A Jankovits-lányok

Emlékmorzsák – 1. rész

Jankovits Márta

Rendszeresen jelennek meg családtörténetek, emlékiratok magazinunkban. Nekem szerencsére volt lehetőségem, hogy egész könyvben dolgozzam fel családom történetét, hol elbeszélésekben, hol dokumentumok formájában.

Most azokat az emlékmorzsákat írom le, amelyeket családtagjaimmal éltem át. Ennek azért jött most el az ideje, mert ebben az évben következett be, hogy a régi nagy családból egyedül maradtam. A Jankovits név, amely 1750 óta jelen volt Battán, majd Százhalombattán, velem megszakad. Több könyvben is szerepel az elődeim neve, mert szinte mindenki vállalt szerepet a közösség életében.

Szüleimnek három lánya született: Ilona 1927-ben, Gizella 1934-ben és jómagam 1951-ben. Róluk szólnak az Emlékmorzsák és családjaikról.

*

Százhalombatta lakóinak mindig fontos volt a Duna közelsége, amit ma már kevésbé lehet elmondani. A hideg teleken befagyott, de annyira, hogy Tökölre lovaskocsin keltek át az emberek rajta. Több család élt halászatból, komoly méretekben. A hajók kikötöttek Dunafüreden, a harmincas években a falu alatt is. A gazdák hajóval vitték a megtermelt árukat a fővárosi piacokra.

Nyáron nyüzsgött a part a fürdőzőktől. A gyerekeknek már kicsi korukban megtanították, hogy a Duna veszélyes, nem igen fordult elő, hogy battai belefulladt volna. A fiatal férfiak gyakran csoportosan úszták át a Dunát.
Anyám férfiakat megszégyenítő bátorsággal, ha nem is úszta át a folyót, de három csónakot összekötve alatta igen. Hosszú hollófekete haja nem száradt meg mire hazaért, így aztán nem tudta eltitkolni a cselekedetét nagyanyám előtt, aki bizony ezt sűrű pofonokkal büntette. Anyámat ez nem riasztotta el a Dunától.

1950 nyara még a szokottnál is melegebb volt, így aztán anyám a két apácával, akik a katolikus templomban voltak szolgálatban, elmentek fürödni, ami abban az időben még nem volt szokásban falun.
(A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején az egyházi szerzetesrendeket feloszlatták, így kerültek ideiglenesen a battai plébániára apácák. Nagyon megbecsülte, tisztelte őket a a falu, de nem sokáig maradtak itt. Elvitték őket kényszermunkára földekre. Az apácaruhát nem hordhatták, még akkor sem, amikor visszatértek a kényszermunkából. Mária nővér kántor lett Kisterenyén, Margit nővér tanár, később haldokló betegeket ápolt. Sokat időztek nálunk, mindig örültem a látogatásuknak. Ünnep volt amikor jöttek, vagy mi látogattunk el hozzájuk anyámmal.)

Anyámék nem is mertek a battai parton a vízbe menni, ezért csónakkal áteveztek a tököli partra, ott is a néptelen részre. Szó sem lehetett fürdőruháról, így aztán egy lenge nyári ruhában élvezték a hűs habokat. Gyanítom, mindez anyám ötlete volt, bár akkor már 42 évesen egy 24 és egy 17 éves lány édesanyja volt. A nagyobbik lánya már férjhez is ment, egy kislánya született.

Később sokszor mesélték, hogy ezen a fürdésen érezte anyám, hogy valami gond van. Rosszul érezte magát, napok múlva sem akart elmúlni, gondolta biztos elrontotta a gyomrát. A nagyobbik testvérem, Ilonka nem hagyta annyiban a dolgot és rávette anyámat, hogy menjenek el Pestre az ő orvosához, biztos, ami biztos.

Ilonka kint várt az előtérben, míg anyámat az orvos vizsgálta. Idegesen várakozott, mikor nyílt az ajtó és anyám kissé sápadtan leült melléje.

– Anyuka! Mondja már mit mondott az orvos? Valami baj van?

– Hát kislányom, a doktor úr gratulált. 42 évesen gyermeket várok.

