Rácz Laci igaz történetei

DOLGOZNI? TANULNI? DOLGOZNI TANULNI

Nem tudom! Lehet, hogy nem jól csináltam. Gyermekeimnek nem túl sok feladatot adtam gyerekkorukban. Nem azért, mintha nekem rossz emlékeim lennének, azokról a munkákról, amiket szüleim rám bíztak. Nem akartam terhelni őket, hiszen dolgozhatnak még eleget. Az én lelkivilágommal nem foglalkoztak annyit. Hamar megbíztak ezzel, azzal.

Legelső tevékenység amit el kellett végeznem, a boltba járás volt. Talán még 4 éves sem voltam, mikor először megkérdezte anyám. „Lacika! El tudsz te menni boltba?” – És megmutatta, hogy hogyan is néz ki az, amit meg kellene vennem. Nem sikerült! Valamit hoztam, de nem azt amit kellett.

Gyakorlat teszi a mestert, és innentől kezdve minden nap gyakorolhattam. Az teljesen természetes volt, ha anyám mosogatott vagy takarított, abból nekünk is ki kellett vennünk a részünket. A ház körül is volt testhez álló munka, amit rám bíztak. Rendszeres megbízatásom volt a tyúkok etetése. Morzsolnom kellett néhány cső kukoricát, és tiszta vizet önteni nekik. Ez a munka csak iskolai szünetben talált meg. Innen kiderülhet, hogy én sem voltam agyonhajtva. Nem is emlékszem, hogy a kisiskolás koromban a munkától fáradtam volna el.

Ahogy nőttem, úgy sokasodtak a kötelezettségek. Jöttek a kerti munkák, kapálni utáltam, ez messziről látszott rajtam, így szüleim nem is erőltették. Ellenben az ásás sem volt ínyemre, de mindenre nem mondhattam nemet. Ősszel minden nap fel kellett ásnom egy faközt. A mi kertünk nem csak nagy volt, de tele is volt gyümölcsfával. Egy faköz négy fa közötti területet jelent. Metszés után összeszedtem a lehullott ágakat. Ezt szívesen csináltam, mert a hatalmas nagy kupac ágat, amit összeszedtünk, egyszerre gyújtottuk meg. Hatalmas máglyát tudtam csodálni, és piszkálni. Bántam is mikor leégett.

Nagyobb munka, inkább betakarításkor volt. Borsó, mák, bab, gyümölcs szedés stb. Ezt az időszakot túl kellett élni. Ez legalább tiszta munka volt. Nem így a nyulak takarítása. Volt amikor háromszáznál is többen voltak, és ennyien piszkítottak. Ki kellett szednem alóluk a trágyát, aztán néha megetetni, és ami még akadt. Ez divatos szóval családi vállalkozás volt, én meg a család tagja voltam, hát be kellett segíteni. Ahogy telt az idő, egyre jobban számítottak rám, már nem csak otthon kellett helytállni. Miután elbírtam a két moslékos vödröt, mehettem délutánonként, az iskolából elhozni az ott összegyűjtött moslékot. Ez nagy szerencse volt, hogy megkaptuk, így elég olcsón tudtuk felhizlalni a disznókat. Ami szüleimnek szerencse volt, az nekem maga a tragédia.

Képzeljük el, hogy egy tizenéves gyerek, milyen büszkeséggel sétál végig az utcán, két moslékkal teli vödörrel. Borzalom! Igyekeztem láthatatlanná válni abban az öt percben, még hazacipeltem a szégyent. Hála istennek, egy idő után, más kapta meg az ételmaradékot. Megszabadítva engem ettől a gyötrelemtől. Disznóvágáskor már elővettek, már nem csak akkor szóltak, mikor készen volt a sült hús, már akkor is, mikor tisztítani kellett a megperzselt állatot. Aztán már akkor is, ha le kellett darálni, arrébb kellett vinni, meg kellett fogni. Aztán már akkor is, mikor le kellett fogni. Híre ment, hogy mi mindenre vagyok alkalmas, elkezdtek kézről kézre adni. Mentem természetesen nagyszüleim disznóvágására, nagybátyámhoz, és már idegenekhez is. „Gyere már el legalább lefogni.”

