a kalásza volt kopasz, vagy szakállas. Reggel az iskola előtt gyülekeztünk, majd buszok jöttek. amivel kiszállítottak bennünket a tetthelyre. Az ételt mi magunk vittük, kinek mit csomagoltak otthon, vagy vásárolt indulás előtt az ABC-ben. Érkezéskor lepakoltunk, lehetőleg árnyékos helyre, hogy a kaja meg ne romoljon a napsütésben.

Ugyanis abban az időben május végén, június elején, nagyon kellemes kora nyári idő szokott lenni. Nem úgy mint most! Azt mondják akkor még a nap is máshogy sütött. És tényleg! Valahogy lágyabb, simogatóbb volt az a nap. Nem ilyen égető, agresszív, mint manapság.

Kisvártatva beálltunk a sor elejére, és megindultunk. Nem kellett a térdig érő gabonában gázolni, ugyanis vetéskor kihagytak úgy két méterenként egy sort, ahol mi kényelmesen elballagtunk. De még indulás előtt végignéztünk a táblán, ami néha olyan hosszú volt, hogy nem láttuk a végét. Te úristen – gondoltam magamban, éhen halunk mire végigérünk. Szomjan nem, mert vizet azt hoztak utánunk. Még valami jött utánunk, egy ellenőr, aki azt ellenőrizte, hogy milyen precíz munkát végzünk. Néha talált kifogásolnivalót, de nagyjából jól dolgoztunk.

Egy forduló után, vagy talán minden forduló után leültünk az árnyékba pihenni és enni. Én már azon a nyáron nem először voltam ezen a munkán, így tudtam, hogy mi vár rám, és nem nagyon volt kedvem hozzá. Mindegy, kötelező, menni kellett. Már untam a sok captatást az egyhangú búzaföldön, úgyhogy az egyik pihenő után nem álltam be a sorba. Úgyis visszajönnek ! Befeküdtem a magas fűbe, és néztem a felhőket, meg az ég madarait, amik ilyenkor még elég hangosan nótáznak. Olyan jól éreztem magam. Cseppet sem bántam, hogy nem kell az egyforma kalászokat, órák hosszát bámulni. Talán még el is szundítottam. Igen ám, de valakinek eszébe jutottam, és észrevették, hogy lógok. Visszaérve azonnali hatállyal elbocsájtottak. Őszintén? Nem lettem szomorú. Csak anyám, ki a jó hírt meghallva azt nem tudta értékelni. „Mi lesz belőled fiam, ha már az első munkahelyedről kirúgnak?” De aztán az Ő haragja is alábbhagyott, én meg előbb megkezdhettem a vakációt. Hiszen jött a nyár, az igazi nyár!

SZILÁNKOT KAPTAM

Szilánkot kaptam ! Nem is egyet, sokat, méghozzá az agyamba. Nem kell megijedni! Ezek a szilánkok emlékekből vannak. Emlékekből katonakoromból. Ha két korombeli ürge beszélget, biztos, hogy előbb utóbb, előkerül a téma. Aztán se vége, se hossza a sztoriknak. Nekem is eszembe jutott néhány. Itt van, hátha tetszik valakinek…

A zászlóalj épület és a kerítés között működött a szabadtéri edzőterem. A felszereltség puritán, egy nyújtó és egy fekvenyomó pad. Ezt két erős gyerek kisajátította, az egyik egy jó arcú cigány, másik meg szintén, csak szőke. Látszott rajtuk az örökbérlet, mindketten szépen fejlődtek. Már ahol tudtak, bicepszben meg vádliban. Minden időt itt töltöttek, a vacsoraidőt is.

Erre ment a kopasz (újonc), kezében tálca, rajta a telephely ügyeletes vacsorája.
– Állj ! Hova viszed? – kérdi a szőke.
– XY őrmesternek – mondja a kopasz, kissé megilletődötten.
– Hozd csak ide! – Mondja a sötétebbik erőgép.

