Régi nyarak Battán

Gaál Ági története

Mindenkinek van egy élettörténete. Az élet pedig apró történetekből áll össze egy naggyá, amik külön-külön akár valaki másnak is a történetei lehetnének. És ha az ember odafigyel, felismerheti a sajátját. Életünk egyes helyszínét sokszor a sors kiszámíthatatlan játéka határozza meg. Családom kötődése Battához is ilyen véletlenen alapult.

Nagymamám Eggenhoffer Gabriella és húga, Valika (becenevén Teta) élete kész regény. Tízen voltak testvérek és szépséges édesanyjuk meghalt tüdőbajban harminchárom éves korában. A legkisebb csecsemőjét vele együtt temették el. Édes­apjuk nem bírta feldolgozni a tragédiát és nem is boldogult ennyi gyerek nevelésével, ellátásával. Szétosztották a gyerekeket a rokonok között, elszakadtak egymástól a testvérek. Nagymama egy idősebb nagynénihez került kislányként. Úgy tudom, hogy keményen dolgoztatták és szegény rokonként kezelték, mint sok regényben az árva kislányt. Most már értem, amit kislányként sosem tudtam felfogni: hogy miért nem volt képes soha megölelni, megsimogatni. Egyszerűen nem volt erre példája. Pedig szeretett azt tudom, és mai napig érzem is. Érzelmileg kemény asszony volt, vagy nem tudta kimutatni szeretetét.

Valika sokkal jobban járt. Ő a legidősebb nővérhez, Tildikéhez került, aki akkor már dolgozó, felnőtt nő volt – postamester Sarudon. Tetát imádta és minden szeretetével elhalmozta, meghalt édesanyjuk helyett is szerette. Teta élete végéig könnyes szemmel emlegette őt. Ám sajnos nem tartott sokáig ez a béke, megnyugodott életükben újabb tragédia következett. Tildike tüdőgyulladásban, vagy valamilyen más tüdőbetegségben meghalt nagyon fiatalon. Drága Tetánk másodszor is elárvult és saját lábára kellett állnia. Szerencsére az évek során beletanult a postamesterségbe, hiszen együtt élt Tildikével. Tanfolyamokat végzett, sikeresen vizsgázott és pályázott állásra. Százhalombattán volt üresedés éppen… Hatalmas szerencse volt, hogy el is fogadták a jelentkezését.

*

Szóval Teta így került Battára jóval a háború előtt. Szolgálati lakást is kapott a „hegyen” az „Undisz” házban. Nagymama akkor már fiatalasszony volt két kicsi gyerekkel. A két nővér boldog volt, hogy közel kerülhetett egymáshoz. Nagymamáék Tetához jöttek nyaralni Budapestről. Nem tudtak ellenállni a helység bájának, beleszerettek Battába és főleg a nyáron csodálatosan hűs és kék Dunába.

A telket, amin még ma is áll az üdülőház, Valika kapta. Akkor lehetett igényelni, amikor parcelláztak. Így történt, hogy a terület Teta nevén volt, és a később felépült nyaraló pedig nagyapáékén.
Életútjuk és talán a személyiségükből fakadó különbségek miatt, Teta – Nagymamával ellentétben – ki is tudta mutatni szeretetét, amit én naponta meg is kaptam tőle. Megvolt a napi ölelés, kényeztetés, amit én nagyon is élveztem.

Nagyapám, Lendvay Béla hosszú évek spórolása után felépíttette a kis nyaralót, és ez a tüneményes kuckó lett azóta már több generáció menedéke a Kossuth Lajos utcában. Az épületet 1938-ban vehették birtokukba.
A házat tehát gondtalan nyarakra szánták és így is funkcionált egészen 1948-ig, amikor is nagyszüleim hírét vették, hogy egy nagycsaládot be akarnak telepíteni oda, ezért, feladva budapesti életüket, gyorsan kiköltöztek Battára, így válva battai lakosokká. Mint már említettem, később itt élt velük Valika is.