Így kezdődött az én életem, amit gyanítom, anyám már nagymamaként nem fogadott kitörő örömmel. Ez főleg falun nem volt annyira szokásos eset, ebben a korban gyermeket szülni. Aki maradéktalanul boldog volt a hírtől, az apám volt. Világ életében fiút szeretett volna, de csak lányai születtek: Ilonka és Gizike, aki akkor már tanítóképzőbe járt.

Amilyen meleg volt a nyár a tél sem tagadta meg magát. Anyám februárra várt, Budapesten a Baross utcában a klinikán volt fogadott orvosa. Ezt praktikus megoldásnak találták, mert Ilonka a férjével és a kis Ilonkával a Baross utca 108-ban laktak egy bérházban. A nagy hó és a hideg miatt úgy határoztak, hogy nem itt Battán várja meg, míg megindul a szülés, hanem még időben anyám vonaton bemegy Pestre. Ki tudja milyen idő lesz, biztos ami biztos.

Február 11-én vasárnap elindult anyám Gizike kíséretében vonattal. Rendben megérkeztek, és anyám mivel nagyon szerette a kocsonyát, még bevacsorázott belőle. Azon az éjszakán már megindult a szülés, és reggel 7 órakor a világra jöttem. Már itthon megbeszélte apám és Gizike, hogy amint megszületett a baba, jöjjön haza vonattal, ő majd az állomáson várja. Ahogy befordul a vonat, már onnan integessen, ha fiú. Akkor még nem lehetett tudni előre, hogy fiú vagy kislány lesz-e a jövevény.

Nézte apám a Gizikét, aki a megbeszéltek szerint kiállt a vonat ajtajába, de bizony az integetés elmaradt. Első mérgében földhöz vágta a kalapját és meg sem várva Gizikét, elindult hazafelé.

*

Apám nem sokáig bírta tartani a haragot, mert alapjában véve nagyon békés ember volt. Hazatérve már nem is gondolt a hőn vágyott fiúra, és egy örökre szóló apa-lánya szeretet és szoros szövetség jött létre közöttünk. Egész életemben apám volt számomra a követendő példa, ma is az. Nemcsak a világ legjobb apja volt, de mellettük felnőve soha nem hallottam őket veszekedni, csúnyán beszélni egymással. A szüleim között lévő némi feszültséget mindig én okoztam. Anyám rendkívül szigorú és következetes volt, míg apám igyekezett az összes disznóságomat fedezni, pedig abból volt jócskán.

Mire én megszülettem, már Ilonka nővérem nem lakott itthon. Öten éltünk a Kossuth Lajos utcai házban. Apám, anyám, anyai nagyanyám, Gschwindt Antalné született Kovács Eleonóra – akiről a Forgószél című könyvemet írtam –, Gizike nővérem és én. Érdekes volt a családi felállás, mert külsőre a három Jankovits lány nagyon hasonlított egymásra, de a természetünk nagyon különbözött. Ilonka Gschwindt volt, Gizike és én Jankovits.

Ők ketten – anyám és a nővérem – bár szeretetben nem volt hiány, de folyton neveltek. Volt is mit. Akkori életem két meghatározó férfija apám és a keresztapám voltak, a védelmezőim, rosszaságaim kimagyarázói. Amikor – és ez gyakran megtörtént – Battára jöttek, én az első percben Keresztapám ölébe ültem, vagy a nyakába cipelt. Reggel alig vártam, hogy felébredjen, már ott is voltam mellette. Keresztanyám haragudott miatta persze. Nagyon szerencsés ember vagyok, mert nemcsak két anyám, de két apám is volt.

Így visszagondolva nehéz dolguk lehetett velem, főleg lázadó koromban. Gondolták, a szigorúság használ. De nem nálam, minél szorosabban fogtak, annál inkább kapálóztam. Apám, a keresztapám és Gizike tudta ezt, úgy is bántak velem. Érdekes, hogy mindketten – anyám és Ilonka nővérem – életük vége felé ismertek el, de erről még később írok.

