Rácz Laci: Igaz történetek

EGY RÉGEN LÁTOTT TESTVÉRRŐL

1914. július 28-án, tehát vasárnap lesz 110 éve, hogy kitört az eső világháború. Ez a történet egy régi írásom, ami Nagyapámról, és az ő testvéréről, Jóskáról szól, valahol az olasz fronton.

A kaverna szürke csendjét hatalmas morajlás töri meg. Még az üres csajka is beleremeg, sokáig csörömpöl az alatta levő kulacson.

– Mi van? Ágyúznak? Támadás lesz? – szólt egy meglepett hang.
–Csak szóltak volna – jön a válasz. – Szerintem csak az új ezred köszönt be az olaszoknak.
–Új ezred van a hegy túloldalán? Kik azok a szerencsétlenek?
–69-es fehérváriak.
–Kik? – szólalt meg az eddig csendben lévő Jani. – Kik, a 69-esek!?
–Igen. Miért?

Jancsi nem szólt. Nem is tudott. Szíve a torkában dobogott. Ott szolgál testvérbátya, Jankovits József. Még ’14-ben vonult be. Azóta alig hallott róla. Haza nem jött, levelet is alig ír. Csak a szabadságos bajtársaktól tudtak meg valamit, néha-néha, aggódó szülei. Még a háború elején, Galíciában beszakadt alatta befagyott tó jege. Őt kimentették, de lova ott pusztult. Ő is örök emléket kapott, fagyott lába egész életében fájt.

Jani éjjel nem aludt. Gondolkodott. Hogyan is láthatná rég nem látott bátyját? Reggel első dolga volt, kihallgatást kérni.

– Na mit akar, Jankovits?
– Százados úr! Kérek engedélyt a bátyámat meglátogatni a 69-eseknél.
– Már azt hittem, hogy szabadságot szeretne. Mert azt úgysem kapott volna. Elmehet, de csak saját felelősségére.

Most örüljön, vagy féljen? Talán meg sem ismeri, hiszen még gyerek volt, mikor Józsi bevonult. Míg ezen gondolkodott, sokat haladt.

– Állj! Ki vagy?
Elmondta.
– Menj. Ott találod a hadtáp sátorban.

Azonnal megismerte! Szólni sem szóltak. Csak egymás nyakába borultak, hosszú percekig. Otthon ezt biztos szégyellték volna, de itt, ők ketten voltak az otthon. Szó szót követett.

Nagyapám, középen ránk mutat.

– Te Józsi! Miért nem írsz soha haza?
– Hát mit írjak? Itt nem történik soha semmi.

Az idő elszállt. Szürkült. Indulni kell.

– Mit adjak én neked, öcsém? Várj csak, káposztás tészta volt az ebéd. De mibe tegyem? Tartsd a zsebed!

A katonaköpenynek jó nagy a zsebe. Telemerte! Visszafelé, egész úton eszegette zsebéből a tésztát. Még maradt is. Éjjel a kavernában nagy a csend. Nehéz halkan enni.

– Mit csinálsz Jankovits? Eszel?
– Imádkozom. – felelte nagyapám.


AMIKOR ÉN MÉG KISSRÁC VOLTAM

Forró nyári reggel, egy fiatal nő, karján egy kisfiúval kilép a tornácra. A hirtelen reggeli fénytől erősen hunyorog. Kiabál.

– Anya! Anya!

A hátsó ajtóból már jön is a válasz.

– Megyek már!

És a konyhaajtóban megjelenik, egy korosabb, testes nő. Erősen ősz haját pántként egy kendő fogja össze. Szoknyája előtt kötény, két kezét ebbe törli bele. Görbe lábain nehezen, de mégis fürgén lépdelve közeledik. Ez az asszony a Nagyanyám. Aki a gyereket a karjában tartva vár türelmesen, az anyukám, és a karon ülő legényke pedig szerénységem. Ide, ebbe a nálunk csak gangnak nevezett, tornácos házba hoztak haza szüleim a kórházból, ahol megszülettem. Amely ház ebben az időben elég sűrűn lakott volt. Nyolcan laktunk benne, hét felnőtt és én, egy szem gyerek. Ilyenkor, hétköznap reggel rajtunk kívül, már mindenki dolgozni ment. Anyám is éppen oda indul. Vagy gyalog vág neki a nem túl hosszú útnak, ami az épülő erőműnél található munkahelyére vezet, vagy ha apám ráér, ő jön érte autóval.