Én szüleimmel együtt Budán éltem, egészen addig, amíg már – beteges kislány lévén – nem tudták megoldani a felügyeletemet. Mivel szüleimnek dolgozniuk kellett, vigyázásomat úgy próbálták megoldani, hogy távol élő rokonokat fogadtak be, vagy a szomszéd nénit kérték meg. Mikor azonban minden lehetőségből kifogytak, végső megoldásként nagymamáékhoz küldtek. Így kerültem 1954-ben háromévesen Százhalombattára és így vált ez a hely a világom közepévé és maradt az máig is. Persze anyukám nagyon hiányzott, hiába látogatott meg minden héten.

*

Egy nagyon puritán, végtelenül vallásos, zárt világba csöppentem, ahol még a kerítés közelébe se mehettem, így játszópajtásom sem volt. Utólag persze sok előnyére jöttem rá, mert hát mit tud egy kislány magában csinálni? Megfigyelni a kertben tücsköt, bogarat, békákat, madarakat, órákig nézegetni egy mesekönyvet és minden szépet elképzelni, lerajzolni.

Akkoriban Batta még csak egy kis falu volt, a házunk előtt sáros földúttal és kukoricatáblákkal ott, ahol most villák pompáznak. Emlékszem, mekkora izgalmat jelentett, amikor ott vonult el a tehéncsorda! Alig vártam, hogy a már messziről hallatszó kolompszó jelezze az esemény közeledtét. Minden tehén pontosan tudta visszafelé, hogy melyik kapun menjen haza. Máig emlékszem arra a jelenetre, amikor az egyik tehén megszökött a csordából és hazarohant, mert otthon akart elleni. A kisboci már félig kilógott belőle útközben.

Számomra a nap fénypontját az jelentette, amikor kiléphettem a „külvilágba”, vagyis mehettem tejért egy kis csuporral Nusi nénihez. Zorinátz Nusika csodálatos asszony volt! Egyedül élt és gazdálkodott, szerintem vagy tíz férfi munkáját végezte egymaga. Szántott, vetett, aratott és állatokat tartott: lovat, tehenet, kecskét, birkát. Emlékszem, az utóbbit Pulónak hívták, mert pulóver készült a szőréből. És természetesen kutyák is, macskák is mind otthonra leltek nála, az istállóban pedig számtalan fecskefészek bújt meg. Valódi földi paradicsom volt ez. Fejéskor ide gyülekeztek az emberek, én meg persze mindent elkövettem, hogy hamarabb érkezhessek, és lophassak magamnak pár percet ezen az elvarázsolt helyen. Előttem van a mozdulat, ahogy Nusi néni a tehén farka bojtját szétválasztja és odaköti a tehén lábához fejés előtt. Én közben simogathattam az éppen soros kisborjút.

Nála láttam életemben először és utoljára detektoros rádiót. Ez egy falra szerelt kis szerkezet volt és csak cincogás hallatszott belőle, mert csak fülhallgatóval lehetett hallgatni.
Zárkózott asszony volt, személyes történeteit kevesen ismerték, ám anyukámat közel engedte magához és ilyenkor elővette a hegedűjét, mintha csak ezzel mesélt volna neki. Szomorú dalokat játszott. Az a fajta ember volt, aki mindenét megosztotta azokkal, akik rászorultak. Igen gyakran találtunk a kerítésre akasztva szatyorban friss zöldbabot, tököt, zsenge kukoricát.

Talán nem véletlen, hogy hozzá kötődik az egyik legkülönlegesebb történetem. Egy nap, miközben nagymamám ruhát öblített a Dunában, ujjáról lecsúszott a karikagyűrűje, amibe nagyapa neve volt belevésve. Sokat szomorkodtak emiatt. Így telt el egy hosszú és hideg tél, amikor is Nusi néni néhány száz méterrel arrébb a lovait itatta, és valami megcsillant a kövek között… Ezt a kedves gyűrűt a mai napig őrzöm.

