Rácz Laci: Igaz történetek

PUSZIKTÓL A TENGERIG

Hálát adok a sorsnak és a szerencsémnek, hálás vagyok a kicsi agyamnak, hogy nem lettem alkalmas egy íróasztal vagy egy esztergapad melletti állásra. Nem maradt más, mint a sofőrség. A Tehagban is sofőr voltam. Meg kell említenem azt a három hölgyet, akik Anyámon kívül akkoriban az időmet beosztották, Zerza Julianna, Nagy Ottóné (Katika) és Török Henrietta. Tőlük kaptuk a minden reggel portára kirakott itinert, amiben leírták hová, mikor, mennyit és mit kell elszállítani, elintézni. A cetli végéről sosem maradt le a “Köszi! Puszi!” Juli vagy Kati vagy Heni.

Szóval elküldtek, egyik nap erre, másik nap arra, vagy több napra amarra. Hetekig csak a cetliken kommunikáltunk. Szabadok voltunk, mert telefon és GPS nélkül kimentünk a kapun, akkor hallottak rólunk legközelebb, ha hazaérkeztünk. A szabadságnak ára is volt. A bajban is egyedül voltunk. Mivel nem vasat, élő halat szállítottunk, amit ildomos volt élve átadni a rendeltetési helyén, az útközben adódó problémákat minden áron meg kellett oldanunk. Ezért volt a Tehagban általában minden sofőr autószerelő is.

Már többször is említettem, hogy külföldre is szállítottunk halat. A halszállításhoz speciális eszközökre van szükség. megfelelő tartályokra és porlasztott, szabályozható oxigénre. A szállítóeszköz típusa tulajdonképpen mindegy. A Tehag első kamionja egy Csepel 752-es volt. Sok hátránya mellett (1 fekvőhely, hatalmas erő stb.) nagy előnye az volt, hogy külföldön mindenhol megcsodálták. Drótoztunk az elejére egy hatalmas Mercédesz emblémát. Ezzel főleg a németeknek okoztunk nagy problémát, gyakran tartottak kupaktanácsot a járgány körül, találgatták, milyen koprodukció lehet. Jártunk vele Albániától, Franciaországig fél Európában. Főleg Lengyelországba, ahol működött egy közös vállalatunk, busa tenyésztésre. Lengyelországi összekötő, projekt felelős, Tarnai István volt. Mellette minden mai GPS elbújhatott, Ő az út minden centijéből fel volt készülve, akivel utazott, annak a kormány tekergetésén kívül sok dolga nem maradt. Bérfuvart is vállaltunk. Az egyik legérdekesebb feladat a tengervíz-szállítás volt az Adriáról. Megálltunk a tengerparton, szivattyúval felvettük a vizet, majd vártunk 2-3 napot. Vártuk, hogy az állatkerti szakemberek, egy zsebkendőnyi hálóval kifogjanak valamit a tengerből. Vállalkozás reménytelenségét ők is érezték, így inkább a napidíjat költötték, a fellelhető összes kocsmába. Mi nem bántuk, hiszen a napidíjunk 26 dollár volt.

NYEREMÉNY

Van egy lámpás kereszteződés, ami a Damjanich utca végén található, mellette a Kervárics kocsma. Az a kereszteződés nem volt mindig ott. A mai Iskola utca helyén egy lakóház volt, amiben Kozelék laktak. Mellettük, ahol manapság egy fogászat működik, élelmiszerbolt. A bolttal szemben, a nemrégiben lebontott házban Szeles János fényképészmester lakott és dolgozott. Azt hiszem, minden korombeliről készült ott néhány portré.

A Damjanich utcában, Szeles bácsiék közvetlen szomszédságában egy tisztító üzemelt. Ez a hely az akkori település frekventált helye volt buszmegállóval, erre járt mindenki, akinek a vasútállomáson volt dolga. A történet itt kezdődik, a tisztítóban. A pucerájt egy idős pesti házaspár működtette, az asszonyt talán Erzsi néninek hívták. Ide hordtam, igen hordtam, mert engem küldött anyám, apám zakóit, és nadrágjait stb. Most is egy ruháért mentem, anyu odaadta a cetlit, ami szerint a mosott holmit kikeresték. Ezt a cédulát akkor kaptam, mikor a ruhadarabot bevittem az üzletbe. Erzsi néni állította ki, ezzel igazolta, hogy átvette, majd ennek segítségével találta meg, mikor mentem érte. Tehát anyu ezt a papírost, és egy százast adott, hogy fizessem ki a díjat.