Anyám többször került kórházba, ilyenkor elvittek a Baross utcába volt, hogy fél évre. Sok emlékem van ezekről az időkről, de egy nagyon megmaradt bennem. Már akkor is nagyon féltem a dörgéstől, villámlástól. Kitört a vihar, és én a kisszobában a széken ülő keresztapám térdére fektettem a fejemet, onnan el nem mozdultam. Folyt rólam a víz a félelemtől, de úgy gondoltam, ha ő vigyáz rám, semmi bajom nem eshet.

*

Így a hetven felé közeledve úgy hiszem, hogy bár nem éheztünk, ruhánk is volt, de nem voltunk gazdagok. Ez akkor fel sem merült, mert anyám, a nagy varázsló mindent megteremtett, persze mindketten, de mivel apám egy üzemi balesetben elveszítette az egyik lábát, a határban nem tudott sokat segíteni. Otthon viszont épített kukoricagórét, volt egy műhelye, ahol a rengeteg szerszámával mindent megjavított, kitalált minden olyan eszközt, amivel megkönnyítette a munkát, mint pl a kukorica morzsolás.

Apám sokat játszott velem olyat, mint az ország-város, anyám meg rengeteg munkával halmozott el. Most már tudom, hogy igaza volt anyámnak, mert megtanított dolgozni, otthon és a földeken is. Nem szerettem, de megtanultam amit kellett egy lánynak, de varrni nem. Próbálkozott velem, de be kellett látnia, hogy még egy gombot sem tudok – ma sem – rendesen felvarrni. Egyszer a kezembe adott egy kézimunkát, hogy hímezzem ki. Egy nagy gombóc lett belőle, akkor adta fel.

Anyám gyönyörűen varrt férfiingeket és ágyneműt is. Volt egy Singer varrógépe, azon dolgozott. Ilonka nővérem varrni is tudott, sütni is, még rétest is, de mi a Gizikével nem nagyon jeleskedtünk. Főzni remekül tudott, de nem emlékszem, hogy valaha is sütött volna. Egyszer talán réteslapból mákos rétest, ami nagyon jó sikerült.

Mi hárman sokban különböztünk egymástól, de egyben egyformák voltunk: mindenek felett szerettük a mákos ételeteket. Mindegy volt, hogy tészta, beigli, rétes, bukta, Egyszer fogadtam a Gizikével, azt mondta, hogy nem tudok megenni egy lábos mákostésztát. Na nem egy nagy lábossal, de nagyobb volt a tányérnál. Megnyertem, és még csak meg sem undorodtam tőle. Évek óta nem ettem mákos dolgot, mert felnőtt koromban beteg lettem tőle, de most karácsonykor elhatároztam, akármi lesz megpróbálom. A második beiglit már odaadtam a fiaméknak, pedig nagyon finom volt.

Ma már nem tudom pontosan az idejét, de talán 2-3 éves lehettem, amikor a gyerekek megkapták az oltásokat. Orvos ritkán járt a faluban, Érdről jött át ha valaki nagyon beteg volt házhoz, de többnyire át kellett menne az ottani rendelőbe. Így történhetett, hogy amikor eljött az ideje, Gizike ráültetett anya biciklijére és elvitt a Farkas-házhoz. Nem tudom, hogy miért oda, arra már nem emlékszem, de egyszerre adta be az orvos az összes oltást. Nem telt be sok idő, mikor rohamosan romlani kezdett a szemem. Nem beszélve arról, hogy az egyik „beszaladt”, ez azt jelentette, hogy az egyik szememre kancsal lettem.

Ekkor kezdődött a vesszőfutásom az iskolában. Addig senki nem csúfolt, de ott céltáblája lettem egy egész osztálynak. Nemhogy egyedül nekem volt szemüvegem, de úgy akarták helyre húzni a szemem, hogy az egyik üveget leragasztották. Ennek ellenére nagyon jó tanultam, holott hiába ültetett a Surányi tanító néni az első padba, alig láttam a táblát. Talán, ma sem tudom, hogy az egyszerre beadott oltásoknak volt-e köze a szemem betegségeihez, mert apámtól örökölte minden lánya, főleg Gizike és én a súlyos szembetegségeket.