*

Emlékszem még arra is, hogy akkoriban még el lehetett sétálni a Duna-parton Füredre. Egy kékre festett vashíd vezetett át a Barán, ahol most a Halászcsárda van, ott volt a hajóállomás. Nem is akármilyen! Puppán bácsi a mesébe illő egyenruhájában irányította és felelt érte. Sötétkék, aranyzsinóros öltözete tiszteletet parancsolóan hirdette hivatását, és nekem volt is alkalmam megcsodálni, mert sokat jártunk hajóval. Többnyire Adonyba mentünk nagybátyámat meglátogatni, aki egyébként ott volt plébános egészen élete végéig.

Hajdani, bezárt életemnek még – a mesekönyveken kívül – fontos kelléke volt az a német szatyor is, amit még a menekülő németek hagyhattak maguk mögött. Erős vászonból készült, alul-felül fakarikákra rögzített szatyor volt ez, és mint ilyen, összecsukható. Mindenre ezt használtuk: abban tartottuk a tyúkoknak a búzát vagy azzal mehettem Nusi nénihez zöldségért, de még az összekötött lábú csirkét is abban vittem levágatni.

Emlékszem, egyszer elküldtek vele a Halásztanyára, arra a Szkelán túl elterülő csodálatos helyre, ahova természetesen a Duna-parton mentem.
Pontosan így képzeltem el kislányként a kalóztanyákat. Az asszonyok nagy kondérban szabad tűzön főzték az ételt, aminek illata keveredett a víz és a hal illatával olyan elegyet alkotva, ami betöltötte az oda érkezők tüdejét, és amit máshol nemigen érezhetett az ember. Mindenhol hatalmas halászhálók voltak kiteregetve a fákon – sokan éppen azokat javították –, a varsák és egyéb kellékek pedig mind ott sorakoztak. Hangoskodás, hangzavar, nevetés.

Egy jókora kecsegét tettek a nevezetes szatyorba, én pedig igen megszeppenve indultam haza, mert a hal virgoncan éledezett. Mint kiderült, meg is volt az okom a félelemre, mert a kecsege a hosszú orrával kilukasztotta az erős vásznat, ami a hosszú évek hűséges szolgálata után, végül egy kecsege által indult el az enyészet útján.
Persze, mint a legtöbb gyerek, én is egész évben a nyarat vártam, méghozzá azért, mert akkor anyukám is leköltözött a két bátyámmal és együtt volt a családom. Egy ilyen nyáron történt, hogy végre lett egy barátnőm, akivel máig tartó barátságunk a homokozóban kezdődött.

*

Buzay Anna, vagyis Ancsi, az anyukám barátnőjének lánya volt. Anyukáink is barátnők voltak fiatal koruktól kezdve, ezért Annáék is jöttek minden nyáron nyaralni. Minden nap levittek minket a partra, ők beszélgettek, nagyokat úsztak, mi meg építettük a homokvárakat. A víz akkoriban nem volt olyan tiszta, mint most, mert Budapest összes szennyvize belefolyt, többnyire tisztítatlanul, ráadásul hatalmas kátrányfoltok lebegtek a hullámok tetején, ami persze nem tántorított vissza minket a pancsolástól. Igyekeztünk ugyan elkerülni, bár többnyire kevés sikerrel. A kátrányt pedig se szappan, se sikálás nem hozta le a bőrünkről, inkább csak szétkente. Nagyapa ilyenkor szó nélkül elővette a drága petróleumot és egy ronggyal levarázsolta rólunk a makacs foltokat.

Aki akkoriban volt gyerek a környéken, azt hiszem, annak is mosolyt csal a szájára a „sneci” kifejezés, a „félkettes”, vagy azoknak a „menő-fiúknak” az említése, akiket hatalmas úszógumijaikért az egész környék irigyelt. Mindjárt meg is magyarázom ezeket.

A jóformán az egész nyarat a parton töltő gyerekek – köztük én is – mindig a „félkettes” gőzhajót várták, aminek Pest felőli érkezése mindig azt jelezte az időérzéküket önfeledt játékban elvesztő gyerekeknek, hogy ideje indulni ebédelni, de a hajó által gerjesztett hatalmas hullámokat azért még kiélvezhettük.

