Életutam

Tamási József atya visszaemlékezései

Éppen hogy csak véget ért a II. világháború, amikor 1947 májusában – el tudom képzelni –, már nyíltak az orgonák, és talán annak az illata is hatott egy háromgyermekes házaspárra. Olyannyira, hogy vállalták – legyen egy negyedik is… és elkezdtem élni édesanyám méhében. Aztán 1948 februárjában megszülettem. Papírforma szerint Tasson. Ez a mai Kunszentmiklósnak felel meg.

Akkor ennek a városnak a vasútállomáshoz közeli része még Tasshoz tartozott. Ott volt a közös állomás, Kunszentmiklós-Tass. Budapesttől délre, úgy 50 km-re. Negyedik gyerekként születtem, és ez meghatározta az életemet. Hisz a mai napig – sajnos most már szülők nélkül, de hát ez a természetes –, mi négyen együtt kezdtük az életet, és folytattuk és éljük a mai napig is. Az iskolák, mint mindig helyben kezdődtek, még a középiskola is, hisz egy patinás, régi gimnáziuma van Kunszentmiklósnak, valaha református gimnázium volt, aztán államosították. Én abban az időben érettségiztem. Most újra a református egyház működteti.

Érettségi után sem tudtam jobban, mi szeretnék lenni, vagy mi kellene, hogy legyek, mint akár ötödikes koromban. De ötödikes koromban is foglalkoztatott a gondolat – mivel ministrálni jártam, és minden vasárnap templomba jártunk a szüleimmel, testvéreimmel, lehet, hogy, amilyen képességeket kaptam a jó Istentől –, azzal talán pap is lehetnék.
Akkor még egy kis verset is írtam: „Mi lenne, ha kispap lennék…” Ezzel fejeződik be a versike.

Így aztán az érettségi még mindig inkább a két bátyám nyomdokaira készített fel, mert úgy gondoltam, hogy nekem is mérnöknek kell lennem. De furcsa módon, annak ellenére, hogy matematikából és fizikából különösen jó voltam, nem vettek fel. Nem sikerült a felvételim. Így azon kellett gondolkodni, hogy egy év múlva még egyszer, újra felvételizzek, vagy hát, vágjak bele.

Közben behívtak katonának, és a katonaidő alatt is érlelődött bennem a gondolat… és belevágtam. Így 1970-től már szeminarista voltam. Váci egyházmegyés, de, mivel Vácon nem volt papnevelő intézet, Szegeden kezdhettem meg tanulmányaimat. Felejthetetlen élményekben gazdag négy év volt ez. Lelki, szellemi növekedés, és egy belső béke, amelyet éreztem magamban. Nagyon jól éreztem magamat. És ez volt az első biztató jel, hogy talán, ha felszentelnek, akkor is boldog leszek.

1974. június 23-án Dr. Bánk József váci püspök atya 10 társammal együtt pappá szentelt. Az első helyem Bercel volt. Nógrád megyei község, több mint 3000 lakossal. Csodálatos volt! Gyerekek, hittanórák, zsúfolt programok, fiatal párok, házasságkötésre készülők felkészítése, természetesen keresztelések, misézések, olykor temetések. Nagyon rendes főnököm volt, így aztán tényleg boldogan és kiegyensúlyozottan kezdhettem papi hivatásomat.

Úgy volt, hogy egy negyedik évre is maradok, de hirtelenjében Tiszakécskén megürült a káplán helye, és 1977-ben, három év után átkerültem Tiszakécskére. Egészen más világ, sokkal nagyobb város, és egy fantasztikus, rendkívül mély hitű, ugyanakkor humorral megáldott, nagyon egyszerű, de bölcs főnököm volt. Sose felejtem el, Gémes Mihály atyát. Jó volt látni őt, megtapasztalni a hitét, és megpróbálni követni, amiben csak tehettem.

Tiszakécske után elkerültem Budapestre, Soroksárra, ahol aztán csak egy évig voltam, mert a főnököm nagy békepap volt, és nem értettünk egyet. Így kérte, hogy helyezzen át a püspök. A püspök pedig engedelmeskedett a békepapnak. Így egyik napról a másikra átkerültem Rákosszentmihályra. Megint egy más világ, bár ugyancsak Budapest peremkerülete, hisz ezek a peremkerületi egyházközségek tartoztak a Váci Egyházmegyéhez. A belső területe Budapestnek mindig Esztergomhoz tartozott. Az itteni főnököm is a békemozgalom követője volt, a félelem irányította őt. Mindentől félt. Nehogy beleszóljon az állam, nehogy ne tessék az Állami Egyházügyi Hivatalnak, ami akkor virágzott és nagyon figyelte működésünket. Ezért engem is óva intett, néha megpróbált lebeszélni erről-arról, mondván, hogy csak azt kell csinálni, amit kell. De azért én néha többet csináltam, mert jól esett. Meg azért is, mert úgy láttam, hogy szükség van rá.

