Ajánlom, várd őt!
Tamási József
Szeretek sétám során pár percre megpihenni ezen a padon. Néhány lépésre tőlem Jehova tanúi a jelenlétükkel figyelmeztetik a járókelőket a hamarosan várható „parúziára”, Krisztus második eljövetelére. Lehuppanok a padra és a közelgő adventre, illetve karácsonyra gondolok. Elsétál előttem egy ovis csoport, két kedves óvó nénivel. Amilyen csöppségek a gyerekek, olyan gyorsan szedik a lábukat. Pedig jó lenne kicsit még nézni őket. Például azt a mokány kis srácot, aki alig fér a bőrébe, szinte nem is megy, hanem ugrál végig a sétányon. Vagy amott, az a zöld sapkás kislány, akinek be nem áll a csőre. Néhány méteren belül, amíg elvonulnak előttem, minden lényeges dolgot elmesél kis barátnőjének. Egy kicsit talán irigylem is az anyukát, vagy apukát, aki a fejére húzhatta azt a szép zöld kötött sapkát reggel, amikor elindultak az oviba. Azon gondolkozom, vajon tudják-e, hogy már csak néhány hét, és jön a Jézuska?
Egy ilyen adventi időben történt, hogy keresztlányom fia, Botond azzal állt oda édesanyja elé:
– Képzeld el, Kristóféknál az anyukája veszi a karácsonyfát!
Keresztlányom visszakérdezte a nagycsoportos Botondot:
– Kristófék szoktak imádkozni?
– Nem hiszem! – jött némi gondolkozás után a válasz.
– Levelet írt Kristóf a Jézuskának?
– Nem. Pedig a nővére biztosan segített volna neki.
–Látod ez nálunk nem fordulhat elő! Sári neked is segít, ha kell, meg amikor meggyújtjuk az adventi koszorú soron következő gyertyáját, mindig imádkozunk.
Elvonult a kis sereg. Már csak csevegésüket hallottam, amikor eszembe jutott egy bizonyos advent. 1954-et írtunk. Margit tanító néni sokat bajlódott velem. Azok a vonalak a füzetben mindig útban voltak. Emlékszem, főleg a „g” betű lába talált magának nehezen helyet. Ekkor egy külön gyakorló füzetet kellett nyitnia a kis Józsikának és minden nap három sort írni bele. Ennek aztán végképp nem láttam értelmét. Kifogja ezt elolvasni? Minek egyáltalán írni? És akkor egyszer csak azt mondja nővérkém:
– Megírtad a Jézuskának, hogy mit szeretnél karácsonyra?
– Hát, tudod, hogy társasjátékot, hat dobókockát, esetleg egy pár zoknit, sok szaloncukrot, meg persze habcsókot. A többit rá bízom!
– De hát ezt le kell írni, hogy az angyalok elvihessék a levelet a mennyországba!
Nekiveselkedtem hát. Még a karácsonyfát is megemlítettem, meg azt az aranyos Betlehemet a fa alá, amit tavaly is hozott, de aztán karácsony után visszavitt. Nehogy elfelejtse! A kész irományt pedig bedugtam a kokszos kályha alá. Másnap megnéztem, elvitték-e már az angyalok, de még ott lapult a szenes vödör mellett. „Na, majd holnap biztosan elviszik!” – gondoltam, de nem így lett. Már a második gyertya is égett a koszorún, amikor nővérkém rákérdezett:
– Mi van azzal a levéllel?
Kitörve magamból, könnyeimmel kínlódva borultam a nyakába:
– Még mindig ott van, ahová tettem! Lehet, hogy azért mert a múltkor sokat ficánkoltam az asztalnál ebéd alatt? Vagy mert nem tettem szépen le a ruhámat este a székre?
– De hát hová tetted azt a levelet?
El kellett hát árulnom, s képzeld el kedves olvasó, másnap elvitték az angyalok!
Karácsonykor pedig ott állt édesanyám zongoráján a fa. Egészen a plafonig ért. Rajta egy csomó szaloncukor, meg habcsók! De ez semmi! Egy gyönyörű zokni és két társasjáték! Éjjel fél 12-ig a szőnyegen ülve körben bátyáimmal, nővéremmel dobókockáztunk. Akkor aztán gyorsan felöltöztünk és irány az éjféli mise! A padból kicsit kidugtam a lábamat, hogy Jézuska lássa: megérkezett a zokni! Csak annyit súgtam neki: „Köszi!”
Most, itt ülve a padon, a sétány fái alatt, halkan, hogy csak Ő hallja, suttogom, motyogom, imádkozom:
Uram! Hozz nekünk! Annak a lassan bicegő néninek egy nyakát átölelő unokát. Annak a csinos nagy lánynak egy jóvágású, rendes srácot. Annak az eleven kis kölöknek egy meleg kis kezet felkínáló játszótársat, annak az óvó néninek sok csillogó és rákacagó szempárt, annak a kiskutyájukat sétáltató párnak egy-két kisbabát, annak a karácsonykor is dolgozni kényszerülő édesapának az asztal mellett rá váró családtagokat, annak a padon pihenő nyugdíjasnak türelmes segítőtársat, rá időt szakító orvost, de legalább néhány jó szándékú telefonhívást és boldog ünnepeket kívánót!
A többit rád bízom Uram! Csak ne kelljen egyikünknek sem egyedül ünnepelni. Add, hogy karácsonyi ajándékok legyünk egymásnak, mi emberek, s Te, betlehemi Kisded!