Akkor szörnyű volt leragasztott szemüveggel iskolába járni, de ha ezt nem szenvedem végig, kancsal maradtam volna. Anyám bár igen kevés volt a pénzünk, Pestre vitt egy nagy tudású szemorvoshoz, a maszek rendelésére a lakására. Sikerült annyira megjavítani, hogy több évtizedig nem kellett szemüveg, pedig rengeteget olvastam. Aztán úgy ötven éves korom körül megint elkezdett romlani, nem csak nekem de előtte apámnak és Gizike nővéremnek is. Ő idős korára már alig látott még 18 dioptriával is.

Volt olyan év, hogy anyámnak többször is kellett szemüveget csináltatni, mert egy osztálytársamat különösen irritálta a szemüvegem. Lekapta a szememről és rátaposott. Mire felsőbe kerültünk, a szemem is megjavult, így aztán ezek az évek már nem voltak borzalmasak. Sok barátom lett az osztályban. Mert a matematika és fizika kivételével ötös jegyeket kaptam.

Főleg a történelem és az irodalom volt az erősségem és az is maradt végig.
Szegény Kanyicska Béla tanár úr sehogy nem értette, hogy ez a legkisebb Jankovits lány miért nem fogott fel semmit az egészből. Egyszer dühében azt találta mondani:
„Jankovits te olyan hülye vagy, mint a K…” Nem írom le a nevét, mert nagyon jó barátom volt, de sokkal rosszabb tanuló. Ez azért bosszantotta a jó tanár urat, mert Gizike nővérem egy matekzseni volt hozzám képest, de anélkül is.

A Kossuth Lajos utcai házunkhoz nagy kert és hátsó udvar tartozott. Anyám rengeteg baromfit, disznót tartott. A kertben minden volt, ami a háztartáshoz kellett, így aztán – bár apám fizetése igen csekélyke volt, bár irodavezető volt a téglagyárban –, anyám szorgalma és apám kézügyessége lehetővé tette, hogy mind a három lány továbbtanuljon.

Talán két vagy három éves lehettem, amikor a Gizike már tanítóképzőbe járt. Anyám rábízott, hogy a tanulás mellett vigyázzon rám. Kivitt a kertbe játszani ő meg leült egy székre tanulni. Arra számított, hogy én majd békében magamban elleszek, de én vele akartam játszani. Minden percben felmásztam az ölében, kikaptam a kezéből a könyvet. Egy idő után megunta és egy kötéllel vagy spárgával odakötözött a kertben lévő számtalan gyümölcsfa egyikéhez. Ezt nagyon sokszor mesélték nekem, mert annyira kicsi voltam, hogy kihullott az emlékezetemből. Anyám már az éktelen ordításra jött ki vagy meg valahonnan, és szabadított ki a fogságomból.

Arról már nem szólt a történet, hogy a Gizike milyen büntetést kapott.

Apám igen béketűrő, szelíd ember volt, soha nem hallottam veszekedni, kiabálni. Egyetlen ember azaz embergyerek tudta kihozni még őt is a béketűrésből: a legkisebb, kissé túlzóan elkényeztetett lánya. Ő, aki vallásos ember lévén az Isten nevét a szájára nem vette, azért – bár nagyon szeretett (mindegyik lányát) – én ezt is kihoztam belőle.

Amikor már nem tudta, mit kezdjen velem, azt mondta: „Márti, az anyád Úristenit!” Akkor már megijedtem, hogy ez nem tréfa. Anyámtól megszoktam, mert ő nagyon szigorúan bánt velem. Ritka volt az a nap, amikor nem álltam a sarokba büntetésül.

Apám életében egyszer vert meg, azért őriztem meg az emlékezetemben. Soha nem emelt kezet a nővéreimre, de még ezt is el tudtam nála érni. Történt, hogy egy nyáron még kukorica szedés előtt, kitaláltuk, hogy a góréban, ahol egész télen tárolták a csöves kukoricát berendezünk egy babaszobát, a Kisilonka és én. Vittünk oda asztalt, székeket, polcokat, szőnyeget, ám de először ki kellett takarítani a portól, a felgyülemlett szeméttől. Én akartam felsöpörni, de a Kisilonka is szerette volna. Nagyobb lévén ő győzött a seprűért vívott harcban. Erre bosszúból miután szépen kisöpört, fogtam és teleszórtam az egészet szeméttel. Persze kitört a botrány.