Na nem! Nem vagyunk ilyen gazdagok, nincs saját autónk! Apám sofőr, majdnem ott, ahol anyám meg bérelszámoló, de legalábbis azzal szemben.

– Na menjünk, mert már elkések.- Szólal meg anyám, és elindul az utca felé.
– Nem viszel valamit enni? – kérdi közben a Mama.
– Nem! Majd elmegyek ebédelni.

Ezt az utolsó pár szót már a kapun kívül ejtik meg egymással. És amíg ez elhangzik, anyám átad engem a Mama karjaiba, majd közel hajol, megsimogat, és megpuszil. Ahogy ez több mint két éve minden hétköznap történik.

– Aztán jó kisfiú legyél! Szót fogadj a mamának!
– Nem is tudna más lenni! Csak szófogadó, meg jó. – válaszol helyettem a nagyanyám. Közben már mindketten nézünk anyu után, aki gyalog indul el. Alig tesz néhány lépést, és egyszer csak megjelenik apu, azzal a csodálatosan szép ponyvás GAZ teherautóval, amit már én is, és az egész falu messziről megismer. Megáll anyám előtt. Anyu beszáll, és már ketten haladnak el előttünk erősen integetve.

Nagy örömet, és egy kis szomorúságot érzek magamban. Majdnem el is törik a mécses, de már más köti le a figyelmem. Szüleim távolodnak, mások meg közelednek. Hol egy lovaskocsi, hol egy teherautó tűnik fel, és halad tovább a téglagyár felé. Főleg a teherautók érdekelnek. Nagyok, hatalmasak, és félelmetesen csörömpölnek, búgnak és zörögnek. Közben meg büdös valamit eregetnek. Amíg teljes áhítattal figyelem őket, nagymamám hol ide, hol meg oda köszön, és szól valamit.

Szembe is meg mellettünk is Tóthok laknak. Már mind Tóth nevűek, és szegről-végről mind rokona az én szintén Tóth nevű nagymamámnak. Velünk pont szemben a Huszasék, akik persze Tóthok, csak ugye meg kell különböztetni egymástól valahogy őket. Huszasék mellett Pista bátyáék, aki nagymamám öccse, és ugye ő is Tóth. Ragadványnevén, csakis a megkülönböztetés miatt ő Kukliska. Mellettük szintén egy Tóth, de ő már Puruc. Mellettünk az egyik oldalon Matyus néniék, kinek férje szintén Tóth, Tóth György. Magyarul Bíró Gyuri bácsi. És a mama! Aki egy Tóthnak a leánya, a Szentes Tóthnak, aki egyben az én dédapám is. Ezek csak a környékbeli Tóthok, de vannak még néhányan a faluban akik vagy anyai, vagy apai ágon tartoznak ehhez a kiterjedt családhoz.

Én ugye ezekkel a kapcsolatokkal abban az időben még nem voltam tisztában, és mi tagadás nem is érdekelt. Annál inkább érdekelt a majdnem szemben lévő ház, a cukrászda, ahol nekem finom fagyit szoktak venni. A cukrászdát Laci bátyám Jack Ruby-nak hívta. Valami rejtélyes okból nevezhette el a Kennedy gyilkosát, Oswaldot megölő bártulajdonosról a mi kis porfészkünk cukrászdáját. A tulajdonosának volt rendes, tisztességes neve, Erdősnek hívták őket.

Aztán volt mellettük még egy talányos nevű család, egy kicsi, de nem túl szép házban laktak Ekrazintosék. Ők is sokan, és természetesen volt tisztességes nevük. Mint például a másik oldalról szomszédunk Dubecz Margit néninek.

Na, de térjünk vissza ahhoz, hogy kikísértük anyámat, és mama ide, meg oda szól egy-két mondatot. Most éppen egy mellettünk elhaladó szekér hajtójához intéz kérdést, a következő módon.
– Szegedi! Az anyád istenit, hová mész?
– A darálóba Katicám! A darálóba! – feleli az ismerős hang.

Otthagyjuk az utcát. Még a mama karján ülve bemegyünk a konyhába.
– Mit szeretnél enni? – kérdi, és az asztalhoz ültet.
– Mama! Vágd le a kakast, mert benne van a nokedli. – válaszolom a kérdésre, nagy meggyőződéssel.
– Ebédre kicsikém! De mit ennél most?
– Katonát! Csinálj katonát Mama!

Mama nekilát. Kenyeret és szalonnát vág apró kockára. Majd egymásra rakja őket, és egyenként kínálja.

