Rácz Laci igaz történetei

Rácz László vagyok. Háromgyerme­kes és kétunokás (egyelőre) családapa. Tősgyökeres Jász­beré­nyi – (Jan­kovits), és Tóth család-leszár­mazott. Anyukám Jászberényi Katalin, apu Rácz László, aki szintén régi battai­nak mondható. Én magam feleségemmel ma is Battán élek. Kicsit nagyképűen azt szoktam mondani, hogy aki engem nem ismer, az nem is igazi battai. Ez természetesen csak vicc. Viszont sokan ismerhetnek, mint sofőrt a Tehagból, Szákomból, vagy a Volán különböző járatairól. Az is előfordulhat, hogy én költöztettem, mivel 1990 óta vagyok vállalkozó. Ha így sem rémlik: én árulok halat karácsonykor.

De ha mégsem, hát én írok igaz történeteket a Facebookon mérsékelt tehetséggel, még mérsékeltebb sikerrel. Hogy miért? Mert vannak történeteim és korosodva félek, hogy elvesznek. Szeretném megmutatni azt a már lassan eltűnő világot, melynek egyik utolsó tanúi közé tartozom. Emléket állítani a kizárólag általam igaznak tudott történeteken keresztül, már nagyrészt elfeledett embereknek vagy kortársaimnak.
Szeretném felidézni azt a hangulatot, ami elődeim meséiből, vagy személyes élményeimből eszembe jut. Remélem, sikerül.

IVÁNCSAI BÚCSÚ

– Józsi! Gyere segítsd a csirkéket levágni! – kiabál, egy alacsony, kerek arcú, apró szemű, erősen ötvenes asszony.
– Mindjárt megyek! – válaszol egy vastag férfi hang, a nyári konyhából.

Majd hamarosan kilép az ajtó elé, a hang tulajdonosa. Magas, vékony, hatvanas évei közepén járó, balkáni típusú ember, Rácz nagyapám.
Aki a segítséget kérte, nagymamám, Debreceni Rozália. A gyakorlott kezek hamar végeznek a kiszemelt áldozatokkal, és már kopasztják is a rántani való baromfit. A tyúk már kora reggel a fazékba került.

Sietni kell, jönnek a gyerekek családostól. Búcsú van, ilyenkor mindenki hazajön, tele lesz a falu közeli s távoli rokonokkal. A focipálya mögötti utca utolsó előtti, gangos háza is megtelik élettel. Jön Józsi Pestről, Erikával és két gyerekkel. Laciék Battáról, szintén négyen. Rózsáék Szabolcsról, Gyöngyivel, de már itt is útban van a következő kis unoka. Mária az idősebbik lány, vele kapcsolatban van egy kis bizonytalanság, Ő pont válik. Ha jön is, akkor is gyerekek nélkül. Gyula, a legkisebb gyerek, még otthon lakik. Viszont van menyasszonya, aki egy nagyon vagány csaj. Motorral jár, hosszú haja mindig lobog a szélben.

Akik vonattal jönnek, azok tíz körül befutnak. Így is van, lassan mindenki előkerül. Rózsáék utoljára, kocsival. Mi gyerekek nagyon örülünk egymásnak. Főleg hárman, kik egyidősek vagyunk, Gyöngyi, Gábor, meg én, Erika unokatestvérem, már komoly lány, Kati húgom pedig még kicsi. A Szabó gyerekek, Józsi és Nándi sajnos nem jönnek.
Mi hárman mindjárt találunk elfoglaltságot, játszunk, van elég hely. Utca, udvar, ház, teljesen mindegy. Rohangálunk, és izgatottan várjuk, hogy kimenjünk a búcsúba.

Előbb ebédelünk. Nekünk gyerekeknek külön terítenek, az udvaron. Húsleves, rántott csirke, és az elmaradhatatlan mamaféle zserbó. A felnőttek mást is kapnak. Előkerül papa otelló bora, ami olyan sűrű, hogy megfogja a poharat is. No meg a nem csak előlünk rejtegetett pálinka.
Emelkedik a hangulat, de végre elindulunk a vursliba. Mindenféle ismerőssel, meg távoli rokonnal találkozunk. Én egyiket sem ismerem, de szüleink mindenkinek örülnek. Végre! Kapok mindenféle kincset, csákót, kardot, similabdát. Oda vagyok a boldogságtól!

A délután hamar elmegy. Jóska bátyám és apám már többször a pohár fenekére néztek. Így anyukám és Erika, bátyám felesége úgy dönt, indulunk! Elköszönünk, és a kincsekkel megpakolva kimegyünk a presszó előtti buszmegállóba. Rossz választás! Apám gyerekkori cimborái is itt vannak a presszóban. Már nem szomjasak, de bemennek. Anyu apuval pöröl, Erika meg Józsi bátyámmal.

Azért meg lesz az eredménye. Előkerül a két pernahajder, de nem egyedül. Jön apu Misi nevű haverja, aki elfekszik az időközben beálló busz előtt. Így próbálva bennünket maradásra bírni. Nagy nehezen sikerül egy féldecivel elcsalogatni a busz elől, végre hazamegyünk! Elfáradtunk, beájulunk az ágyba. Szép nap volt!

