Mária „evangéliuma”

Tamási József atya adventi története

Majd megírok mindent, de most, nem bírom ki, hogy ne adjam tudtodra, mi történt a napokban itt Efezusban. Egy bizonyos ­Máriáról van szó és persze rólam, akit csak így hívnak itt, Galilea földjén, hogy a szíriai doki, Lukács. Már néhány éve, hogy ideköltözött ez az asszony Jeruzsálemből. Egyébként názáretinek mondja magát, s ez most nem mellékes, mert éppen ehhez a helyhez kötődik, amiről írni akarok.

Meséltem már, hogy ugyancsak pár éve annak, megismerkedtem azzal a rabbival, aki 12 férfit tanított három éven keresztül. Később pedig hatszor 12, vagyis 72 férfi is csatlakozott hozzá. Nos, ezek között én is ott voltam. Fantasztikus élmény volt. Arra igyekezett kiképezni bennünket, hogy mi magunk, nélküle, beszéljünk az embereknek a Gondviselő Istenről. Többé-kevésbé sikerült is ez, de most nem erről akarok beszámolni, hisz úgy érzem, ennek már nincs jelentősége. Ugyanis ezt a Tanítót, akit Jézusnak hívtak, kivégezték, a jeruzsálemi Golgotán kereszthalált halt. Ezért úgy gondoltam, el is felejthetem mindazt, amit Tőle hallottam.

Ott is hagytam Jeruzsálemet, ahol orvosként éltem és ideköltöztem Kisázsiába, Efezusba. S bár mindenféle kósza hír eljutott ide a fővárosból, miszerint ez a 33 évesen kivégzett Jézus él, bevallom, nem sokat törődtem vele. Mint orvos, sok embert láttam meghalni, s nagyon jól tudom, ha egyszer meghalt valaki, az ugyan fel nem támad a halálból. Márpedig ezt a Jézust a római katonák végezték ki, biztos, hogy meghalt a keresztfán, tehát nem élhet.

De történt valami, ami nagyon felkeltette a kíváncsiságomat. Képzeld el, pár éve megjelent itt, Efezusban a 12 tanítvány, vagy ahogy mondják, 12 apostol egyike. A legfiatalabb. Persze most már ő sem fiatal. Elkezdett beszélni az itt élőknek Jézusról. Hamarosan egész komoly kis közösség vezetője, ahogy mondják papja lett.

Telt, múlt az idő és megjelent a közösségben a fent említett Mária is, akiről mindenki tudja, hogy Jézus anyja volt. Vett egy kis házat a hegyoldalon, onnan jár le Jánoshoz. Így hívják ezt az apostolból pappá lett, egykori halászlegényt. A kíváncsiság nagy úr, hát rajtam is úrrá lett. Először csak egyszer egy vasárnapon magam is elmentem Jánoshoz, hogy meghallgassam, és hogy megnézzem, mit csinál, amikor összejönnek hallgatói. Megtudtam, hogy mindig vasárnap tartják ezt az összejövetelt, mert, hogy Jézus ezen a napon támadt fel.

Elmentem egyszer, elmentem kétszer, aztán már minden vasárnap. Te! Mondom neked, ebből az emberből csak úgy sugárzik a szeretet. Miközben hallgatom, elfelejtem minden bajomat. Aztán meg megtanított bennünket egy imára, amit Jézus talált ki. Tulajdonképpen hét kérés van benne megfogalmazva, de bármilyen céllal érdemes elmondani. Nem fogod elhinni, azóta, miközben gyógyító munkámat végzem, imádkozom a betegért, s rájöttem, sokkal több betegen tudok segíteni, pontosabban nagyon sok betegen segít az Isten. Vagy Jézus. A kettő szinte ugyanaz. János azt mondja, hogy Jézus az Isten Fia. S így, jelen időben beszél róla. Mintha csak élne. Amikor pedig egybegyűlnek, kenyeret és bort tesznek a középen felállított asztalra, majd János kinyújtja a kezeit a kenyér és bor fölé és Jézus szavait ismétli meg újra és újra: „Ez az én Testem, ez az én Vérem”. Aztán mélyen meghajol a kenyér és bor felé, mert azt mondja, az akkor már tényleg, maga Jézus. Az Ő Teste és Vére!

