In memoriam Jován László

Köszönjük, hogy éltél
és minket szerettél!
Nem haltál meg,
csak álmodni mentél.
Szívünkben itt él
emléked örökre.
Ha látni akarunk,
felnézünk az égre.
A csillagok mögött
utazol tovább.
Ott várj ránk,
ha időnk lejár!

Jován László egy alföldi kis faluból, Zsákáról, Debrecenen keresztül került a másik kis faluba, Százhalombattára. 1977-ben érkezett, ezekben az években indult a település fejlődésnek. Egy televíziós interjú során mesélte, hogy édesanyjával együtt látogattak ide, aki nem titkolta el a véleményét. „Kisfiam, mit keresel itt, ebben a sárfészekben?” – kérdezte. Lacit ez nem riasztotta el, talán akkor határozta el, hogy ebből a „sárfészekből” a kultúra otthona lehet.

Már egész fiatalon megérintette a könyvek, a versek szeretete. Újságban jelentek meg a költeményei. Egész életében törekedett arra, hogy átadja az irodalom szeretetét, szerencsénkre a mi városunkban. Társaival együtt létrehozta a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat helyi részlegét, amelynek a vezetője lett, ami nagyon sikeresnek bizonyult. Alapítója és főszerkesztője lett a helyi televíziónak.

2008-ban találkoztam vele személyesen egy rendezvényen, ahol mint a Faluvédő Egylet egyik alapítója és elnöke vettem részt. Akkor indítottuk el a Faluvédő című szerény újságunkat, aminek a nyomdai munkáját vállalta. 2013-ban úgy döntöttünk, hogy alapítunk az egylet keretein belül egy újságot, amelynek a Százhalom nevet adtuk.

Havonta egyszer jelent meg, már az első hónaptól igen sikeresnek bizonyult. Igyekeztünk olyan munkatársakat keresni, akik tudtak jól írni, nem beszélve arról, hogy hajlandóak voltak velünk együtt fizetés nélkül dolgozni. Igyekeztünk támogatókat szerezni, pályázatokat adtunk be minden létező helyre.

Felbuzdulva az újság sikerén 2014 decemberében kiadtuk a Százhalom Kalendáriumot. Már az első évben annyi fogyott, hogy újra kellett nyomtatni. Tíz évig minden évben megjelent, ami rengeteg munkánkba került.

2013-ban kezdtem írni a könyveimet, amelyeket szinte kizárólag a helytörténet ihletett. Félve adtam Laci kezébe a kéziratot, hogy olvassa el. Azt mondta, hogy „meglepően jó”. Ezután sorra jöttek a könyvek, regények, elbeszélések, dokumentumírások a falunkról, a városunkról.

Közöttünk, akik részt vettünk ezekben a munkákban, Laci volt a szakember. Az ő tudása, fáradhatatlan munkabírása, elkötelezettsége kellett. Tudtuk, hogy amire igent mond, megjelenhet hiba nélkül.

Egy szem régimódi mobiltelefonjával egy intézmény munkáját végezte. Beszerezte a papírt, az eszközöket, intézte a nyomdai munkát, kiválogatta szerkesztette a megjelenő cikkeket. A telefon a fülén volt egész nap, de mindig el lehetett érni. Naponta többször beszéltünk, főleg lapzártakor.

Számomra megnyugtató volt, hogy amit átengedett kiadásra, abban nem lehetett melléfogni. Nem mindenben értettünk egyet, de ez nem ment a munka rovására, mert amiben nem volt vita, hogy mindkettőnknek a legfontosabb a közösség építése, és nem ismertük az “én” kifejezést, mindent a „mi”-nek rendeltük alá.

2018-ban a betegségem miatt felkértem, hogy vegye át a Faluvédő Egylet jogutódja, a Hírhalom Egyesület elnöki tisztét. Tudtam, hogy jó kezekben lesz az egyesület és a kiadványok jövője is.

A hír, hogy váratlanul itt hagyott bennünket, megrendítette minden munkatársát, a város lakóit, ahol szinte mindenki ismerte jellegzetes alakját, szerették, tisztelték. Régen ilyenek lehettek a néptanítók, akikhez tanácsért, segítségért bizalommal fordulhattak az emberek.

Számomra fájdalmas űrt hagyott maga után, mintha egy hatalmas fa kidőlt volna mellőlem egy támasz, egy biztos pont.

Hiányzol!

Jankovits Márta

***

Mint számos más szellemi, alkotó embert a generációmban, engem is Jován Laci indított el az újságírói pályán. Nem volt mindig konfliktusmentes a kapcsolatunk, mivel sok mindent másként láttunk a világból, de volt bennünk sok közös is. Főként az, hogy értékeket akartunk megmutatni, és ezért adott esetben nem sajnáltuk az áldozatot sem.

Sosem hagyta, hogy ne alkossak, mindig inspirált valamire, ami nekem, magamtól biztosan nem jutott volna eszembe. Gyakran rábeszélt olyan feladatokra is, amelyekre, úgy éreztem, nincs időm vagy energiám. Meggyőzött, hogy csinálni kell. Még akkor is, ha kevés, vagy nincs fizetség, mert nem ez a lényeg.

Az alábbi pár sort nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt írtam Lacinak. Sosem mutattam meg neki, pedig biztosan felszaladt volna a szemöldöke, és nem állta volna meg a spontán és ellenállhatatlan heherészést, miközben élénken csillog a szűkre húzott szeme. Ha a lélek tovább él a halál után, amit hiszek, még biztosan nem jár tőlünk túlságosan messze. Most sem hagyja, hogy lustálkodjak, és most is kíváncsi a mondanivalómra. Ha „olvassa” ezt, talán hunyorít kicsit és értően mosolyogni kezd.

„Miért, miért, miért? Ne nyögjed már folyton ezt! Nekem nem működik a legnagyszerűbb tervem, mégsem nyavalygok. Kíváncsi lenne valaki, ha panaszkodnék? Naná, hogy nem! Örök gyerekek! (Jovánnak, sok szeretettel, mint egyik elfajzott tanítványa, sárkányfog-vetemény. Kihajt, de hogy mi lesz belőle, épp az a legszebb, az örök titok. Sosem tudod meg, csak ha ott vagy és nézed, ahogyan bűbájos, elborzasztó embrióként kikecmereg a tojásból.)”

Czifrik Katalin