A hetvenes évek közepétől már ellaposodott a búcsú, miután már mindenki kocsival jött.

UTAZÁS

Őszi szántás párás leheletét fújdogálja, a gyenge szeptemberi szél. Keskeny járdán gyalogolunk a vasútállomásra. Anyu, apu, ki a karján hozza az akkor még egy szem húgomat, Katit, és én.

Utazunk! Nagy élmény. Iváncsára megyünk, apu szüleihez. Ott ma búcsú van. Sokan leszünk, de ez még odébb lesz. Vicces látvány a reggeli napsütésben, velünk együtt ballagó nénik és bácsik egyik másikának párától nem látszó lába.

Ritkán járunk a vasútállomáson, utoljára nyár elején voltunk itt. Akkor szüleim kihoztak, mert nagy esemény volt. Itt volt Lenin páncél­vonata. Igaz, csak kívülről láttam, de ez is nagyon tetszett. Ágyúk, puskák, mindenféle fegyverek lógtak ki a zöldes szürke vonat kerek tornyaiból. Egyen­ruhába öltözött katonák álldogáltak a vonat körül.

A vonat elment, a nyár is véget ért. Eljött szeptember közepe, az iváncsai búcsú ideje. Így most fel is szállunk a vonatra. Míg apu elmegy jegyet venni, mi Katival az utasellátó bódéban kapunk egy-egy forintos csokit. Vigyáznunk kell, mert szép ruhában vagyunk. De a vigyázás nagyon nehezen megy, hiszen a csoki is, és a padok is veszélyesek a tiszta ruhára.

Míg várunk, arról beszélgetünk, vajon milyen mozdony jön. Gőzös, vagy modern dízel? Időközben jó sokan összejöttek, akkor még keveseknek volt autója. Jön a vonat! Csühös! Én örülök. A gőzös szebben füstöl, jó a hangja. Igaz kicsit büdös. Felszállunk, rengetegen vannak.

Kívül-belül száll a füst. Kívül a mozdony, belül az utasok fújják. Cigizik a sok furcsa, hangos ember. Találunk helyet, az ablak mellé ülök. Persze az ablakhoz sem nyúlhatok, a tiszta ruha miatt. Elindulunk, lassan, nehézkesen mozdul a nagy masina. Távolodunk az akkor frissen született várostól.

Nézelődök. Minden nagyon érdekes. A Finomító állomás után egy tanyánál katonasírok, ezt apám meséli. Ercsi, ahol sok fekete bőrű ember száll fel. Látszik rajtuk, hogy már rég nem vigyáznak a ruhájukra. Koszos is, büdös is, mint a mozdony. És majdnem olyan hangosak.

Beérünk a Csárdavölgybe, ahol szintén egy tanyánál gólyafészek van. A gólyák már rég elmentek, de én azért megcsodálom a hatalmas fészket, amilyent felénk nem látni. Elérjük a görög falu határában magasodó két betonpillért, ami a régi kisvasút (pánvádi) maradványa. Apu szól, hogy készülődjünk. Szüleim összeszedik a csomagokat meg minket. Közben begördülünk Iváncsára.

Nagyon sokan leszállnak. Sok felnőtt, sok gyerek, mindenki ünneplőben. Sorban állunk a busznál, ami szintén érdekes, mert létra van a hátulján. Mi még felférünk, de van aki lemarad, így gyalog indul el. Az előbb Ercsiben felszálló hangos csapat is. A többiekért visszajön a busz.

Mi megyünk. Nem látok semmit, de egyszer csak megáll a busz, megragad apám, és már lent is vagyok. A látvány mi elém tárul, feledteti az utazás élményeit. Itt a búcsú! A sátrak és körhinták sokasága a mai napra elvonja a figyelmemet.

RÁCZOK BETELEPÜLÉSÉRŐL

Na, eljutottam idáig. „Közkívánatra” belekezdek. Mint minden rendes embernek, nekem is két nagyapám és két nagyanyám volt. Eddig méltatlanul mellőztem apukám szüleit, kiknek sok minden más mellett a nevemet is köszönhetem. Egyben bajban is vagyok, mert Rácz nagyszüleimmel nem voltam napi kapcsolatban. Nem laktak messze, Iváncsán. Bajban vagyok amiatt is, mivel eddig minden alkalommal az általam ismert teljes igazságot írtam meg. Amiről viszont ma szeretnék mesélni, arról az igazságot két mondatban le tudom írni.

Rácz papám dédnagyapja tutajos, faúsztatóként került Iváncsa környékére a Felvidékről. – Hát egy mondatban sikerült! Mentségemre felhoznám, hogy idetelepült ősöm kb. Petőfi Sándorral egy időben születhetett. Így a történet, ami most kikerekedik, egyrészt feltételezés, másrészt fikció.