A Duna-parton igen vidám volt az élet. A falu összes gyereke ott élvezte a nyarat, és néhány – már említett – „vagány fiúnak” hatalmas úszógumija volt, ami azt hiszem traktorkerék belsőből származhatott. Úgy üzemelt, mint egy kis hajó, és talán nem is csoda, hogy mindenki őket irigyelte, velem az élen. Ez sajnos ki is maradt az életemből, de nem úgy a pecázás! Vacak kis felszereléssel űztük és vödörszámra rántottuk ki a vízből a Duna óvatlanabb halait, amiket mindenki sneciknek hívott. Ha a Kisduna gyorsan kezdett apadni, a halaknak nem volt ideje elmenekülni a nyílt víz felé, mi pedig halmentő mozgalmakat szerveztünk, mint a dunai halállomány kitartó védelmezői. Az iszapos vízből kézzel szedtük ki az ott fulladozó halakat, tettük vödörbe és eresztettük el őket.

Egyszer a bátyáim így mentettek ki egy kis törpeharcsát, aminek mindenki megcsodálta helyes kis bajuszát és különleges formáját. Tőle nem is tudtunk megválni, így beletettük az esővizes hordóba, és nos… el is feledkeztünk róla. Egészen a tél jöttéig, amikor közeledtek a fagyok, ezért nagyapa leengedte a vizet. De ennek a történetnek mégsem olyan tragikus a vége, mint amire elsőre számítani lehet! Megtalálták a kis harcsát, ami nemcsak, hogy életben maradt, hanem jó nagyra megnőtt a szúnyoglárváktól. Ekkor persze ünnepélyesen útjára bocsájtottuk.

*

Volt azonban egy rendhagyó és szomorú nyár is az életemben. Talán 1956 nyara volt, amikor hatalmas gyermekbénulás járvány volt Magyarországon. Nem tudtunk sokat a terjedéséről, csupán a szóbeszédekre hagyatkozhattunk, amik közt ott volt az is, hogy a Duna vize is terjesztheti. Ezért történhetett az, hogy egész nyáron nem mehettünk fürödni a Dunába. Akkori fejemmel persze csak annyit fogtam fel, hogy ezen a nyáron nincs több félkettes, nincs több hullám, nincs több kátrány, irigykedés az úszógumikra, vagy pecázás. Azt hiszem nagymamáék is érezhették ennek súlyát, mert az öreg diófa alá kitettek egy fürdőkádat, így hát abban pancsolhattunk. Ez persze nem volt az igazi…

Akkor történt egy komoly tragédia: Lenner Mariska néni unokája, Fodor Márti valóban elkapta a szörnyű betegséget, és élete végéig szenvedte az utóhatását. Utólag vált jelentőségteljessé emlékeimben az a pillanat, ahogy a templomból kifelé elbúcsúzott nagymamáéktól. Akkor még senki nem tudta, hogy nagy a baj, csupán Márti furcsa, szokatlanul merev köszönő mozdulata sejtette ezt a sorstragédiát… Aznap éjjel már vastüdőbe kényszerült, hogy az ijesztő szerkezet váltakozó ütemű nyomása dolgozzon elernyedt izmai helyett és a nehézkesen áramoló levegő életben tartsa őt.

Ám nem ez volt az utolsó izgalma az 1956-os évnek. Szüleim a forradalom miatt kimenekültek a fővárosból Battára, így hát megint együtt lehettünk, annak ellenére, hogy a nyár már jócskán elmúlt. Én ezt a helyzetet kifejezetten élveztem, egy bánatom volt csupán: nem mehettem el szokásos tejbeszerző utamra, így búcsút mondhattam a néma, mégis annyi történetet elsíró hegedűnek, az aranyos borjúknak és a cincogó detektoros rádiónak. Tököl felől ugyanis erősen lőttek.

Emlékszem, láttam a felvillanó torkolattüzeket – persze csak utólag tudtuk meg, hogy milyen történelmi események zajlottak akkor a Duna túloldalán. Egyik este engem is utolért a félelem, amikor Zoli testvérem szólt, hogy mutatna valamit. Már este volt, de az ég felől mégis felejthetetlen fényesség áradt. Olyan volt, mintha a naplementét látnám ezerszer erősebben. Pest felől szabályosan lángolt az ég. Nem akartam nézni, de nem tudtam a látványt otthagyni, földbegyökerezett lábbal néztem a lángoló eget.

