Kalandos utazás az egykori NDK-ban

„A lelkek megmentése a fő feladatunk, de ha kell, a testet is megmentjük”

Tamási József atya

A fiatalabbak kedvéért megemlítem, hogy ez a rövidítés azt jelenti, hogy Német Demokratikus Köztársaság. Vagyis ahogy mondtuk: Kelet-Németország. Hála Istennek ezt már múlt időben kellett írnom, mert ma már nincs ilyen. De volt ugyebár, kedves idősebb olvasók! Na mármost, abban a régi szép időben történt, hogy a 70-es évek elején, még teológus hallgató koromban utazni lévén kedvem, egy kedves, nálam néhány évvel idősebb pap barátommal indultunk a nagy útra, az NDK-ba. Ennek a kirándulásnak néhány felejthetetlen élményét szeretném elmesélni, amennyire még emlékszem.

Vonattal mentünk és első állomáshelyünk Drezda volt. Itt kaptunk ugyanis szállást, egy Szt. József-templom plébániáján. Egy aránylag idős atya volt olyan kedves, hogy válaszolt levelemre, miszerint szívesen lát bennünket. De, hogy ennyire szívesen, azt nem gondoltam. A nevére nem emlékszem, de alakja ma is előttem van. Egy vékony, elég magas és erősen bicegő embert képzeljenek el a kedves olvasók. Ahogy megérkeztünk, terülj-terülj asztalkám módjára ültetett bennünket asztalhoz, holott most láttuk egymást először. Úgynevezett „paptestvéri” szeretet volt ez, ami akkor nekem, aki ennek a hívatásnak gyakorlására készültem, nagyon sokat jelentett. S persze nem csak „valamit” adott, amivel megtölthettük gyomrunkat, hanem önmagát is adta. Beszélt és kérdezett, mesélt a városról, ötleteket adott, hogyan töltsük el azt a néhány napot a városban illetve a város jeles környékén.

Természetesen nem tudtunk minden templomot, minden múzeumot megnézni, de azért még emlékszem a gyönyörű Zwinger nevű múzeum értékes látnivalóira, a város közepén mementóként meghagyott robusztus és egy kicsit szinte félelmetes romokra, hogy ne felejtse az emberiség a háború szörnyűségét. Hajóra is szálltunk és az Elba vizén érkeztünk meg Szász-Svájc területére, hogy ott hegymászásban is legyen részünk Königstein vára és környékén. Már csak azért a kilátásért érdemes oda feljutni, amit az alattunk kacskaringózó Elba, s a mindnyájunkat körül ölelő hegyek sora jelent.

Emlékszem, nem győztük Pali barátommal egymás figyelmét erre vagy arra fölhívni. Odanézz! Odanézz milyen mesébe illő! S persze csattogtak fényképező gépeink is. Másnap vagy harmadnap Moriczburgba utaztunk Drezdából, autóbusszal. Egy vadász-kastély a legfőbb látnivaló itt. A szarvasagancsok fantasztikus kiállítása. Már csak az élő szarvasok hiányoztak, a több száz agancs mellől. De a turistákat itt fogadó zordon erdők elképzelhetővé teszik a szemlélőnek hogy ezek az agancsok valóban innen származnak.

Nem volt elegünk Drezdából sem és környékéről sem, de „az idő nagy úr”, tovább kellett gurulnunk. Lipcse is várt ránk. Ebben a Drezdához igazán közeli városban engem elsősorban a Szent Tamás-templom érdekelt. Itt volt hosszú ideig a templom karnagy-kántora, Johann Sebastian BACH, a talán legnagyobbnak mondható orgonaművész zeneszerzője. Élmény volt fellépkedni a fa lépcsőkön a karzatra, amelyeket mintegy 300 évvel ezelőtt a sokgyermekes muzsikus is sokszor koptatott. Ráadásul egy kicsit az orgona hangjában is fürödhettünk, egy fiatal idegenvezetőnek köszönhetően. Itt, Lipcsében hallgatni Bach-ot, különös élmény. Vettem is egy hanglemezt édesanyámnak az itt működő, világhírű, fiatal fiúkból álló kórus hangfelvételével.

Végül integettünk a templom mellett álló illusztris Bach szobornak és tovább utaztunk Eisenachba., a nagy művész szülővárosába. Szülőháza ma hangszermúzeum. Megszámlálhatatlanul sok hangszert és azok hangját élvezheti itt a látogató. Igaz, itt Eisenachban készültek annak idején a Wartburg autók, az kevésbé érdekelt, mint a város határában lévő Wartburg vár. Már csak azért is, mert itt élt a 13. században a mi kedves Árpádházi Szent Erzsébetünk, Lajos őrgróf fiatal feleségeként.

Ide, Thüringiába érkezett Sárospatakról II. András leánya, hogy itt legyen három gyermek édesanyja, itt osszon kenyeret a szegényeknek, itt történt, hogy kötényében rózsákká váltak a kenyerek, amikor férje rokonsága rossz szemmel nézte adakozását, s végül innen űzte el őt, férje halála után a család. Kolostorba vonult, majd megalapította Európa első kórházát és 24 évesen, magyar népdalokkal az ajkán meghalt. Magyar szentjeink közül a világon ő a legismertebb.