A faúsztatók őshazája, Felvidék északi megyéihez, ezen belül is, főleg Árva vármegyéhez köthető, ahol ez a foglalkozás apáról fiúra szált. A gyereket már 8 éves korában magával vitte apja, kisebb utakra. Tizenkét évesen a fiú már önállóan dolgozott. Fát és minden egyéb árucikket szállítottak, Árváról Vágon és a Dunán le a Duna-deltáig. Lefelé az utat egy hónap alatt tették meg, de felfelé, gyalog, általában 5-6 hónapig tartott. A rossz nyelvek szerint azért, mert a tutajosnak minden faluban volt babája.

Igen, eddig minden rendben volna, ha engem mondjuk Tóthnak hívnának. De nem, Rácz a nevem, ami a XVIII. századig azt jelentette, hogy szerb. Szóval az én szép­szülémnek valahogy fel kellett keverednie, egészen Árvába, ami az egykori ország legészakibb megyéje volt. Ez úgy eshetett meg, hogy szépszülémnek tetszett a tutajosok életvitele, amivel akkor ismerkedhetett meg, mikor azok épp hazafelé tartottak.
Szerb lévén a nyelvi akadály a tutajosokkal, kik szlovákok (tótok) voltak, nem igen volt, hát csatlakozott. Kitanulta a szakmát és tutajozott. Hogy hány generáción keresztül, ki tudja?

Egyszer aztán úgy esett, hogy Ercsiben, a Tótlikban megpihentek. Ez a helynév pont a tutajosokról kapta nevét, ahol a tót tutajosok pihenés céljából a Duna partján, löszpartba lyukakat ástak, ahol esőtől és széltől védve tudtak megpihenni. Szóval itt az én szépapámnak megakadt a szeme egy szép leányon, és itt maradt. Ercsi és Iváncsa légvonalban kb. 10 kilométerre fekszik egymástól, három óra gyalogút. Átsétáltak Iváncsára, ahol nagyszüleim az egész XX. századot végigélték. Mindez történt, minden leszármazottjuk szerencséjére!

CSAK ÚGY

– Ráérsz fiam szerdán?
– Persze, hogy ráérek! Nyár van.
– Gyere be! Feltépjük a babot.
– Jövök.

Augusztus eleje van. A kukorica már kihányta címerét, a közé vetett bab is megszárad lassan. Fel kell szedni, mert meg­ázik és kipörög a szem. Nem a kedvenc munkám. Nagy a meleg, a kukorica levele éles, összevagdal. A virágpor, meg minden egyéb a fejemre hullik, viszketek tőle. De ezt is meg kell csinálni.

Reggel betekerek a faluba, papához. Onnan gyalog megyünk ki a szőlőbe. Végig beszélgetünk. Van hogy Laci bátyám is velünk jön, de ma csak ketten vagyunk. A Kisgyormán felfelé alig bírom a lépést tartani majd’ 80 éves nagyapámmal. Pedig Ő hozza a karkosarat is, benne víz, bor meg a lazsnak.
Kiérünk, a föld most Botond utcai végére. A kukoricát mindig a szőlő mögé vetik, 16-18 sort. Felkötjük a lazsnakot és beállunk. Két sort viszünk egyszerre, hol jobbra, hol balra hajolunk le. Kitépjük a babot, és belerakjuk a sarkainál összefogott vászonba. Mikor megtelik, kiballagunk a sor végére, kiöntjük, majd visszamegyünk oda ahol abbahagytuk.

Elég gyorsan haladunk. Az ilyen munkával jobb gyorsan végezni, végzünk is. Olyan dél lehet. A kukorica közepén, hogy azt senki idegen ne lássa, ki van hagyva egy jó darab négyzet alakú rész. Ez a veteményes. Krumpli, hagyma, zöldség, sárgarépa van belevetve. A legfontosabb vetemény a sárgadinnye. Nem ám olyan mostani egyforma, ízetlen. Itt van mindenféle színű, formájú, és méretű dinnye. Ide hordtuk ki a babot is. Sok lett, ilyenkor egy ponyvára terítjük ki, had süsse a nap.
Mikor ezzel is végzünk, papa előveszi régi kopott bicskáját, és kérdezi.

– Na fiam, melyiket kóstoljuk meg?
– A cukordinnyét!

A cukordinnye kicsit zöld, sima bőrű, kicsit szerencsétlen, de isteni finom. Felvágja, kiszedi a magokat, és megesszük. Aztán megeszünk még vagy ötöt. Sárgát, girizdest, meg nagyot. Egyik finomabb a másiknál. Papa minden gyümölcsöt nagyon szeret. Mikor tele vagyunk, összeszedi az üres üvegeket meg a lazsnakokat. Szed néhány dinnyét.

– Gyere kisfiam, menjünk.

Elindulunk, végigmegyünk a szőlőn, eszünk még néhány majdnem érett ringlót. Leballagunk a ma István király útjának nevezett szekér úton, és le a Kisgyormán.

Papa elégedett az elvégzett munkával. Én meg gazdagabb vagyok egy örök emlékkel, és az édes dinnye sosem felejthető ízével.