*

Viszont ezen a télen töltöttük életem egyetlen karácsonyát Battán. Máig nem tudom, hogy fértünk el a kis házban annyian. Nagymama és Teta hagyományos szaloncukrot főzött, mi pedig egy-egy darabot el-elcsenve csomagoltuk selyempapírba. Birsalmasajtból kis csillagokat szúrtunk ki, almákat fényesítettünk a fára, én pedig boldog voltam. Máig emlékszem mennyire.

1956 rendkívüli év volt minden tekintetben. Amikor a boldog nyarak rendre elmúltak, én továbbra is ottmaradtam nagyszüleimnél. A telek olyan végeláthatatlannak tűntek! Korán sötétedett. Spórolni kellett a tüzelővel, csak egy szobát fűtöttek. Ott üldögéltem a három „öreggel”. Nagyapa a rádióval bajlódott, nagymama és Teta rózsafüzért morzsolgatott. Én meg csendben voltam. Nagymamának volt egy kopott táskája, abba gyűjtötte a régi újságokból kivágott recepteket, néha olvasgatta. Időnként megszólalt: „Ez is finom lehet!” és felolvasta. Mindenki tudta, hogy soha nem fogjuk megfőzni, se alapanyag, se pénz nem volt hozzá.

*

A mai napig imádom a szakácskönyveket olvasni. Kedvencem egy háborús kiadvány volt, a Szegény asszony szakácskönyve. Abban minden pótlék volt. Hamis húsleves pirított tökmagból, gesztenyepüré fejtettbabból, hamisgulyás hús nélkül… Egy szakácskönyv szerintem sokat hozzátesz a történelemhez. Nagymama csodálatosan főzött a semmiből. Szerettem üldögélni a konyhában és figyelni. Innen eredhet, hogy a mai napig nagyon szeretek sütni, főzni. Kimondottan megnyugtat ez a tevékenység. Az egyik zseniális étel a csutkapörkölt volt. Amikor lecsó befőzés volt, a paprika csutkáról lekaparták a magokat és felszeletelve elkészítették pörköltnek. De finom volt! Vagy a húsnélküli csoda. Töltelék volt tepsiben megsütve. Tetején paradicsom, zöldpaprika és fűszerek. Piros, ropogós a széle. Fejedelmi étel. Mi kellett hozzá? Szárazkenyér, hagyma, tojás és a kertből ami volt.

A faluban egyetlen bolt volt, a Szövetkezet. Oda jártam Tetával kenyérért, nem volt egyszerű és zökkenőmentes túra. Vagy meghozták a kenyeret, vagy nem, kiszámíthatatlan volt. Fél délelőtt is ácsorogtunk. Olyan is volt, hogy Teta odament korán sort állni és ha órákig nem jött haza, valaki elment felváltani az ácsorgásban.

*

A hosszú téli estéken nagyapám néha mesélt a régi időkről. Főleg az 1941-es nagy árvíz maradt meg emlékezetemben. Elmondása szerint több mint egy méter magasan állt a víz a házban. Szomszédunk, Anni néni házfalán egy kis emléktábla megörökítette a vízszintet. Amikor alkalom adódott, nagyapáék felszedték a valaha csodálatos parkettát és kint szárítgatták a kertben. Sajnos felesleges fáradozás volt, mert még a háború alatt vagy a németek, vagy az oroszok lefoglalták a házat és lovakat tartottak benne. Na szegény parkettának ezután már nem sokat használt az újbóli felszedés és szellőztetés a kertben. Penetráns istállószagot árasztott még sokáig. Pedig egyenként sikálták, mosogatták a léceket. Újra nem tellett. Ennyi viszontagság után az én gyerekkoromban már mindig ragyogott. Fáradságos munkával lehetett ápolni, Teta gyökérkefével felsúrolta, azután „beeresztette” valami sárga folyadékkal, majd jött a vikszelés. Egy kefével kellett kifényesíteni a viaszos réteget. Mindig eszembe jut, amikor könnyed mozdulattal feltörlöm manapság a lakkozott padlót.