Elballagtam, beléptem, az ajtónyitásra egy csengő szólalt meg. Ebből tudták, hogy jött valaki.
– Csókolom !
– Szia Lacika.
– Jöttem a ruháért. – És elkezdtem kotorászni a zsebemben. Hová is tehettem? Kerestem minden létező helyen, de nem találtam sem a cetlit, sem a pénzt. Hiába tapogattam végig ruhám minden négyzetcentiméterét, nem lett meg. Megijedtem. Száz forint nagy pénz. Hogy legyen mihez viszonyítani, körülbelül annyit ért mint ma tíz vagy tizenötezer forint.

Erzsi néni megnyugtatott, hogy tudja melyik nadrágról van szó, oda is adta, azt mondta.
– Majd legközelebb behozol hat forint ötven fillért.

Hazafelé végig az utat lestem, de nem lett meg a pénz sem. Hazaérve elmondtam anyámnak, aki nem örült, de mit tehettünk volna. Több is veszett Mohácsnál! Ennek örömére elküldött, hogy vegyek néhány lottót, és vigyem el Erzsi néninek a tartozást.

– Anyu! Hadd vegyek én is egy lottót!
– Persze, most vesztettünk egy rakás pénzt!
– Na! Hadd vegyek!
– Mit bánom én. Vegyél!

Elmentem a postára, ugyanis ott lehetett venni a három hasábból álló szelvényt. (Három forint volt az ára.) Amit tollal kellett kitölteni. Mind három rubrikát ugyan azzal az öt számmal. Kitöltés után a felső részét le kellett szakítani, ez volt az igazoló szelvény, a másik kettőt pedig bedobtuk egy postaládába. Mivel akkoriban pénteken volt a húzás, méghozzá valamikor délelőtt, a lottót egy vagy két nappal előbb kellett feladni. Hazavittem, kitöltöttem én is egyet, nagy lelkesedéssel vártam a húzást.

Tisztán emlékszem, hogy azon a pénteken, abban az időben anyu éppen mosogatott, én meg törölgettem az elmosott edényeket. Nyári szünet volt, ráértem anyunak segíteni. Közben hallgattuk a rádiót, és jött a lottósorsolás. Fejből tudtam az én öt számomat, anyu elővette az ő igazolószelvényeit, és figyeltük.

Kihúzták az első számot. „Megvan!” – Konstatáltam nagy örömmel. Második szám. „Ez is megvan!” Már kezdtem magam milliomosnak érezni. Harmadik. „AAAAA ! Ez nincs.” Negyedik. „Talált!”
– Tényleg? – Kérdezte anyu.
– Igen!
Ötödik. Igen ám, de az ötödik számot nagy örömünkben nem hallottuk pontosan. Vagy 85, vagy 86. Mert, hogy 86-osom van!
– Csendbe legyünk ! – mondta anyu. – Most olvassák be a nyerőszámokat.
85. Na nem baj!
– Hármasom van! – Kiabáltam a konyhában. Anyu is nagyon örült. Annyira, hogy jó néhány percig együtt ugráltunk, majd beszakadt a járólap. A nyeremény összegét csak másnap reggel olvasták be a rádióban. Nagy izgalommal vártuk, hogy mekkora summa üti a markomat. Háromszázötvenkettő! HÚÚÚÚ! Ez egy vagyon!

A pénzt a postán lehetett kiváltani, az igazoló szelvény ellenében. Természetesen én mentem érte. A postás néni meg is kérdezte, hogy tudok-e vigyázni ennyi sok pénzre. Megnyugtattam, hogy nagyon megbízható, ügyes gyerek vagyok. Olyan ügyes, hogy ezeket a nyerőszámokat is én húztam be. Büszkén ballagtam haza. Hogy mi lett a nyereménypénz sorsa, nem emlékszem. Biztos odaadtam anyámnak, én úgysem tudtam vele mit kezdeni. Anyu visszatette az elveszett százast. A többiből talán kaptunk valamit két húgommal együtt. Ők még olyan kicsik voltak, a pénzt úgysem tudták értékelni. Egy fagyinak, vagy csokinak sokkal jobban örültünk. Ez volt az első, és utolsó lottónyereményem. Ezzel el is pufogtattam erre az életre nekem kiosztott anyagi szerencsét. A következő életben, majd kétszer állok sorba!