Anyám kint volt a határban, apám egyedül volt velünk. Ez a tettem már nála is túlment minden határon. Jellemző rá, hogy még ilyen mérgesen sem emelt rám kezet, hanem egy kukoricaszárral verte meg a hátsómat. Mekkorát lehet ütni egy kukoricaszárral? De ez a szokatlan cselekedet mégis nagyon megijesztett, és torkom szakadtából elkezdtem sírni.

Később mesélték, hogy a hátsó szomszéd, a Juliska néni hallotta az ordítozásomat, és átlesve a kerítésen látta, hogy apám ver. Ment ki a határba a dolgát intézni és találkozott anyámmal. „Ilonka menjen haza” – mondta a szomszédasszony –, „a Feri agyonveri a leányt”.
Anyám, ismerve a férjét nem nagyon ijedhetett meg, mert tudta, hogy ez messze lehetett az agyonveréstől. Arra már nem emlékszem, hogy anyámtól milyen büntetést kaptam, de ismerve őt ez nem maradhatott el.

*

Történt egy nagyon meleg nyári napon, lehettem hat éves körül, amikor szokás szerint a szomszédban apám testvérénél, Jankovits József (Jóska bátyja) házában töltöttem az időmet. A képen ő látható igen idősen.
Nagyon szerette a földet az állatokat ő az igazi föld embere. Részt vett a Nagy Háborúban az olasz fronton. A Rokitnói mocsaraknál a lovával együtt süllyedni kezdett. Látta, hogy innen nincs szabadulás és lőtt. Ezt hallotta meg egy szanitéc és sikerült kihúznia a nagybátyámat. Hazajött a frontról és ő volt az egyetlen a testvérek között, aki nem kapta el a spanyolnáthát. Szinte soha nem volt beteg.

A nyári konyhában volt az utcára néző ablak előtt egy fehérre festett karosszéke. Ott szeretett nézelődni. Abba soha senki nem ült bele. Nem tiltotta meg, de mindenki tudta ez az ő helye. A 12. születésnapomon azt mondta, hogy üljek bele a karosszékbe. Ez volt az ajándéka, ami mindennél többet ért. Szerettem ott lenni, mert sokan voltak, nagybátyám, a felesége (leánynevén Kővári Mária), a lányuk, Miákits Ferencné született Jankovits Julianna (Juci nénje), a férje és a két gyerek, Ferike és Jutka. A Juci nénémről később bővebben írok, mert nála jószívűbb, türelmesebb, szeretetre méltóbb embert keveset ismerek.
Megint csak a szerencsémre hivatkozhatom, amikor egész gyermekkorom egy „nagycsaládban” telt el. Ahol jobban ízlett az étel, ott ettünk, hol itt hol ott aludtunk, de erről később.

Jóska bátyám igazi parasztember volt, lóval, tehenekkel, disznókkal, szalmakazallal, szénapadlással, aprójószággal. Az eset azon a bizonyos napon pont velem és a két kis malaccal esett meg.
A fúrt kút mellett volt az állatok itatója, ahova ilyen hőségben folyamatosan cserélték a kútból a vizet. Ültem a vályú szélén és figyeltem a két kismalacot. Később tudtam meg, hogy ezek hat hetes választási malacok voltak. Szegények – gondoltam – milyen melegük lehet. Na majd én segítek rajtuk. A gondolatot tett követte és egy ott lévő kannát belemerítettem a hideg kútvízbe és leöntöttem a két malackát. Nagyon meglehettem elégedve magammal egészen másnapig, mert akkor tört ki a botrány. A két malacka elpusztult.