Eszembe jut egy ma már történelmi pillanat is, ami megváltoztatta minden battai ember és a falu sorsát. Nagyapa egész nap a macskaszemes rádiót tekergette és próbálta behozni a Szabad Európa tiltott híradásait. Ezen kívül azért a napi egyetlen újságot is elolvasta. Én ott játszottam a szobában éppen, amikor izgatottan kikiabált a konyhába és hívta nagymamát. Felolvasott egy néhány soros újsághírt, amiben az állt, hogy Százhalombattán valami Hőerőművet fognak építeni valamikor… Még csak terv volt, semmi konkrétum. Nagyobb volt a riadalom, mint az öröm, hisz senki nem tudta mivel fog ez járni és mennyire bolydítja fel csendes életünket.

Aztán később megtudtuk, mert tényleg elkezdődött az építkezés. A sáros földútból aszfaltos utat varázsoltak, a kertünk előtti gyümölcsfáinkat kivágták, némi zöldkárt fizettek érte. Áldozatul esett a hatalmas Germersdorfi cseresznyefánk és néhány diófa, amiket nagymama sokáig siratott. Viszont felépült a nyúlgát a Duna felől, ami azóta is véd az árvizektől. A hatvanas évektől hosszú évekig tartott a „sóder szezon”: A házunk előtti kanyarban szinte tíz percenként váltották egymást a megrakodott teherautók, szállt a por és a kavics, dübörgés, zaj az addig csendes utcában.

Nusi nénitől egy picivel lejjebb hatalmas sóderhegyek épültek, volt, amikor három is egyszerre. Tilos volt ugyan megközelíteni, de melyik gyerek tudna ennek ellenállni? Megmászni és lefelé száguldozni mezítláb… Már régen anya voltam, amikor a gyerekeim még hasonlóan élvezhették – a tiltás ellenére, vagy talán éppen azért – ezt a mókát. Mostanra ezeknek már mind hűlt helye.

*

Batta szép lassan virágzó várossá vált az iparosítás következtében, de azért a régi része szerencsére őrzi még szívmelengető hangulatát, mint kedvelt üdülőhely.
Még az ötvenes évek emlékei közül rémlett fel a következő történet. Most, mikor unokáim szinte kétévente új kerékpárt kapnak, méretükhöz és képességeikhez mérten, eszembe jut nagyapa biciklije: hatalmas, öntöttvas dromedár. Ezzel a biciklivel indult útnak a kora hajnali órákban a nagyapa, amikor befőzések idején valóságos túrára kellett indulnia, hogy gázpalackot szerezzen be hozzá. Ilyet csak Érden lehetett kapni, és valóságos kincs volt, így nagy ritkán áldoztak rá pénzt, egyébként pedig a jó öreg sparhelt funkcionált. Nagyapa mindig nagy dicséretet kapott, ha sikerült hoznia.

Az ő hatalmas „szörnyetegén” tanultam meg biciklizni. Először váz alatt, fájdalmas esésekkel. Később úgy, hogy felültettek rá és meglöktek. Tekerni tudtam ugyan, de leszállni a „magas lóról” nem, ehhez már segítség kellett. Nem volt épp zökkenőmentes akció. Egyszer rajta is felejtettek, nyilván valami fontos teendő eltérítette nagyszüleim figyelmét. Elszántan köröztem az orgonabokor körül, már kezdett sötétedni. Aztán, amikor kitartásom elfogyott, úgy döntöttem, most meghalok és eldőltem a nagy biciklivel. Elég jól megúsztam.