Mit lehet tenni – gondolja a kopasz, ezek nagyobb urak a laktanyaparancsnoknál, hát odalép. A két Swarci nézi a felhozatalt, majd a sötétebb el kezd turkálni a kék melegítőnadrágban, és előveszi a lőcsöt. Látszik, hogy erre a testrészére még nem gyúrt eleget, de arra elég méretes, hogy belelógassa az őrmester teájába. Alaposan megfürdeti, és meg is kavarta a cukros löttyöt, talán növelte is térfogatát. Elégedetten így szólt.
– Kívánj neki jó étvágyat!

A kopasz méla undorral vitte tovább, a meggyalázott anyagot. És azon gondolkodott, hogy ez csak egy tea. Mi lehet egy levesben?
Srác nem egy észlény, hébe-hóba mégis megbízzák valamivel. Hátha! Most éppen kapuügyeletes lett. Bátor húzás! A kapuügyeletes tiszt az ügyeletes szobában pihengetett. A srác a kapu előtt ténfereg, mikor megjelent egy fehér Zsiguli. Négyen ültek benne, a sofőr, és három zöld ruhás fószer. Sapka nélkül. Az eddig kóválygó katona a kocsihoz lép, benéz az ablakon, megvonja a vállát, és bemegy a tiszthez.

– Főnök! Valami vadászok keresik.
– Engem? – kérdi amaz csodálkozva. Komótosan szedelőzködik, kimegy. Ahogy kilép, azonnal szerelvényt igazít, és holt sápadtan szalutál.
– Tábornok elvtárs! Kapuügyeletes jelentkezem! – vágja magát haptákba a három tábornok előtt.

A srácot a gallérra varrt tölgyfalevél téveszthette meg. Ezután a tévedés után áthelyezték természetközelbe, a disznótelepre, ahol hátralévő idejében alaposan tanulmányozhatta a lehulló levelek formáját.

Szombati karbantartási nap. Ilyenkor kell rendbe tenni a külső és a belső körletet. A külső körlet egy füves terület, ahol a gazat kellene lenyírni. Igen ám, de a régi és ócska fűnyíró nem indul. A karbantartó brigád ezt nem is nagyon forszírozza. Helyette inkább hevernek a kellemes napsütésben. Ezt az idilli állapotot zavarja meg Világos Tivadar továbbszolgáló szakaszvezető. Neve ellenére, mint a sötét éjszaka. Már többször próbálták előléptetni, de ezt érdemei elismerése mellett mindig elhalasztották.

Bölömbika hangján, a következő kérdést teszi fel.
– Maguk miért nem dolgoznak?
– Jelentem, nem indul a szerkezet – mondja a munkavezető, félálomban.
– Had nézzem! – tombol az önbizalom sötétség hercegében.

Vizsgálni kezdi a fűnyírót. És kipattan a szikra! Megragadja a nyírót, és hatalmas lendülettel tolni kezdi. Előbb csak siet, aztán már fut. Az egyenletlen talajon ilyen sebességhez nem szokott fűnyíró éktelenül csörömpöl. Világosnak már térdig ér a nyelve, és megáll. Miután levegőhöz jut, a következő megállapítást teszi.
– Már majdnem beindult!

Még jó, hogy csak másfél évig voltam itt száműzetésben. Kicsivel többet kell itt töltenem, szilánkokon kívül, valami mást is elkapok.

BATTAI BÚCSÚ

Százhalombattán két búcsú is van. A szerb búcsú szeptember huszonegyedikén, a katolikus pedig június 27-hez eső legközelebbi vasárnap. Én erről az utóbbiról szeretném leírni néhány emlékemet.