Elképzelheted milyen hangulat lesz abban a pillanatban a házban. Mindenki leborul Jézus előtt. Mária is. Az a bizonyos asszony. Nem tudom te mit tettél volna az én helyemben. Én, minden esetre erőt vettem magamon és a héten felmentem a hegyoldalba, Máriához. Nagyon kedvesen fogadott, aztán megkérdezte, miért kerestem fel őt. Ekkor megkértem, meséljen a Fiáról. Leült, maga mellé ültetett, aztán csak úgy ömlött belőle a szó. Elképesztő volt, ahogy kezdte, szemét szinte becsukva, kis mosollyal az arcán, egészen közelről láttam és hallottam:

„Názáretben éltem. Fiatal lány voltam. Vidám és egészséges. Minden nap eljártam a kúthoz vízért. Ott hallottam a híreket, mi történt Jeruzsálemben vagy éppen Názáretben. Ott hallottam a házasságkötésekről és arról is, ki vár éppen gyermeket. Néha-néha álmodoztam is. Pár házra tőlünk élt egy ácsmester. Nagyon jó híre volt. De nem ám csak azért, mert ügyesen tudott a fával bánni, hanem mert néha, ha tudta, hogy az illető meglehetősen szegény, nagyon olcsón, sőt, ingyen dolgozott neki. Vagy a kért munkán felül még valamit csinált, faragott, festett a családnak. Sokszor gondoltam arra, ilyen férj kellene nekem. És meghallotta sóhajomat az Örökkévaló! Egyszer, nem tudom véletlenül-e vagy szándékosan ez az ács is akkor ment vízért a kútra, mint én. Amikor pedig tele volt mind a két kannám, hirtelen fogta az egyiket, kivette a kezemből és csak annyit mondott: „Segítek!”

Nem volt egy bőbeszédű ember, de nagyon jól festett kezében a kannámmal, egészen hazáig. Ebből aztán az lett, hogy majdnem minden nap már várt a kútnál. Hazafelé egyre jobban megismerkedtünk. Éreztem, hogy egy igaz ember, akire rá merném bízni magamat és akiről el tudnám képzelni, hogy gyermekeim apja legyen.

Egyszer aztán kérte, szeretne mondani valamit szüleimnek. Bejött hát hozzánk, a konyhában letette a vizeskannát és minden kertelés nélkül, megkérte a kezemet. Mivel ezt megelőzően már beszéltem szüleimnek Józsefről – mert, hogy így hívták ezt a jó embert, József, Jákob fia – szüleim csak rám néztek, s látván, hogy nekem is megdobbant a szívem erre a frigyre, igent mondtak.

Jegyesek lettünk tehát, s készültünk, hogy hamarosan egybe kelünk. S akkor jött a meglepetés! Nem tudom folytassam-e, mert amit most el akarok mondani, annyira hihetetlen, hogy el kell hinni.”

*

Mindazidáig csak néha emelte rám tekintetét. Inkább csak maga elé nézve idézte fel a múltat. Most azonban felemelte arcát és kereste a tekintetemet. Parányi csend után megkérdezte tőlem:
– Lukács! Láttál te már angyalt? – Még nem tudván, mit akar ezzel mondani, őszintén válaszoltam, talán kicsit mosolyra is elhúzva számat:
– Soha.
S akkor ő így folytatta:
– Én sem, egészen addig a napig.
– Melyik napig? – kérdeztem egyre komolyabban figyelve minden szavára.

