Így született a Húsvét ünnepe

Tamási József

– Péter! Erre gyere, itt ezen a keskeny utcán keresztül hamarabb odaérünk.

– Ahogy gondolod, bár nem szeretem ezt a zsibongást, ami itt van. Most pedig különösen nem. Belefáradtam mindenbe. Elegem van. Nincs értelme semminek. A Mester meghalt. Hagyta, hogy megöljék!

– Ne haragudj, ezt talán ne feszegessük. Te hol voltál, amikor elfogták? Miért hagytad? Péter!

– Nem haragszom, de azért annyit mondok, én legalább kardot rántottam és közéjük csaptam.

– Igen, láttam, levágtad az egyik katona fülét! 

– Igen, szegény Malkus! Folyt a füléből a vér! Még jó, hogy ott volt Jézus!

– Miért? Mit csinált a Mester?

– Ha nem láttad, nem fogod elhinni! A levágott fület fölvette a földről, ott álltam, láttam mindent, odarakta Málkus  arcához és az úgy ott maradt, mintha valami ragasztóval csinálta volna. Málkus csak tapogatta, nem hitt a fülének. Aztán ugrándozni kezdett örömében.

– És te, Péter? Te mit csináltál?

– Én visszadugtam hüvelyébe véres kardomat. A Mester mondta , hogy aki kardot ránt, az kard által vész el!

– És féltél, ugye Péter! Féltél?

– Dehogy féltem János!  Hisz mentem veletek a főpap udvaráig.

– Azt tudom, én vezettelek oda. A főpap távoli rokonom, ezért engedtek be az udvarba, amikor Jézust is odavezették.

– Oda vezették? Oda lökdösték! Szörnyű volt látni. A mi Mesterünkkel ezt teszik. Ő pedig hagyta és hagyta!  János! Nem lehet, hogy azt várta, hogy te, mint aki rokona a főpapnak, majd csinálsz valamit? Különben is, téged jobban szeretett Jézus, mint minket. Te szoktad mondani magadról, hogy te vagy, akit Jézus szeretett! Hát hol voltál, te szeretett tanítvány?

– Először is szerintem egyformán szeretett mindnyájunkat. Téged Péter, bizonyára legalább annyira, mint minket. Ezért kaptad tőle a nevedet, miszerint ne Simonnak hívjanak, hanem Péternek, azaz kősziklának!

– Kedves János barátom! Te vagy közülünk a legfiatalabb. Talán ezért is szeretett téged egy kicsit atyáskodó szeretettel. Én már 3 évvel ezelőtt sem voltam ifjú. Igazán szégyellem, hogy féltem. Amikor egy cselédlány rákérdezett, hogy úgy érzi, hasonló a beszédem a galileiekéhez, mint akárcsak a názáreti Jézusnak, megijedtem, hogy engem is bíróság elé állítanak. Megijedtem, érted? Arrébb mentem, amikor egy másik cselédlány mosolyogva rám nézett, és azt mondta: „Te is ezzel a názáretivel voltál!” Erre már többen körül álltak és kérdezgetni kezdték: „Valóban te is ennek a tanítványa voltál?” Persze én tagadtam. Azt mondtam,  hogy nem is ismerem! És akkor jött a harmadik nő, most is előttem van az arca. Egy pillanatra elém állt, nem tudtam tovább menni és akkor ő is állította, hogy én Jézushoz tartozom.

– És erre mit csináltál?

– Mit csináltam? Kiabáltam János, hogy nem is ismerem Jézust! Féltem János! Féltem!  És akkor jött az a nyavalyás kakas!

– Mit beszélsz? Miféle kakas?

– Te talán nem is emlékszel! Amikor tegnap Jézus azt mondta, hogy hamarosan elfogják, én tiltakoztam, hogy akár az életem árán is megvédem. Mire Ő rám nézett és azt mondta: „Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem!” És akkor, ott a főpap udvarában, miután háromszor is letagadtam, hogy egyáltalán ismerem a Mestert, megszólalt egy kakas. Kegyetlenül kukorékolt, mintha csak nekem kiáltozná  a fülembe: „Hazudsz Simon!” Talán nem is vagyok méltó a Péter névre. Ezt a kukorékolást azt hiszem soha nem fogom elfelejteni. Szinte elmenekültem az udvarból.

– Igen, láttalak a tömegben, ahogy kifelé mentél. Ha jól láttam, el is sírtad magadat.

– Elsírtam? Zokogtam. Féltem és zokogtam. A Golgotára nem is tudtam kimenni veletek.

– Velünk? Csak én mentem Vele a kivégzés helyére, s tudod az jutott eszembe, ott a feszület előtt állva, milyen boldogan voltunk együtt Vele, amikor a tó partján tanított, vagy amikor rengeteg halnak parancsolta, hogy ússzanak a hálóinkba. Vagy amikor fölvitt bennünket a Tabor hegyre, bátyámmal Jakabbal és veled Péter!