A Szent László napi búcsú az egyik legnagyobb ünnep az évben. Legalábbis volt nagy ünnep. Hogy mi az oka annak, hogy ennyire kiment a divatból, nem tudom. Manapság már én sem igazán tartom. Azon a vasárnapon megtelt a falu. Hazajöttek a rokonok, a felnőtt gyerekek is hazamentek a szülői házhoz. Hozták az unokákat, házastársakat, és még másokat is. Minden család készülődött, sütött, főzött. Erre az alkalomra nevelték a csirkéket, szedték a salátának való uborkát.

Én ilyen alkalmakkor láttam a nagymamám Pestről hazalátogató testvéreit, Juci nénjét, meg Balázs bátyját, aki mindig világos öltönybe, és fehér szalmakalapban érkezett. Pezsgett az élet a faluban. Én még emlékszem, hogy a kirakodóvásár a művelődési ház, és a templom előtt volt. Mindig lestük hány búcsús érkezik. Délelőtt senki nem ment vásárolni, ez a templomba menés ideje volt. Templomba inkább csak a férfiak, idősek, és gyerekek mentek, mert az asszonyoknak sok dolguk volt.

Mise után jött a finom ebéd, rántott csirke, uborkasaláta, tyúkpörkölt, húsleves, sütemények. Hűtő hiányában az ételt leengedtek a kútba, meg ne romoljon. Ebéd körül megjelent Lolo bácsi, a mutatványos, ki kutyáit táncoltatta, a körben állók nagy megelégedésére. A produkciót apró pénzzel honorálták.

Nekünk gyerekeknek, a kirakodóvásár volt a legérdekesebb. Az első ajándék, mire visszaemlékszem, egy forma1-es autó volt, olyan klasszikus szivar alakú. Sokáig meg volt, már kerék nélkül pihent az istálló ablakában. A sztár ajándék a csákó, meg az alumíniumból készült kard volt. De lehetett ott kapni, similabdát, mézeskalácsot, meg rengeteg festett, díszes fakanalat, amivel állítólag a lányok fenekét kellett elverni. Engem abban az időben a csákó még jobban érdekelt.

Búcsúba menet elhaladtunk a Vadkacsa kocsma előtt, ahol általában emelkedett volt a hangulat. Egyszer pont az ajtóban találkoztam Tóth (Húszas) Ferivel, ki szintén rokon volt, már enyhén illuminált állapotban, katona ruhában, indult hazafelé. Megállított. Nesze itt egy százas ! – mondta. Ez annyira sok pénz volt egy kisgyereknek, hogy azt a búcsúban el sem lehetett költeni. Ilyenkor a busz is csak a nagy Gyormáig járt, ott megfordult, így indult a vasútállomásra.

Valamikor aztán, még nem lehettem több, mint öt, vagy hat éves, búcsút kitelepítették a templom elől, a focipályához. Ebben az időben halt meg nagymamám, innentől kezdve már semmi nem volt a régi. Elmaradtak az akkori ízek, a Pesti rokonok, már nem olyan volt a hangulat. Mi gyerekek, még töretlen lelkesedéssel látogattuk a céllövöldéket, ringlispílt, vásároltuk a búcsúfiát. A közben növekvő, majd várossá lett kis településen, a bevándorlók már nem is tudtak a búcsúról, sok osztálytársamnak már nem jelentett semmit ez a nyári vasárnap. Úgy alakult, hogy már csak a kisebbség, az őslakosok ünnepe lett. A közösség ünnepéből, a családok ünnepe bevonult a falak közé. A régi generációk elmentek, a fiatalok máshonnan hoztak maguknak párt, aztán lassan a családokból is eltűnt az ünnep.

Anyukámat, kitől még sokat hallottam a régi búcsúkról, egyszer felhívta egyik rokonunk, hogy újra kellene éleszteni a régi hagyományt. Anyám a kérdésre, hogy, hol tartsák az új battai búcsút, a következő választ adta.

– A temető parkolójában.
– Miért pont ott ?-Jött a kérdés.
– Mert az összes battai már ott fekszik kint.