Ekkor ő, szinte átszellemülve a következőt mesélte, pontosabban, mondta el.

– Egyszerű kis házunkban, ott Názáretben, Galilea földjén egy egyszerű hétköznapon, délután volt. Egyedül voltam otthon. Mosogattam. Háttal a bejáratnak. Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem rá. Egy hangot hallottam. Egy bizonytalan hangot. Mintha az illető bizonytalan lenne abban, hogy jó helyen jár-e. A nevemet mondta: „Mária!”

Hangsúlyában egy kérdést éreztem. Mária vagyok-e, vagy valaki más? Erre megfordultam, hogy lássam, ki keres engem? A bejáratnál azonban nem akárki állt. Olyan, melegséget árasztó fény vette körül, hogy arcát alig tudtam kivenni. Hirtelen, megijedve a látványtól csak sóhajtani tudtam, de nagyot. Erre ő egy kicsit közelebb lépett hozzám és azt mondta: „Ne félj, nincs semmi baj! Isten nagyon szeret téged. Engem Ő küldött, hogy megmondjam, arra kér, hozd világra az Ő fiát.”

Gondolhatod Lukács, mi járt az eszemben! Szinte belezavarodtam, mit is mond? Hogy én világra hozok egy gyermeket? Ilyen nincs! Kicsit felbátorodva, tekintetét még mindig érezve arcomon, rákérdeztem:

– Hogyan lehetséges ez, hisz nincs férjem?

A válaszra nem kellett sokat várnom. A küldött, vagyis angyal így válaszolt:

– Isten Lelke tesz téged áldott állapotúvá. Gyermeked Isten Fia lesz, s tudod, ő váltja majd meg a világot, hogy mindenki üdvözülhessen.

Olyan szeretetteljes volt minden szava, olyan bíztató, s egyben kérő, hogy nem tudtam mást mondani, mint hogy:

– Legyen úgy, ahogy mondod!

Mielőtt elköszönt, még mosolyogva visszafordult és így szólt:

– Nagynénéd is gyermeket vár! Tudsz róla? Egyébként Gábriel a nevem. – És eltűnt a szemem elől.

Jó, hogy egyedül voltam. Szinte kimerülve, mégis nagyon boldognak érezve magamat, leültem és elmerengtem azon, ami történt. Aztán óvatosan a hasamhoz nyúltam. Nem éreztem semmit, de jól esett megsimogatnom. S akkor jutott eszembe, amit nagynénémről, Erzsébetről mondott, aki egy papnak, Zakariásnak a felesége volt, s sajnos gyermek nélkül élték házasságukat évtizedek óta, nagy szomorúságukra. Jól hallottam, hogy most, öregségükre lesz gyermekük? Ez csodálatos! És azonnal el is határoztam, meglátogatom őket.

*

Mária elmesélte, milyen kalandos, veszélyektől sem mentes útja volt Názárettől El Karimig, és hogy hogy örült Erzsébet, amikor szinte a nyakába ugrott, pedig szemmel láthatóan előrehaladott állapotban volt.

Ahogy meg is mondta Máriának, már csak 3 hónap és megszületik fiuk, János. Amikor pedig Mária akarta volna elmesélni, vele mi történt, Erzsébet közbeszólt:

– Tudom, Te pedig az Úr édesanyja lettél! – Erre, egymás nyakába borulva, örömkönnyeket törölgetve arcukról magasztalták Istent.

– Ettől kezdve egészen biztos lettem abban, hogy magam is gyermeket várok. A nagy kérdés az volt bennem, hogy fogom én ezt elmondani a vőlegényemnek, Józsefnek. Megvártam, hogy a kis János megszülessen, aztán indultam haza, Názáretbe. Most jó volt, hogy hosszú volt az út. Egész úton József járt az eszemben. Közben már rajtam is láthatóvá lett, hogy bizony gyermeket várok. Csodálatos érzés volt. Egyre többször simítottam végig domborodó pocakomat, s ha senki nem hallotta, szóltam is pár szót szent magzatomhoz.

