Átadni a látásmódot egy reklámfotóval

Beszélgetés Albert Anna fotográfussal

Balpataki Katalin

Sokan gondolják úgy, hogy egy jó géppel könnyű jó képeket készíteni. Ez csak részben igaz, mert ahhoz, hogy egy kép igazán jó legyen, nem elég a jó gép. Ahhoz tehetség, kiváló vizuális látásmód, kreativitás, kitartás is kell. Ezekkel a tulajdonságokkal már van esély arra, hogy fotóművésszé, vagy keresett alkalmazott fotóssá váljon valaki. Mint Albert Anna, aki kreativitását, vizualitását Százhalombattán, László Bandy műhelyében fejlesztette arra a szintre, hogy első jelentkezésre bekerüljön a Moholy-Nagy László Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia képzésére és annak elvégzésével ma sok megrendeléssel dolgozó alkalmazott fotográfus.

Nem fényképezőgéppel a kezedben születtél, az első gépedet sem azért kaptad, mert fotózni szerettél volna, sőt, azt is csak a gimnázium utolsó évében döntötted el, hogy a MOME-ra jelentkezel. Mi volt a te utad?

Mindig is vonzottak a vizuális művészetek. A szüleim látták, hogy szeretek rajzolni, ezért hét évesen beírattak László Bandyhoz. Bandy nem csak rajzolni tanított, hanem művészettörténetet, életszemléletet, hozzáállást is. Nagyon sokat ad az egész közösségnek, sokat formált engem is, és elindított egy úton.

Aztán 11-12 éves koromban olvastam egy kislányoknak szóló képregényt, abban volt egy karakter, aki fényképezett, ez nekem nagyon megtetszett és kértem a szüleimtől egy fényképezőgépet. Egy darabig hobbi volt a fotózás, néha csak vicces időtöltés volt a barátnőimmel és a testvéreimmel. Persze voltak kezdeti sikerélményeim, mikor helyi koncerteket vagy színielőadást fotózhattam. Tehát már korán része volt az életemnek a képalkotás, bár akkor még nem voltak olyan ambícióim, hogy fotográfus legyek. Amikor el kellett dönteni, hogy hova felvételizek, az utolsó pillanatig halogattam, hogy mit írjak a jelentkezési lapra. Végül csak a MOME-t próbáltam meg, és szerencsére fel is vettek.

A MOME-ra bejutni sokan évekig próbálkoznak, neked ez elsőre sikerült. Milyen volt a felvételi?

A statisztikát nem ismerem, mondják, hogy nehéz bejutni. Jól hangzik és menő dolog, de alattam húzták meg a határt, azaz én voltam az utolsó, akit felvettek az osztályunkba. Ha felvételizni szándékozók megkeresnek, hogy adjak tanácsot, mindig mondom nekik, hogy ne legyenek csalódottak, ha elsőre nem kerülnek be. Egyrészt ez ritka, másrészt azok, akik másodjára, vagy harmadjára kerültek be azt az egy-két évet még azzal töltötték, hogy fotóztak, vagy elmentek más képzésekre, fejlesztették magukat. Ők utána helyzeti előnyben voltak hozzám képest.

A felvételi háromfordulós volt. Első körben le kellett adni egy portfóliót, tanulmányrajzot, korábbi munkáimból pár képet és az egyetem által meghatározott téma alapján egy fotósorozatot. Mivel ekkor nagy hatással volt rám Csáth Géza, ezért az egyik novelláját fotóztam illusztrációszerűen és azt adtam be. (Ebből akkor egyébként nagy botrány volt a közösségi médiaoldalamon, mert mikor a megosztottam a képeket, állatkínzással vádoltak a kommentelők – pedig a fotózás jó hangulatú volt és senkinek nem esett bántódása.)

A második fordulón volt egy műveltségi teszt, illetve egy beszélgetés. A harmadik forduló háromnapos volt, ahol konkrét feladatokat kaptunk. Az első napon rajzos, a második napon fotós nap volt, a harmadik napon interjú keretében kiértékelték a munkámat. Amikor felvettek nagyot változott az életem. Tizennyolc évesen még nagyon gimis felfogásom volt, ráadásul más egyetemekhez képest is lazább volt a közeg. A másik, hogy ugyan Százhalombatta közel van Budapesthez, mégis beköltöztem a fővárosba, azóta is itt élek.

Milyen volt az egyetemi élet, mit tanultatok?

Az oktatás nagyon művészeti alapú és nagyon szerteágazó. Nem csak a fotóról, fotótörténetről tanultunk, hanem volt mellette számos kapcsolódó óra is. Volt például hangkultúra, média, filmtörténet, filmelmélet óra és dramaturgia, ahol forgatókönyvírást tanultunk. Analóg technikát mi már kevésbé tanultunk, mint a korábbi évfolyamok, de volt labor, ahol lehetett kísérletezni. Én azért egy archaikus technikákat bemutató kurzushéten is részt vettem, ahol nedves kollódiummal dolgoztunk, és nagyon élveztem.

Fő óránk a tervezés volt, amit a félév végén kipakolás követett. Ez mindig egy tematika köré szerveződött, amit a tanárok találtak ki nekünk. Például volt olyan téma, hogy „megtartó erő”. Kaptunk egy leírást, hogy körülbelül mire gondolnak a tanárok, de mindenki úgy közelítette meg, ahogy szerette volna. Én például a testvéri kapcsolatról készítettem sorozatot, de volt olyan osztálytársam, aki rehabilitációs központban fotózott, vagy olyan aki a személyes problémáit dolgozta fel, stb.

Az volt a jó az egész egyetem alatt, hogy bármivel foglalkozhattál. Ez egyébként nehéz is, mert magadtól kell rájönnöd, hogy mi az, ami téged érdekel.