*

Még korábban bátyáim fantasztikus ajándékot kaptak: fából készült rollert! Ilyennel közlekedhetett a két kőkorszaki szaki is, Frédi és Béni, a rajzfilmben. Egy ügyes kezű asztalos faragta, még a kerekei is fából voltak. Ilyen csodát még nem látott senki a Kossuth utcában! A környék összes gyereke odagyűlt megbámulni. Zoli bátyám már akkor is igen jószívű volt és felajánlotta – főleg a lányoknak – hogy leviszi őket a lejtőn.
Sorba is álltak a kislányok, Würth Mari vasárnapi ünneplőben elsőként. A fodros szoknya, hímzett parasztblúz gyönyörű volt! Ahogy azonban száguldottak le a meredeken, Mari szoknyája beleakadt a kerékbe, és hatalmasat estek, a szinte áthatolhatatlan tüskés, indás bozótosba repültek. A szép ünneplője cafatokban lógott, Zoli sérüléseit nagymama hosszasan ápolta, mi meg hosszú ideig igyekeztünk elkerülni Mariska nénit, Mari anyukáját.

Ahogy visszagondolok, rendkívül környezettudatos életet éltünk Battán, bár nem tudtunk róla. Akkor mindenki így élt. Egyszerűen nem volt szemétdombunk annak ellenére, hogy a szemételhordás csak évtizedekkel később került képbe. Volt komposzt, természetes módon mindent felhasználtunk. Nem volt ez az őrület a csomagolóanyagokkal. Ha nagy ritkán valami konzerv jutott a birtokunkba a dobozában nagyapa szögeket tartott, amit lehetett elégettünk, nem volt műanyag. A száraz kenyér beáztatva a tyúkoknak fejedelmi lakomának számított, így nem lehet csodálni, hogy nem keletkezett szemét. Igazi kapirgálós tyúkok a kisudvarban. Volt egy keskeny kijáratuk a Duna-part felé. A kakas vezényletével levonultak csipegetni és amikor sötétedni kezdett, mindegyik hazatalált. Kotlós keltette és nevelte a csibéket.

Minden kincs volt és értékes a háztartásban. Zöldség, gyümölcs a kertben, trágya a tyúkudvarból a veteményesnek. És mindenkinek mégis tiszta volt a portája. Hűtője természetesen senkinek nem volt, az élelmiszert a kútba engedtük le. Emlékszem a vajra, ami még a nyári kánikulában is dermedt volt a vödörben.

*

A hatvanas években már szabadabban éltem, hiszen kisiskolás voltam. A legcsodálatosabb az volt, hogy Ancsiék (Buzay család) a mi utcánkban építettek egy kis nyaralót. Ezelőtt is Battán voltak minden nyáron csak nem ilyen közel. Fent laktak a nagyszülőknél a templommal szemben. A házban voltak elegen, így ők a kert végében a présházban aludtak az ott tárolt gabona, szerszámok és egyéb nélkülözhetetlen eszközök társaságában.

Micsoda öröm volt, hogy saját kis házuk lett! Ráadásul gyönyörű helyen, szemben a Dunával. Tanúja voltam ahogy épült. Minden a család kétkezi munkájával. Nagymamáék oda elengedtek már játszani. Ott lógtam egész nap. Vannak családok, ahová a gyerekek mindig mehetnek, mindenkit szeretettel befogadnak. Nusi néni és Józsi bácsi – Ancsi szülei – ilyenek voltak. Szigorú erkölcsi elvek szerint nevelték a gyerekeiket, mégis nagy szabadságot kaptak, ami a feltétel nélküli bizalmon alapult. Nusi néni egy végtelenül jóságos, kedves, szelíd és megértő asszony volt. Meghatározó az életemben.

A battai nyarak folytatódtak egész életem során. Amint vége lett a tanévnek, azonnal rohantunk Battára, és továbbra is minden nyarat ott töltöttünk. Mivel én is pedagógus lettem, később a gyerekeim is élvezhették, hogy az egész nyár a miénk volt a Duna-parton. Zoli testvérem két éve csodálatosan felújíttatta a házikót és odaköltözött.

Arról éppen most értesültem, hogy varázslat történt a kertben! Van egy öreg körtefa a kút mellett, ami bizonyítottan kereken száz éves. Ez volt az első fa, amit annakidején a telekre ültettek, és ez a kis göcsörtös fa, ami valószínűleg sokkal többet is el tudna mesélni nálam a battai életről, az idén újra virágba borult.