– Bizony csodálatos volt. Legszívesebben le sem jöttem volna. 

– És emlékszel a leprásokra, akiket meggyógyított? Ugrándoztak örömükben. Akár csak az a beteg, akit itt Jeruzsálemben gyógyított meg, a Bethesda fürdőnél, pedig 38 éve volt béna!

Sose felejtem el, amikor késve érkeztünk a kedves zsinagóga szolga, Jairus házához. Addigra kislánya meghalt. Akkor hármunknak megengedte Jézus, hogy bemenjünk a 12 éves kislány halotti ágyához és így láttuk, hogy megfogja a kislány kezét és csak ennyit mondott: „Talita! Kum!” Vagyis Kislány! Kelj fel! És Jairus kislánya feltámadt. Akárcsak Naimban az a fiatal. Már a temetőbe vitték, amikor Jézus odalépett a halotthoz és megszólította, mintha élne: „Ifjú! Mondom neked, kelj fel!” És a naimi ifjú is feltámadt. Bizony láttuk, hallottuk mindezt, néha néhányan, máskor mind a 12-en. Most pedig itt állok a kereszt tövében, s csak én hallom utolsó szavait, mondatait. No meg az édesanyja, Mária. Neki milyen fájdalom lehetett mindez. Neki, aki tudta s nekünk is elmesélte, hogyan is kezdődött Jézus élete. Mi történt Názáretben, aztán Betlehemben. De megjegyzem, Mária úgy állt ott, nem roskadva össze, mint aki úgy érzi, ezzel nincs vége mindennek!

Közben ide is értünk, Márk szüleinek házához. Lám a többiek már itt is vannak. András, Jakab, Fülöp, Bertalan, Simon, Tádé,  Máté, és az ifjabb Jakab. Itt, ahol tegnap még utoljára együtt vacsoráztunk, talán megnyugszik a lelkünk. Júdás persze már nincs közöttünk. A szerencsétlen, amikor elmondta a főpapoknak, mikor és hol tudják Jézust csendben letartóztatni és átvette ezért az árulásért a 30 ezüstöt, öngyilkos lett. Felakasztotta magát.  Isten irgalmazzon neki, ha van ekkora bűnre irgalmas megbocsájtás.

Tamás csak éppen elment valahová, de majd visszajön.

*

Két napig, pénteken és szombaton bizonytalanságban és  félelemben itt zárkóznak magukra az apostolok, Jézus tanítványai. Vasárnap reggel valaki zörget az ajtón. Magdolna kér bebocsájtást. Magdolna, aki bűnös nőként találkozott az irgalmas Jézussal, aki aztán kiűzte belőle a rosszaságot. Attól kezdve amikor csak tehette, hallgatta a Mestert, s követte, amerre csak ment. Ő kér és kap Péteréktől bebocsátást.
Alighogy szóhoz jut, lihegve és könnyek között mondja: 

A sír üres! Ahová péntek este eltemettük és egy nagy záró kővel elzártuk, üres. Nincs ott a holttest. A katonák akik őrizték a sírt, nem tudnak semmiről.
Péter, a főapostol és a legfiatalabb tanítvány, János azonnal fölpattannak és irány a sír! János jóval hamarabb odaér, benéz a sírkamrába, de csak akkor lép be, amikor Péter is megérkezik. Akkor mindketten belépnek. Hirtelen úgy látják, mintha ott feküdne a test, aztán látják, hogy ez csak a halotti lepel, amelybe a holttestet helyezte arimateai József és Nikodémus a temetéskor. Mi történt? Hová lett a holttest? Hogyan került ki a lepelből, hogy így maradt itt a több méter hosszú vászon, mintha még benne lenne a holttest?

Ezek a gondolatok foglalkoztatják őket, amikor egy hirtelen pillanat és megjelenik köztük a názáreti Jézus! Feltámadt! Tagadhatatlanul feltámadt!

*

Ma, 2025-ben már régen nem csak Jeruzsálemben, ahol többször is találkozott a 11 tanítvány Jézussal, nem is csak Rómában, ahol Pétert is keresztre feszítették, hanem a nagyvilág minden pontján, így itt Százhalombattán is hirdetjük és ünnepeljük: Boldog Húsvétot, mert Jézus feltámadt.

Ahol ketten vagy hárman együtt vagyunk az Ő nevében, velünk van Ő is.

Ha pedig felelevenítjük az Ő csodálatos életét, templomainkban szemtanúi lehetünk az utolsó vacsorának, ahol hallhatjuk: „Ez az én Testem, ez az én Vérem!” Magunkhoz véve az Eucharistiát, akár magunkkal is vihetjük a feltámadt Názáreti Jézust!

Boldog húsvétot minden Olvasónak!