Még jó, hogy a disznóöléseknek határozott ideje van, és ez csak egy két hónap. Hívtak már másért is. Kukoricát törni, szüretelni. Néha lovat vezetni, ekézni. Battai nagypapámnak egyébként is többet segítettem, hiszen hatvanöt évvel volt idősebb nálam, de jól éreztem magam vele. Így elmentem, mikor szedte a babot, morzsolta a kukoricát, és akkor is, mikor vizet kellett kivinni a szőlőbe, permetezéshez. Lassan, ahogy elértem a 15- 16 éves kort, már teljes jogú tag lettem. Na, nem a pálinkát és a bort osztották felnőtt módra. „Hogyne, még megárt a gyereknek!” – mondták vigyázó szüleim, és nagyszüleim. De a munkában már egészként számoltak velem.

Sokszor utáltam, hogy más egyéb, akkor fontosabbnak hitt tevékenységtől fosztanak meg a sok munkával. Ami egyáltalán nem volt kibírhatatlan. Most visszatekintve vettem csak észre, mi mindent kaptam a gyerekmunkától. Kaptam elsősorban az időt, amit ténykedés közben, azokkal tölthettem, akik már nincsenek velem. A tudást, amit munka közben tanulhattam. Az élményt, és a tapasztalatot, amit átélhettem, és ma már hasonlót sem tapasztalhatnék. Nem utolsó sorban azt a felismerést, hogy a munkát meg kell csinálni! Ha tetszik, ha nem.

SIVATAGI KIKÉPZÉS

– Főnök! Hova a fenébe megyünk? Ez a szar nem fog oda felmenni. – Főnök rám néz, csodálkozó tekintetét nem látom, csak a hangján hallom, hogy nem érti a rinyát.
– Hova akar maga felmenni?
– Hát oda! Oda fel, ahová a többi lámpa is tart.

Tök sötét van, az MN 1480 gyakorlatozik. Én meg itt töltöm az időt, meggyőződésem szerint teljesen feleslegesen. Magyar Néphadsereg ötödik önálló harckocsidandárja megint kitelepül. Szuper titkos alakulat, aminek a harckocsikhoz semmi köze. Hogy ezt más észre ne vegye, mindig éjszaka vonulunk, álcafénnyel. Az álcafény csalóka, ugyanis nem lehet vele látni. Itt a látni és látszani szabálya teljesen fordítva van. Ha te nem látsz, téged sem látnak. Ezért látom az előttem haladó menetoszlop fényeit, ami minden járművön, egy halvány piros lámpa. Úgy, mintha apró piros lámpák tartanának libasorban, az ég felé egyenesen. A főnök csodálkozó hangja átvált fuldokló röhögésbe, mikor eljut az agyáig, hogy én hová szeretnék felkaptatni.
– Az a rádiótorony, maga féleszű!

Nem szokott gyakran így becézgetni, de most megérdemeltem. Hogy lehet egy adótorony fényeit összetéveszteni a menetoszlop fényeivel? „Na jó! Most te nyertél.” – gondoltam. Lesz ez nemsokára másképpen is.

A főnök, Palugyai a századparancsnok. Én meg azt az autót vezetem, ami a századunk felvezető kocsija. Kettőnkön kívül, még ketten ülnek a hivatalos nevén 142-es rádióállomásban. Két híradós, akik hátul kezelik a rádiókat. Ők nem hallják a mi beszélgetésünket, ugyanis a fejükön viselik a fejhallgatót. Jobb is, mert nem kell mindenkinek tudni Rácz Laci égbemeneteléről.

Rádión jön a parancs: „Tábort verni!” Na de hol? Egyszer csak a halovány holdfényben feldereng, egy pont méretes völgy. Innen nem lehet látni a környező települések fényeit. Ebből következik, hogy ők sem látnak minket. Gyorsan, gyakorlottan verünk sátrat, aztán szunya. Néhány őrön kívül mindenki hamar elalszik. De az éjszaka rövid. Alig, hogy dereng, kiderül a fatális tévedés. A tábort a legközelebbi település, és annak pince sora közé sikerült felverni. A legelső vendég szekérrel húz át a táboron. Az őrség nincs a helyzet magaslatán észre sem veszik a betolakodót, csak akkor riadnak fel, mikor az fennhangon rájuk köszön:
– Pálinkás jó reggelt!
Meglepetésükben, csak annyit válaszolnak. – Az jó volna!