Soroksárról is, Rákosszentmihályról is és előző káplános helyeimről is mai napig is vannak barátaim, akikkel megmaradt a kapcsolat. 9 éves káplánkodás után lettem plébános Tiszaföldváron. A Váci Egyházmegye majdnem legdélibb területe, Tisza-parti nagyközség. Akkor lett városi rangú, amikor odakerültem. Ha előbb lett volna város, nem is kerülhettem volna oda, mert az Egyházügyi Hivatal úgy határozott velem kapcsolatban, hogy se Budapesten, se városi rangú településen nem lehetek plébános. Hát, mégis lettem, mert odakerülésem után városi rangot kapott Tiszaföldvár. Még pedig két templommal. Ott van – régen Homok elnevezésű településen – egy Jézus Szíve templom, és van a belső területen egy Szent István templom, amely egy kis katedrális, két tornyával, rendkívül szép kis épület.

Néhány hét híján majdnem 30 év telt el Tiszaföldváron, amikor püspök atyánk, dr. Beer Miklós megkért, hogy vállaljam el Kartalt. Valóban kért. Gondolkodási időt is kaptam. Végül igent mondtam… talán még váltani tudok. De közben persze Tiszaföldváron sok mindent sikerült tennünk: kirándulásokat, zarándoklatokat szerveztem a híveknek, erre nagyon nagy igény volt, és hát persze csináltuk a hétköznapi és vasárnapi szentmiséket, rendezvényeket, amit csak lehetett. De talán a legnagyobb dolog az volt, hogy sikerült templomot építeni a hozzánk tartozó fíliában, Martfűn, ahol addig soha nem volt templom. Holott közel tízezer lakos élt akkor már abban az ugyancsak városi rangot kapott, igazi szocialista településen. A cipőgyár miatt költöztek oda 50 év alatt nagyon sokan.

Úgy gondoltam, szüksége van a városnak egy templomra. De szinte egy, az egyházi működéstől elszigetelt terület volt ez. A közeli Szolnok, ahol megalakult annak idején az MSZMP, rányomta a bélyegét erre a településre is. „Itt nincs szükség magukra” – mondta többször is nekem az Egyházügyi Hivatal titkára. És, hát valóban nem engedtek szinte semmit csinálni. Egyszer mégiscsak megismerkedtem néhány gyerekkel, aztán elkezdtünk beszélgetni, ezt már hittanórának lehetett nevezni, bár nem hittanórai környezetben volt ez a beszélgetés, hanem az egyik gyerek nagymamájánál. De ez tette a bogarat a fülembe, hogy valamit mégis csak kellene kezdeni ezen a településen.

Közben ránk köszöntött a rendszerváltás, 1986-ban. Hirtelenjében bátorkodtam engedélyt kérni arra, hogy templomot építsünk. Püspök atya – Marosi Izidor volt akkor –, szinte nem akart hinni a fülének, amikor ezzel a kéréssel előálltam, annyira kommunista városnak minősült Martfű. Az új vezetőség tulajdonképpen maradt a régi, csak éppen polgármester lett a tanácselnök. Megígérte hirtelenjében, hogy kapunk telket is a templomépítéshez.

Aztán, mégis, amikor kiderült, hogy igen, itt egy új városközpont lesz, és ott kap helyet a két templom, a református és a miénk, akkor azért 800.000 Ft-ot kért volna mind a kettőnktől, de hála Istennek, ki tudtam majdhogynem verekedni, hogy mégse kelljen fizetni egy fillért se. Ez már nagy dolog volt. És elkezdődött az építkezésünk. Marosi Gábor tervezte a templomot. Mivel egy hitetlenkedő városról van szó, úgy gondoltam, legjobb lenne Szent Tamás apostolhoz fordulni, ő legyen a védőszent. Ő is hitetlenkedett, aztán megtudta, hogy mi az igazság, és akkor leborult Jézus előtt: „Én Uram, én Istenem!” – mondta.