Mik voltak a követelmények?

BA-n az elmúlt három évről kellett portfóliót letenni az asztalra, a szakdolgozatom pedig a gyászfeldolgozás és a kortárs magyar fotográfia kapcsolatáról szólt. A gyász pszichológiájáról, valamint a gyász és a fotográfia összefüggéseiről írtam. Érdekes, hogy ez a mai napig folyamatosan változik, napjainkban például sokan szelfit készítenek hozzátartozóik sírjai mellett. Ez egyesek számára taszító, de a fotó készítőjének ez a gyászfeldolgozás része.

MA-n a szakdolgozatom és a mestermunkám is a „Női tekintetról” (female gaze) szólt, ami azt jelenti, hogy egy női alkotó más szűrőn keresztül tekint a világra, mint a férfi társai.

Mesterképzésre részben azért maradtam, mert szerettem volna részt venni az Erasmus programon. Londonban voltam a College of Fashion divatfotó szakán, ott végeztem egy trimesztert 2017-ben. A kezdeti elképzeléseimhez képest nagyon elméleti volt a képzés, sokat kellett könyvtárba járni, beadandókat írni, de így is nagyon sokat adott a kint töltött idő. Az az év egyébként is nagyon meghatározó volt. London előtt Szarajevóban töltöttem két hetet egy egyetemi program keretein belül. Ott a délszláv háború lenyomataival foglalkoztunk. Fotóztam a város sebhelyeit, a bombáktól olvadt aszfaltot, a szétlőtt épületeket, a helyi arcokat akik sokat meséltek arról, milyen volt így felnőni.

Ezek mellett ebben az évben vágtam bele egy fotós kihívásba, a 365-be, azaz egy éven keresztül minden nap fotóztam (és posztoltam) egy képet. Ez egy idő után nagyon kimerítő volt, de sokat tanított a tökéletesség elengedéséről, és a rögtönzésről.

Ezzel a végzettséggel meg lehet élni?

Amikor befejeztem az egyetemet nagyon megijedtem, hogy nem fogok a tudni fotósként elhelyezkedni, és nem is lehet ebből megélni. Féltem, hogy olyan munkát kell majd vállalnom, aminek semmi köze a szakmámhoz. A mesterképzés végén a tanárok kérdezgették, hogy mit tervezek, mik az elképzeléseim. A konzulensem Máté Gábor volt – ő reklámfotós – nagyon bíztatott, hogy jó alkalmazott fotós lehetek. Én akkor még nem voltam benne biztos, hogy merre visz az utam, de szerencsére azóta is szabadúszóként dolgozom. Amikor jött a Covid, akkor kiderült, hogy annyira nagy szükség nincs ránk, de azt követte az online vásárlások időszaka és újra sok munkám lett, ami gyakorlatilag termékfotózás volt.
A legtöbb felkérésemre nagyon büszke vagyok, mert sokat dolgozom magyar kisvállalkozásokkal, akiknek fontos a slowdesign, a fenntarthatóság.

A megrendelések kivitelezésénél szabad kezet kapsz, vagy konkrétan megmondják, hogy mit akarnak látni?

Ez teljesen változó. Szinte mindennel lehet találkozni. Van olyan határozott megrendelő, aki pontosan megmondja, hogy mit hogyan akar. Van olyan is, aki csak azt mondja meg, hogy mit szeretne elérni és minden mást rám bíz. Van olyan is, akinek halvány elképzelése sincs, és együtt találjuk ki a koncepciót. Nagyobb költségvetésű munkáknál, például reklámfotózásnál szigorúan követnem kell a terveket. Előre kapok egy rajzot leírással, amiben még azt is leírják, milyen színű zokni lehet a modellen, hogy hogyan világítsam be a jelenetet stb. Ilyenkor a kivitelezésnél is jelen vannak, körülöttem állnak és figyelnek, magyaráznak.

Nagyon elkülönül a művészeti és az alkalmazott fotós világ?

Lehet, hogy annyira nem különül el, mint ahogy én most gondolom, de egy kicsit parkolópályára tettem a saját projekteket. Azok a fotósok, akikre példaként tekintek, átjárnak a két terület között és az alkalmazott munkáikban is érződik, hogy ők a saját művészeti szemléletüket, üzenetüket, látásmódjukat át tudják adni egy reklámfotóval is. Ez nagyon nehéz, de én is ezt szeretném elérni. A divatfotózást is ezért szeretem, abban lazábbak ezek a határvonalak.

Hol tartasz most?

Most nagyon élvezem a munkát. Szep­tember óta van egy saját műtermem is. Egy kis lakásműterem, ami egyben közösségi iroda is, több művésztársammal béreljük a belvárosban. Ez volt a következő logikus lépés, mert most már van annyi megbízásom, hogy sokszor egyszerűbb egy saját térbe meginvitálni másokat, mint helyet keresni, időpontot egyeztetni, lefoglalni egy stúdiót. Ezzel a saját dolgomat könnyítettem meg. Ráadásul rengeteg fotós felszerelésem van, amiket ott tárolhatok.

Ma már nem csak te, hanem az egész család Budapesten él. Tartod azért a kapcsolatot Százhalombattával?

A kedvesem családja Százhalombattán él és gyakran hazajárunk. Sok barátom él még ott, velük is gyakran találkozunk. László Bandy éves alkotótáborait sem hagyjuk ki. 2019-ben egy fotóstábort is tartottam a battai lovardában. Laboráltunk a gyerekekkel, hívtunk és nagyítottunk fekete-fehér filmet. Remélem tudtam mutatni nekik valami izgalmasat, hiszen már az én generációm sem feltétlenül találkozott ezzel feltétlenül a hétköznapokban.

@albertalianna
www.albertalianna.com