KULTÚRBAROM

Pörgetek, szívom magamba az információt. Látok én itt mindent. Ismerősömnek új palija van. Egészségére! Börtöntöltelék arról panaszkodik, hogy fekáliától bűzlik a cellája. Megérdemli! Aztán egy csomó szerencsém lesz ha tovább küldöm, és még vannak a jobbnál jobb, okosnál-okosabb bölcseletek. Ezeken mind átgörgetek. De hoppá! Itt egy hír, amin megakad a szemem. Elfújta a szél! Tudjátok az a klasszikus, ami az amcsi polgárháború alatt játszódik. Na ezt elolvasom, a világért sem hagynám ki! Ugyanis ehhez az alkotáshoz emlékem fűződik. Hogy mi? Mindjárt elmondom. Viszont előbb elolvasom, miről is szól a cikk. Az van benne, hogy nem minden került a forgatókönyvből bele a filmbe. Meg, hogy semmibe vették benne a négereket.

Még, hogy a négereket! Engem vettek semmibe!

Történt ugyanis, még a nyolcvanas évek közepén, hogy megismerkedtem egy leányzóval. Azóta is ismerem! Tehát ez a lány, nagyon szeretett moziba járni. Ez nem rossz, mert nem kell az emberfiának sokat töprengeni a programon, és még mindig olcsóbb, mint mondjuk egy vacsora. Ráadásul, az idő nagy részében sötét van. Szóval rábeszélt, hogy nézzük meg a híres Elfújta a szél című alkotást. Tudja a rosseb, hogy mi ez a film, de nézzük! A Filmmúzeumba játszották, még csak nem is én vettem a jegyet, megvette Ő. Már ennek gyanúsnak kellett volna lenni, de én felelőtlenül átsiklottam a dolgon.

Egyszer csak eljött a nap. A mozi előterében sokan jöttek össze. Csupa gyanús alak. Tipikus olyan figurák, akik már az előtt sírva fakadnak egy filmen, mielőtt egy képkockát is láttak volna belőle. -Hová keveredtem?- Na mindegy. Beültünk. A hely, ahová a jegyem szólt, nagyon olcsó lehetett. Mert köztem, és a vászon között elhelyeztek egy oszlopot. Biztosan nagyon fontos része lehetett az épületnek, ha egyszer iderakták. Mondjuk azért azok akik később mozinak berendezték, gondolhattak volna arra, hogy egy ötven centi átmérőjű oszlop mögül, nehéz filmet nézni. Mint később kiderült, ez volt aznap a legkisebb problémám.

Megkezdődött a vetítés. Első tíz perc. Nem történik semmi, de már néhányan pityeregnek. Első félóra. Valaki a vásznon tíz perce aggódik valakiért. Kiért? Nem látom az oszloptól. Néhányan már sűrű könnyeket ejtenek. Már eltelik egy óra, és még egy, de a film még mindig nem akar kibontakozni, vagy ezt sem látom az előttem tornyosuló téglarakástól. Lehet, hogy jobb is! Ugyanis van aki már zokog. Nem lesz ennek már soha vége!? Mert, hogy már nem csak nem látok, de már nem is hallok, a bömbölő közönségtől. De ennyi idő alatt, már rájövök, hogy nem is baj, ha nem látok, meg nem hallok. Mert kb. két és fél órája nem történik semmi. Nézem a lányt, akivel jöttem. Nézem és mérlegelem, hogy megérdemel ilyen végtelennek tűnő szenvedést? Ő az egyetlen vigaszom ebben a mozipokolban. Még fél óra. És én sem bírom tovább! Beállok a pityergők közé. Istenem! Miért versz engem?

Aztán egyszer csak elérkezik a megváltó Ende. Vége! Na én sem megyek egy darabig moziba! Azaz, azóta nem járok moziba. Ez annyira belém égett, hogy erről a szórakozásról örök életemre lemondtam. Azóta fenntartással fogadok minden amerikai filmet, még a tévében is.

Visszatérve a cikkre, ami eszembe juttatta ezt a borzalmat. A véleményem az, hogy a forgatókönyv legnagyobb problémája nem az, hogy semmibe vették a négereket. Inkább az, hogy úgy ahogy volt, nem dobták ki a fenébe.

Elnézést kérek mindenkitől, aki szerint ez a három óra kínlódás a világ egyik, ha nem a legjobb filmalkotása. De ne várjanak többet egy magamfajta érzéketlen ürgétől, akibe nem szorult egy fikarcnyi romantika sem. Vagy ha mégis szorult, azt nem látta az oszloptól, vagy elfújta a szél.