Persze nyomozás indult, tudták, hogy két egészséges állatnak egyszerre nem lehet vége. Azt is tudták, lehet, hogy kint volt az állatorvos, azt nem tudom, de azt mondták a felnőttek, hogy tüdőgyulladást kaptak. Ezt csak akkor lehetséges, ha a felhevült testüket hideg víz éri. Akkor jöttem rá, hogy bizony a tettes én vagyok. Máig is emlékszem arra az ijedségre és lelkiismeret-furdalásra, amit akkor éreztem. Arra azonban kicsit büszke vagyok, hogy nem vártam meg, míg kiderül, azonnal elmeséltem, ahogy most is mi történt az előző nap.

Valószínű, hogy nem úsztam meg büntetés nélkül, de hogy mire ítéltettem már nem tudom. Arra azonban igen, hogy a két malacka ára akkor darabonként 600 forintba került, apám egyhavi fizetésébe. Ezt később gyakran hallottam, amikor a rosszaságaimat sorolva erre is emlékeztetett anyám.
Egyet tudok, hogy sem a nagybátyám sem a családból soha senki más nem tett szemrehányást ezért.

*

Sokszor csodálkozom, hogy visszagondolva mennyi mindenre emlékszik az ember. Ebben az is benne lehet, hogy sokszor elmesélték, így aztán saját emlékként őrizzük meg. Így történhetett, hogy 1956-ban (az év biztos, de a hónap és a nap nem), hogy még a téli konyhában feküdtem a kiságyamban, amikor minden mozogni kezdett. Öt évesen nem hiszem, hogy ezt észleltem volna, de azt igen, hogy anyám az ágy fölé hajol átfogva a másik felét.

Később sokszor hallottam ezt a történetet. Dunaharasztin volt a földrengés és még nálunk is mozgott a szekrény, potyogtak az edények a konyhaszekrényből. Mozgott a plafonon a lámpa. Annyira gyorsan jött, hogy anyámnak már arra sem volt ideje, hogy kikapjon az ágyból és kifusson az udvarra. A saját testével védett, hogy ha összeomlik a ház, őt üsse agyon. Nem hiszem, hogy ezt így végig gondolta, inkább ösztönösen cselekedett. Szerencsére nem lett nagyobb kár, még a falak sem repedtek meg, csak néhány porcelán és üveg tört össze.

*

Anyám úgy gondolhatta, hogy három évesen ideje lenne óvodába mennem.
Apám kedvenc mondása volt hogy: „Nálunk a nagy dolgokat én döntöm el, a kisebbeket anyád, de nagy nagy dolgok nincsenek”. Persze ez igazából nem így lehetett, mert ők ketten minden megbeszélhettek, de soha nem előttem.
Az óvoda akkoriban ott volt, ahol ma a zöldséges van, még talán az a régi vasrácsos kapu is megvan, ami akkor volt. Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy nem szerettem óvodába járni. Főleg a délutáni alvást nem, amikor matracokat tettek a földre és azon kellett aludnunk. A másik, amit nem szerettem, az a paradicsomleves volt.

Valahogy – akkor még nem zárták az óvodák kapuját – sietve kiosontam és elindultam hazafelé. Nem sokáig jutottam, mert észrevette a szemfüles dadus, rohant utánam és már a szerb templomnál utolért.

Egy jó emlékem van az oviból és van róla fénykép is, amikor Pestre mentünk, az állatkertbe. Ültünk egy padon: balról fehér ruhában a Bocsev Erzsi, háta mögött a Toskov Cveti, a szemüveges jómagam, mellettem a Würth Ildi, a Radován Lacika, a Hájas Maria, a Cseresnye Jóska. A nadrágos kisfiúnak már nem tudom a nevét, de a dadus a Kővári Juci néni ölében a későbbi legjobb barátnőm a Szlávik Irénke ül.

Ebbe az ovis dologban, ahonnan anyám hamar kivett, az az érdekes, ami ma már lehetetlen. Ebben a korunkban a szülők soha nem kísérték el a gyerekeket. Egyedül jöttünk-mentünk, de valakik végig szemmel tartottak. Ezt onnan tudom, hogy ha valamit rosszat tettem az úton, anyám már tudta. Egy egész falu vigyázott ránk.