Megérkezve a kisvárosba, éppen csak hogy egy kicsit megpihentem, megjelent az én drága Józsefem. Örült, hogy végre megjöttem, s azonnal faggatni kezdett, mi újság van Erzsébetéknél. Amikor elmondtam, hogy megszületett a kisfiuk, megölelt és a fülembe súgta:

– Hamarosan mi is összeházasodunk, s akkor várhatjuk mi is a gyermekünket.

De abban a pillanatban, hogy magához ölelt, rögtön meg is szakította az ölelést. Karjaival maga elé állított és tekintetét végig hordozta rajtam. Aztán szomorúan rám nézett és csak ennyit kérdezett:

– Mi történt veled?

Nagy lélegzetet vettem, tenyereimet a magzatomra helyeztem, mintha csak tőle kérnék segítséget és belevágtam:

– Tudod, még mielőtt elmentem volna Zakariás és Erzsébet házába, járt nálam valaki.

Tovább nem tudtam folytatni. József, felemelve kezeit jelezte, neki ennyi elég. Ne is folytassam. Sírva fakadt, aztán sarkon fordult és elment. Mondanom sem kell, én is sírni kezdtem, de nem tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal. Hanem, talán két óra sem telt el, azt látom, hogy József, szinte szaladva jön felénk, szinte beugrik szobácskánkba, nevetni kezd és megölel. Olyan szorosan, mint még soha.

Azóta sem tudom pontosan mi történt. Ő azt mondja, elszundikált és megjelent neki egy angyal. Ugyanaz lehetett, mint aki nekem megjelent. Mindent – érted Lukács? –mindent elmagyarázott neki.

Megvolt az esküvőnk. Ki így, ki úgy gondolkodott látható gyermekvárásomról, csak mi ketten tudtuk, mi az igazság. És nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Még akkor is, amikor végigkürtölték utcáinkon, hogy népszámlálás miatt mindenkinek el kell mennie származási helyére és ott feliratkozni.
Volt egy kedves szamarunk. Teherhordó jószág volt, legtöbbször nagy szálfákat kötött a hátára József, hogy elvigye oda, ahol a házat építették, amire a tető lefedésére szolgáltak a szépen megfaragott gerendák. Most, József engem ültetett a hátára, s így indultunk a meglehetősen hosszú útra. Időközben igazán nagyra nőtt már pocakom. Sokszor megsimogattam szamarunk nyakát, hosszú füleit, hogy ezzel jelezzem, köszönöm, hogy zokszó nélkül szolgál bennünket.

Este volt, amikor Betlehembe érkeztünk. Ide kellett jönnünk, mert József is, én is az ezer évvel ezelőtt itt élt híres királyunk, Dávid családjából származunk.
Nem akartunk hinni a fülünknek, amikor sorba egymás után már vagy öt helyre kopogtattunk be, szállást kérve, s mindenhonnan elutasítottak. Már a városka túlsó végén jártunk, amikor megláttunk egy egyszerű istállót. Birkákat, bárányokat szoktak általában ide beterelni, de most nem volt rá szükség. Holdvilágos, sötétkék égbolt borult ránk. Bementünk és kihasználva a lehetőséget, szalmából finom fekvőhelyet készítettünk magunknak, illetve készített József mindkettőnknek. A fáradtságtól pillanatok alatt elaludtunk.

De nem tudtunk ám sokáig aludni. Egy különös hangra ébredtünk, mindketten. – Mi volt ez? – kérdezte tekintetével József.

S én csak azt válaszoltam:

– Ide nézz! S együtt néztük, a csodát. Egy apró kis fiúcska, akiről csak mi tudtuk, ki is Ő!

Írta Tamási József atya, 2023. Adventjében

Nyitókép: Erzsébet és Mária (Raffaello Sanzio)