– Ki kapja be ezt a hatalmas huszárt? – Lacika meg hamm, bekapja. A következőt is, meg még vagy tízet. Közben nagy vastag bögréből kakaót kortyolgat hozzá. A bögrét alig bírja el, de a világért sem inna másikból, mert ez a pohár, meg a tányér, amin a katonák várják sorsuk beteljesülését, az övé. Mama vette neki, a minap egy házalótól. A bögrén is meg a tányéron is érdekes kép van. A bögrén, egy szamár aranypénzt tojik, rakásra. A tányér szélén, meg mindenféle színes madarak sorakoznak. Így már nagyon érdekes az evés. Miután jóllakott, leugrik a székről, és elindul kifelé.

– Elég volt? Nem kérsz többet?
– Nem kérek mama.
– Most hová mész?
– A kerítéshez.
– Kiabálj, ha valami kell!
– Jól van!

Elindulok ki, az utcafronton hosszan elhúzódó léckerítéshez. A léceken keresztül nézem, mi is történik a nagyvilágban. Egyik végétől a másik végéig sétálok, kapaszkodva. Ahogy az előbb a nagyanyámtól láttam, mindenkit megkiabálok.

– Tercsi néni hová mész? – kérdem egy arra járó öregasszonytól.
– A boltba, kicsi fiam.
És Tercsi néni visszafelé hoz egy kiflit Lacikának. Ahogy elmegy az asszony, már jön is egy lovaskocsi. Neki is kiabálok.
– Iván bácsi! Te hova mész?
– A téglagyárba, Mátyás király apródja! – szól Iván, és megáll. Bemegy a cukrászdába és hoz egy fagyit a kíváncsi legénykének, aki a göndör, szőke fürtjeivel és csilingelő hangjával mindenkit elvarázsol.

Nemrég, már így öregen mondta egy ismerős, aki még emlékezett az én kiskoromra a következőt: „Nagyon szép kisgyerek voltál, Laci!” Mit mondjak, jól esett. Nem a dicséret, inkább az, hogy van még olyan ember, aki emlékszik a gyerekkoromra. Sajnos azóta már Ő is itt hagyta ezt az árnyékvilágot.

A délelőtt lassan eltelik, az utca is kiürül, és a kezem is tele van már szálkával, amit a léckerítés tapogatása közben minden nap összeszedek. A szálkákat csak Laci bátyám piszkálhatja ki a kezemből, ha majd hazaér a munkából. Más ezt a kényes műveletet senki, még apám és anyám sem végezheti el. Laci bátyám, amíg egy varrótűvel, óvatosan kipiszkálja a szálkákat apró kezemből, mindenféle érdekes dolgot mesél. Tőle tudok az űrhajósokról, vonatokról, villamosokról, és még a politikáról is.

Van még az én életemben olyan dolog, amit nem csinálhat meg akárki. Az imént említett szőke, göndör fürtjeimet sem moshatta meg bárki. Jobban mondva senki! Ezért az esedékes hajmosásra anyám kisebb sereget szokott toborozni. Hívta az unokatestvérét, Katót, meg a második szomszédból a Katit (Lehoczki Zsuzsi anyukáját, aki még akkor nem volt anyuka). Ez a Kati kommandó (mert anyukám szintén Kati) erőszakot alkalmazva, testi, és létszámfölényüket kihasználva, minden sivalkodásom, és ellenállásom ellenére megmosták a hajamat. A következő fejmosásig nem bocsájtottam meg nekik. Ez teljesen hidegen hagyta őket, és ezt a szörnyűséget, időről-időre elkövették rajtam. Egészen addig, amíg anyám egyszer meg nem unta, és fürtjeimet le nem vágatta a fodrásszal.

Ebben az időben nem ez volt az egyetlen változás az életemben. Megszületett nagyobbik húgom, Kati! Kiestem a pikszisből! Másodosztályú állampolgár lettem! Már az anyám sem csak rám figyelt, és a többiektől is csak azt hallottam már, hogy ne sivalkodjak, már nagyfiú vagyok. Kénytelen voltam tudomásul venni. Még jó, hogy egy darabig még nem tudta megenni előlem a katonákat, meg a fagyit, és a kezéből sem kellett kiszedni a szálkát.

A legnagyobb csapás akkor ért, mikor elkészült a házunk az Újtelepen. Kiköltöztünk, és ott már nem volt se Mama, se Laci bátyám, és nem volt léckerítés sem, és fagyi, meg kifli. Lassan hozzászoktam, és tényleg nagyfiú lettem. De eszmélésem helye, és az ott szerzett élmények az idők végezetéig belém égtek.