Mostanában, egy lelkes kis csapat, próbálja újraéleszteni, de már Ófalusi napok néven, mert a búcsú, olyan régies, nem divatos. Manapság egy produkcióhoz több kell, mint néhány árus, és mutatványos. Az esti bál ellenére sem lesz már olyan, mint régen volt. Ahhoz lehet, hogy tényleg a temető parkolóban lenne a megfelelő hely, úgy éjfél körül. Már anyám is ott lenne.

MIKOR SZÜLETTEM

Az biztos, hogy tél volt. Esett a hó? Vagy sütött a nap? Nem tudni, erről nem szólnak a tudósítások. Mint ahogy arról sem, hogy megszülettem. Mikor is? Régen. Nem volt túl nevezetes év. A háborúnak tizenkilenc éve lett vége, a forradalomnak nyolc éve. Kennedy elnököt az előző évben lőtték agyon Dallasban. Itthon, hát itthon Kádár volt a vezér. Már az amnesztián is túl vagyunk. A helyzet konszolidálódni látszik. Ez engem semmiben nem befolyásol.

Ami meghatározó, az az, hogy karácsonyra engednek haza. Azaz anyámat. Ő meg engem vitt karácsonyi ajándéknak a hét felnőttől nyüzsgő házba. Jöttek is a rokonok csodálkozni! Hoztak babinát. Ételt, italt, nem nekem, anyámnak. Én is kaptam belőle, feldolgozott állapotba. Nem túl sokat ehettem, mert a szülőszobán, vagy a fürdetővízben jól megfáztam. Tüdőgyulladást kaptam még a kórházban. Biztos ettől lettem ilyen edzett, nagydarab ürge.

Lakóhelyünk nagyszüleim hosszú parasztházának első szobája. Közvetlen a falu főutcáján. Most biztos hangos lenne a nagy forgalomtól, de abban az időben a környéken a leghangosabb én voltam. A legendák szerint, öt percet nem tudtak magamra hagyni, úgy, hogy a hosszú magány megunva, ne kezdjek el üvölteni. Ilyenkor jött az azonnali kérdés.” Miért sír az a gyerek?” Valaki azonnal felvett, aztán adtak kézről kézre. Elhallgattam, az utcán járók megelégedésére. Az utca még később is igen csendes volt, a forgalmat a helyi járatos busz, meg egy-két, a téglagyárba igyekvő teherautó jelentette, no meg az a néhány lovaskocsi, ami a kolhozosítás után magánkézben maradt. Nagy része szintén a téglagyárból fuvarozott. Az emberek dolgozni jártak, gyalog, biciklivel, meg a busszal. Aki a forgalmat tovább növelte, az apám volt. Apu az erőmű építkezésénél volt sofőr, és azon kívül, hogy otthon parkolt, még napközben is haza járt, meggyőződni arról, hogy minden rendben van. Később meg azért, hogy anyámat időközönként hazahozza, engem megetetni. Ugyanis abban az időben, még nem volt gyes, így az anyák hat hét után visszamentek dolgozni. Szóval abban az időben, vagy nem dolgoztak a kisgyerekes anyák, vagy a nagymamák léptek elő pótanyának. Így anyu, időnként haza járt szoptatni, mert a csirkepörkölt még megfeküdte volna a gyomromat. Gyalog is haza jött volna, mint akkor tájt mindenki mindenhová általában gyalog járt, de ha már volt egy saját használatú Gaz személyautónk, hát kihasználta.