A festői környezetben álló vár, ezért ma elsősorban idegenforgalmi látványosság, de mondhatjuk nyugodtan, zarándok hely is. Ráadásul protestánsok számára is, hisz van itt egy szoba, amelyben emigrációja idején Luther Márton élt s ahol lefordította a latin Bibliát németre. Az ő alakja elött is fejet hajtottunk. Innen a kevésbé ismert kis városkába, Rastenbergbe utaztunk. Egy fiatal atya innen küldött nekem választ levelemre, miszerint szívesen vár bennünket. Winfried – mert hogy így hívták vendéglátónkat – lelkes örömmel fogadott bennünket. Plébániáján szerzetes nővérek teljesítettek szolgálatot.

Nekünk különös élmény volt az apácák látványa, hisz akkor hazánkban alig lehetett látni, „habitusba” öltözött, fityulás nővéreket. Hála Istennek ma már találkozhatunk apácával itthon is. Winfried atya nővérkéi terítettek asztalt minden alkalommal az ebédlőben és kis vázában minden nap, ízlésesen elhelyezve, egy kis virág is díszelgett a teríték mellett. Tán a falat is jobban esett így. Hála érte a mosolygó nővéreknek. Egyik nap autójával elvitt bennünket a közelinagy városba, Erfurtba a plébános. Egy római bíboros járt ugyanis azokban a napokban náluk, a pápa, VI. Pál nevében. (Akkor, 1963-tól 78-ig ő volt a pápa.) Örömmel mentünk vele a székesegyházi szentmisére, melyet a nuncius mutatott be. A nagy létszámú hívő sereg elgondolkodtatott bennünket, lám a hozzánk hasonló, szocialista államban is mennyire él az egyház! Mise után meg is éljenezték Casaroli bíborost, hatalmas tapsviharral.

Ekkor jött a meglepetés! A német tömegből, hallom ám, hogy megszólal egy férfiú, magyarul. Odakiáltott, jól artikulálva a bíborosnak: „Hozzánk is jöjjön el ! Magyarország! Baranya megye!„ A mellettem állóknak fordítottam, mondván: Most kapott meghívást a nuncius Magyarországra. Jót derültünk rajta.

Egy hosszú vonatozást követően felértünk a Balti-tenger partjához. Rostock nagy város. Óriási kikötővel. A hatalmas acél daruk német precizitással állnak sorban a parton. Nagy a forgalom, nagy a zsivaj, de minket egy modern, szép, csendes plébániára hívtak meg. A vasútállomástól párszáz méterre egy szinte ultramodern épület. Csak ámultunk, bámultunk. Akkoriban, a 70-es években nálunk még nagyon ritka volt az ehhez hasonló. A középkorú plébános azonnal elmesélte, hogy járt már Magyarországon és nagyon tetszett neki. Budapesten kívül Esztergomban és a Balatonnál járt. Jó volt hallani a dicsérő szavakat. A két vendégszobában kényelmesen elhelyezkedtünk, hisz úgy terveztük, itt egy egész hetet eltöltünk. Így is lett. Minden másnap mentünk a tengerre. Akkor már másodszor jártam itt, a Keleti-tengernél.

Néhány évvel előbb, első külföldi utam ide vezetett, de akkor a Rügen szigeten voltam egy nemzetközi ifjúsági táborban. Az is csodálatos volt. Most itt, Warnemündénél élvezhettük a hatalmas víztömeget, a hullámokat, a medúzákat s persze a homokos partot a számtalan „strand-kosárral”, gyékényből készült, favázas, mozgatható, de kényelmes napozó alkalmatossággal. A víz hőmérséklete soha nem olyan mint a Balatoné, de úszni, nagyon jó benne.

Történt egyik nap, amikor elég korán ott úszkáltunk már a vízben és még nagyon kevesen tették ugyanezt, hogy egyszer csak kiabálást hallunk: „Hilfe! Hilfe!” –tőlünk nem túl messziről. Segítségért kiabált egy férfi, de azonnal láttuk, két lány van tulajdonképpen veszélyben. Rajtunk kívül más nem volt a közelben, így nem tétlenkedhettünk, azonnal odaúsztunk. Ahogy közeledtünk, láttuk, hogy a férfi mindkét lányt igyekszik fenntartani a vízen, de hol egyik, hol a másik kerül a víz alá. Mire odaértünk, már a férfi is ki volt merülve. Nem volt egyikünk sem különösen kiképzett úszó, de azért ki tudtuk venni a két lányt a férfi karjaiból és nagy nehezen, de sikerült velük kiúsznunk. Délután odajöttek hozzánk a parton, hogy megköszönjék segítségünket. Kiderült, iskolakiránduláson vannak, Suhl-ból. A férfi a tanáruk, ők nyolcadikos gyerekek. Az is kiderült, mi kik vagyunk. Magyarázatként azt mondtam nekik, „A lelkek megmentése a fő feladatunk, de ha kell, a testet is megmentjük.”

Most visszaemlékezve azt mondom, nem volt könnyű ezeket a lányokat megmenteni, de később megtapasztaltam, hogy mégis, könnyebb volt, mint sokszor a lelkek megmentése. Pár héttel később levelet kaptam Suhl-ból. A szülők köszönték meg, ami történt. Azóta tudom, Manuela Hartleb volt a neve a lubickolónak, akit kivittem a partra. Most 65 év körül lehet. Vajon néha eszébe jut-e 1972 nyara?

Ezzel lassan véget is ért utunk, nyaralásunk. Régen volt, de igaz volt.