Így hát azt kértem Marosi Gábortól, hogy Szent Tamás templomot tervezzen. Hogy ez miben áll, fogalmunk sem volt, hogy lehet egy templom éppen Szent Tamás templom és nem Szent Bertalanról vagy Szűz Máriáról elnevezett. De akkor úgy hozta a gondviselés, hogy az építészmérnök éppen kijutott a Szentföldre, és ott találkozott a Jeruzsálemi Kereszttel, Jeruzsálem szimbólumával, az egyenlő szárú kereszt négy sarkában négy kis kereszt Jézus öt sebére utalva ezzel. Azokra a sebekre, amelyeket Szent Tamás apostol érintett meg, amikor leborult. Ez lett a templom alaprajza. Egy igazán rendkívüli épület, mert keleties hangulata van.

Úgy kértem, hogy Tamás apostol életének két legjelentősebb helyszíne legyen belevarázsolva. Ez pedig Jeruzsálem és India, mivel Indiában halt meg. Valamikor ezekben az években volt is szerencsém kijutni Indiába, és ott is misézhettem, még mielőtt a templomépítés beindult. Szent Tamás vértanúságának a helyszínén. Sikerült a templomi életet is beindítani, és nagyon sok kulturális rendezvénnyel gazdagítani a lelki programokat.

A martfűi templom felépítése után – talán ezért is – Keszthelyi Ferenc püspök atya püspöki tanácsossá nevezett ki. Bevallom őszintén, nagyon örültem neki. Aztán telt-múlt az idő, és dr. Beer Miklós püspök atya ezt megfejelte azzal, hogy címzetes apát lettem. Furcsa belegondolnom, hogy ilyen címzetes rang birtokosa vagyok a mai napig is. Aztán a Váci Egyházmegye kultúrájáért díjat kaptam, később Szolnok megye Közművelődéséért díjat. Aztán Martfű, Tiszaföldvár, és szülővárosom, Kunszentmiklós díszpolgára is lettem.

Időközben, de tulajdonképpen már gyerekkoromtól kezdve elég gyakran utazgattam. Szüleink kezdték belénk nevelni a kíváncsiságot, hogy lássunk, halljunk sok mindent. Az első utam az egykori Kelet Németországba vezetett. Egy Nemzetközi Ifjúsági Táborba, föl a Balti-tenger partjára.
Csoda nagy élmény volt, de ezek után jött a többi. Először csak a szocialista országok, Bulgária, Lengyelország, Románia, Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia. Aztán, mikor megnyíltak a lehetőségek távolabbi utazásokra, akkor sikerült Európába, szinte minden országba eljutni, és Európán kívül is, mind az öt kontinensre. Így összesen – ha igaz – 62 országban jártam.

Ezek az utak hol zarándokutak voltak egy-egy jeles személy földi életének a helyszíneire vagy sírjához vezetve, vagy jelentős, rendkívüli események helyszínei. Voltak társas utazások, és volt, hogy csak egy pap barátommal mentünk, de előfordult, hogy családtagjaimmal, barátaimmal. Vagy éppenséggel szüleimet vittem néhány helyre, amíg még tehettem, hogy velük utazzak. Remélem, hogy ezekkel az utakkal gazdagodtak szellemi kincseim, és ezeket az utazási élményeimet kamatoztatni tudom a tanításaimban, prédikációimban. Elsősorban a három Szentföldi utam volt felejthetetlen.

A plébánosi kinevezések sora azonban ezzel nem ért véget, mert Kartalra kerültem, püspök atya kérésére, ahol az elődöm elhunyt, és én vettem át a stafétabotot. Egy rendkívül vallásos nagyközség vezetése volt a feladatom Pest megyében. Egy fília tartozik csak Kartalhoz, Verseg, ott is szép számmal jártak templomba. A kartali templom gyönyörű, hagyományos stílusú, Takács István festőművész által festett freskókkal, nagyon szép és jó minőségű orgonával, ami eleve egy fantasztikus helyszínt biztosít elsősorban a szentmiséknek, de a kulturális rendezvényeknek is. Ide is meghívtam orgonaművészeket, énekeseket, egész kórusokat… végtelen sok rendezvény volt. S ez tartott 8 évig.

Akkor betegeskedni kezdtem, és a püspököm úgy döntött, hogy nem kell, hogy tovább szolgáljak. Így idő előtt nyugdíjazott. Ahhoz azonban nem volt semmi kedvem, hogy bevonuljak az idős papok otthonába, egyelőre. Így, mivel híre ment, hogy felszabadítottak a plébánosi feladataimból, több helyre is hívtak, hogy menjek segíteni. Úgy döntöttem, hogy Százhalombattára jövök. Az itteni plébánost kicsit már ismertem, és kölcsönösen elfogadtuk egymást. Harmadik éve, hogy itt vagyok. A betegségemből úgy, ahogy, de rendbe jöttem, a papi szolgálatokat el tudom végezni. A jövő még ismeretlen.