Persze az egész világ volt más. Az emberek élethez való hozzáállása is teljesen más volt. Abban az időben mikor még tévéje is csak keveseknek volt, a rádiót is csak hétvégén hallgatták. Mert a nagy világvevőt nem lehetett kivinni az ólakhoz, meg a háztájiba, hogy kapálás közben ne unatkozzon az ember. Kevésbé érdeklődtek a nemzetközi helyzet iránt. Nem voltak tájékozatlanok, vagy tudatlanok. Értesültek arról, hogy Gagarin megjárta a világűrt, vagy arról, hogy Hruscsovot leváltották. Hogy honnan? Újságból! Amit a postás Miska bácsi, minden nap kihozott a levelekkel együtt, vagy a nagybátyám hozott Pestről a kezében összetekerve. Amivel először a kocsmába ment be, majd csak azután haza. A kocsmába minden férfi ember bement. Akkor is ha nem volt iszákos, a híreket itt lehetett a legjobban cserélni. Ahogy az asszonyok a boltban, vagy csak a ház elé kiállva tárgyalták meg a világ eseményeit. A boltban legfeljebb kenyeret vettek, mert még mindenki megművelte a maradék földet, megtermelte a télire való hagymát, babot. Befőzött és elrakott mindent, amit csak eltudott. Bort megtermelték, pálinkát megfőzték, persze szigorúan titokban. Disznót is vágtak, legalább egyet, de inkább többet. Nevelték a csirkét, kacsát, a tyúkok tojtak. Nem is vették észre az inflációt, ha volt is ilyen. Igaz, hogy télen nem panaszkodtak a paradicsom, meg a paprika ára miatt, és nem posztoltak arról, hogy milyen drága a főzni való kukorica májusban. Mindent a maga idejében! Télen az alma jelentette, meg a savanyú káposzta a vitamin forrást. Nem a banán, meg az avokádó, aminek már lassan elviselhetetlen az ára. Nem fizettek telefont, kábeltévét, internetet, gáz, és víz számlát. Persze csatornát sem. Nem is panaszkodtak ezek minősége miatt. Ja! A szúnyogirtásért sem a tanácselnököt szidták. Nem verték le a fecskék fészkét, azok meg hálából megették a fenevadakat. Ezt olyan hatékonyan tették, hogy a nagybátyám egész nyáron a gangon aludt a szabadban, és soha nem ébredt a szúnyogcsípésektől dagadt fejjel. Épeszű szúnyog meg sem merte volna közelíteni a borzalmas horkolással alvó, százharminc kilós embert. Felébredt, megmosdott a gang végén pihenő lavórban, ami a szintén itt elhelyezkedő pottyantós wc használata után útba esett. Jut eszembe, hogy az előző napon a Pestről hozott újság másodlagos felhasználási helye, a pottyantós volt. Ahol pártunk és kormányunk tagjainak képmásával törölte ki nemesebbik felét. Így került minden a megfelelő helyre. Majd elindult dolgozni, a megyei pártbizottságba. Nagymamám felsöpörte a járdát, a ház előtt is, közben jöttek-mentek az emberek, mindenkivel váltott néhány szót. Így tudta meg, hogy ki-kivel, mikor és hol? Azt is pontosan tudták, hogy ki kihez vonzódik, és azt is ha szegény a saját nemét részesíti előnybe. Ilyen mindig is volt, csak akkor ezzel nem dicsekedtek, nem kérkedtek. Így aztán senki nem is törődött vele.

Tehát mikor én megszülettem, más volt a világ. Abban az évben az én születésemen kívül semmi érdemleges nem történt. Ha csak az nem, hogy ebben az évben indult el útjára a Delta tudományos magazin, Brezsnyev lett az SZKP főtitkára, fellőtték a Voszhod-1 űrhajót, hazánkba látogatott Hailé Szelasszié etióp császár, valamint felrobbantották az első kínai atombombát. Mindez nem okozott semmilyen változást a faluban élők életvitelében. A disznók nem csámcsogtak hangosabban, és a kocsmából, részegen hazabotorkálók sem változtattak megszokott nóta egyvelegükön. Minden ment a maga normális útján.

Azóta megöregedtem. A gyerekek most is megszületnek, de ahová ők születtek azt a világot nem irigylem tőlük.