Mintha ez volna a jelszó! Ellepik a táboron átvezető utat a szomjas falusiak. Visszafelé mindegyikük hoz valamit a kiszáradt honvédnak. Talán emlékeznek saját szomorú sorsukra, mikor majdnem szomjan haltak. Mire a főnökség legkorábban ébredő tagja, a hadtáp főnökünk felébred, már késő. A táborban fellelhető összes edény a szeszfelhalmozás áldozatául esik. Néhányan már nem csak az edényeket töltötték meg. Az öreg zászlósnak azonnal feltűnik a legénység élénk állapota. Ki is szagolja az okát
– Rácz!
– Parancs!
– Mi van itt?
– Jelentem… – És felvázolom a helyzetet. Azért én, mert szabadidőmben én vagyok az öreg isten tudja melyik keze. Én cserélem a ruhákat, osztom a menázsit, stb.

– Hadd lássam! – És elveszi a kulacsomat, ami színültig van borral. Aztán meg a csajkámat, amiben pálinka van. Még jó, hogy nem iszik bele. Viszont a pálinkából kiönt magának egy vizespohárnyit. Egyszerre fölhörpinti. Majd megint önt.
„Hogy a rosseb egyen meg!” – mondom magamban. Már alig van belőle.Ű
– Mit mond, Rácz?
– Semmit. – Hát merek én bármit mondani?
– Fogja ezt a poharat! Vigye a századparancsnok elvtárshoz! – Fogom és viszem. Kopogok a törzsbusz ajtaján.
– Mi van? – Nyitja ki az éppen ébredés alatt álló főnök az ajtót.
– Ezt küldi a zászlóselvtárs! – Jelentek szabályosan, kezemben a pohárral. – Meghülyült ez az öreg, hogy vizet küld nekem? – Elveszi és beleszagol.
– Honnan szereztétek!? – Röviden ecsetelem helyzetünket. És gyorsan elhúzom a csíkot. De még pontosan hallom a kiadott parancsot.
– Századgyűlés! – „Ez már késő – gondoltam magamban. Kinek szeme van az hamar észrevette, hogy az első század teljes legénysége, elvesztette az alkohollal vívott hősies küzdelmet.

Miután sikerült összeállítani a menetoszlopot, fényes nappal, és sikerült a vezető fülkébe betenni az összes sofőrt, kiadták a parancsot, hogy minél előbb elhagyjuk az ütközet helyszínét. Indulás! Én külön parancsot is kapok.
– Csak óvatosan Rácz! Ki ne lötyögjön a bor ebből a fazékból!

Ki nem hiszi, járjon utána! Van itt néhány ismerősöm, akikkel együtt éltük át ezt a történetet. Remélem igazolnak. Bár emlékeim erről az esetről, elég halványak.

SZÁZ! EZT HOGY MAGYARÁZNÁM MEG ?

Századik történet! Tavaly áprilisban, mikor megírtam az első részt, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy lesz második. Aztán eszembe jutott még néhány. Hát miért hallgassam el, lehet, hogy mást is érdekel. Arra nem jöttem rá, hogy mást érdekel-e, arra viszont igen, hogy engem az érdekel.
Hány történetem lehet? 10, vagy 20, 50, lehet, hogy 100? Írtam, meg írtam, rosszabbat, és jobbat, és íme itt a századik. Azaz száznál többedik, de a századik sorszámú.

Megnyugodtam, hogy egy egyszerű ember egyszerű élete is lehet érdekes. Lesz mit nézni azon a filmen, ami az utolsó pillanatban majd lepereg. Na, de addig is, boldogítalak benneteket, még azzal ami eszembe jut. Persze nem ilyen sűrűséggel, mostanában heti kettő. A jóból is megárt a sok! Hát még belőlem!

Mindenesetre én eddig élveztem. Köszönöm, hogy nem vettétek el a kedvem, még akkor sem, ha nem sikerült az iromány valami fényesen. Hiszen nem vagyok író, és nem is leszek!